A több mint huszonhétezer tonnás hajótest megremeg. A hajófar körül haragos, fehér habot darál a hajócsavar, s előreküldi az orr irányába. A több ezer kilowattos főgép viaskodik a tehetetlen tömeggel. A főgépész hátrát adott, hamarosan megállunk.
Ha kihajolnék, láthatnám, hogy a hajó teljesen lelassult, s várom, hogy felhangozzék a hordozható rádiókészülékben:
– Dobd le a jobb horgonyt!
A Humber motoros megérkezett Venezuelába. Ha majd visszatérek a kabinomba, előveszem a kisokosomat, és beírom a ki tudja hányadik kikötőt: Puerto Cabello. Venezuelát is kipipálhatom. Az öreg tengerésznek nem nagy dolog, ha új országba érkezik, de azért mindig ott motoszkál a kíváncsiság: mi vár ránk, milyen az új kikötő, simán megy-e minden?
Mondom, a Jóisten csak a megmondhatója, hányadik ország a noteszomban a következő, a dél-amerikai, de a sorból biztosan hiányzik az első, ahova életemben eljutottam: Jaminaország. Ne tessék szaladni a térképért, felesleges. Kartográfusok nem hallottak erről a csodálatos helyről, térkép nem jelzi határait, s a diplomaták is tanácstalanul tárnák szét karjukat, ha náluk érdeklődne valaki... Mert Jaminaország már nincs. Régen volt, talán igaz se volt. De hogy létezett, azt én tanúsíthatom.
Hallatlan izgalom vett elő, amikor aprócskaember koromban édesanyám megkérdezte:
– Na, Istvánka, menjünk Jaminába?
Mi az, hogy?! Azonnal rohantam volna csomagolni a picurka hátizsákomba, ha tudtam volna, mit kell ilyenkor összekészíteni. De ez édesanyám reszortja volt. Ő tette bele a ruháimat, gondosan vigyázva, hogy ne legyen túl nehéz egy három–, négy–, ötéves forma emberpalántának, de azért legyen benne annyi, hogy büszkén cipelhessem...
Jaminaország Pestlőrincről nézve, nem a szomszédban volt. Hogy milyen messze kellett mennünk? Hát nagyon messze. Sőt! Nagyon-nagyon messzire! Olyan távolságra, hogy azt elképzelni is lehetetlen! Hát villamosra ültünk, még át is kellett szállni, s aztán fel a vonatra! A világ legszebb, legnagyobb, és leghosszabb vonatja világosban indult, és sötétben érkezett meg. És ha megérkeztünk Jaminaországba, az első kérdésem mindig ez volt nagynénémhez:
– Lujika hol van? – érdeklődtem a másfél évvel idősebb unokatestvérem után.
– Julika már alszik! Majd holnap játszotok! – mindig ez volt a válasz, sosem más, hisz egy kislánynak késő este ágyban a helye. A csabai állomásról még jócskán kellett gyalogolni is. Na, hát ilyen messze volt ez az ország!
Hát ez az! A vonatozás, és a gyaloglás! Ez volt az első dolog, ami miatt Jaminaországba mindig szívesen utaztam! A gőzös csüszögött, szuszogott, fekete füstöt okádva zakatolt, robogott. Végigszáguldott az Alföldön, átdübörgött a Tisza hídján! Sose volt szabad a menetirányba fordulnom, mert szikra szállhat a szemembe! Így én nem is néztem arra, csak a felnőtteket irigyeltem, mert ők bárhova, előre is bámészkodhattak, ha akartak.
De nem lehetett, menni kellett. S ilyenkor aztán fogtam, szorítottam a kezét, mert késő este lévén, Jaminaországba a sötét mezőn kellett átvágni, majd félelmetesen susogó kukoricatáblák riogatták félős gyerekszívemet. De később lámpák villantak, s én megnyugodtam, sőt már el is engedtem édesanyám kezét. Előreszaladtam, s csak a hatalmas templomnál vártam meg. Persze lehet, hogy Békéscsaba ötödik kerületének lakói csak kápolnának hívják, de én Jaminaországba mentem, s ott ez maga volt a katedrális! S azok a hatalmas, hosszú, széles utcák! Legfőképpen a Könyves utca volt irdatlan széles, meg túlságosan is hosszú. Túl hosszú volt, mert már alig győztem kivárni, hogy odaérjek a Jaminaországba. S amikor a 80. számú ház kapuján befordultunk, fellélegeztem: megérkeztünk!
Csodaország volt az, mert ott minden olyan más volt! A víz nem csapból folyt, mint otthon – Maca néniéknél –, ahol albérletben laktunk, hanem a kútról hozta Bandi bácsi, Jaminaország első számú polgára.
Ott, ha valami igazi finomságra vágytam, csak kiáltanom kellett:
– Máljanéni zsilosat! – s máris hozta Mária néni, édesanyám nővére a hatalmas karéj, fényesen csillogó, puha kenyeret. Persze az is előfordult, hogy a zsilos nem érkezett azonnal. Hisz a felnőttek annyi haszontalan dologgal képesek foglalkozni! Akkor újra rikkantottam:
– Mondtam mál, hogy zsilosat! – és erre aztán biztosan megérkezett a tízórai. Máig sem értem, miért nem lehet olyan finom zsíros kenyeret kapni manapság. Erre csak egy magyarázat lehet: Jaminaországban a zsír jobb, a kenyér puhább volt, mint bárhol e kerek világon!
S ami a fő, ott olyan jól lehetett játszani! Az ember, bármilyen apró is volt, vett egy vödröt, az udvaron összekapart némi port, földet, vizet öntött hozzá, s máris lehetett sarazni! Aki nem sarazott, az nem is tudja, milyen csodálatos játék is az! Csak volt egy apró bökkenő! A tótaladár!
Ez a tótaladár Jaminaország kútjában lakott. A tótaladárnak hosszú szőrös keze volt, még hosszabb farka, s talán még hegyes szarvak is meredeztek fenyegetően homlokából. Hatalmas, sárga agyarai is voltak! Ebből logikusan következett, hogy Jaminaország kútja igen veszélyes hely volt. S a vizet onnan lehetett a sarazáshoz szerezni! Ennek több módja volt. A legegyszerűbb, megkérni Bandi bácsit, hogy húzzon vizet, de ő mindig csak irigyeltette magát, s nagyon ritkán volt otthon... Tudniillik a vasútnál dolgozott, s lehet-e ennél irigylésre méltóbb elfoglaltság egy ifjú emberke szemszögéből? Egész nap a finom füstöt szagolni...!
Másik módja, hogy Málja néni szerezzen nekünk vizet a kútból, de ő mindig csak főzött, s azt mondta:
– Most nem érek rá, dolgom van.
Így aztán Lujikával suttyomban úgy próbáltunk a kútnál mesterkedni, hogy a tótaladár ne vegye észre! Ez, legtöbbször sikerült is. Szerencsére, ha a kútba néztünk, akkor a tótaladár már visszabukott a vízbe, és csak annyit láttunk, hogy gyűrűzik a felszín. Kellett-e ékesebb bizonyíték a kút lakójának létezésére? Nekem bizony nem!
S ha végképp elfogyott a mersz, akkor is volt lehetőség a kedvenc játékra. Belepisiltünk a vödörbe, s utána már gyúrtuk is, dögönyöztük is a golyónak, babának, mozdonynak való finom sarat! Ezután kitettük a napra száradni az elkészült remekműveket, leginkább a disznóól, vagy a budi tetejére. Hogy miért, ez máig rejtély számomra, csak arra emlékszem, oda tettük. S ha kiszáradtak, mi lett velük? Ezt bizony már én sem tudom! Hiszen ebben a játékban az volt a szép, ahogy elkészült a kismozdony, a kisautó, s hogy játszottunk-e később velük? Bizonyára...
Ennyi pergett le az emlékek orsójáról, amikor a kezemben levő rádió megszólalt:
– Köszönöm, vége! Gyertek hátra...
A hajót megtartotta a horgony. Bandukolunk hátra a fedélzetmesterrel. Délután bemegyünk a kikötőbe, és este, ha akarunk, ki is mehetünk a városba, megnézhetjük Venezuela harmadik legnagyobb kikötőjét. Milyen lesz az újabb ország, az újabb kikötő
Egy biztos! Jaminaország nyomába sem léphet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése