2017. május 15., hétfő

HITÉLET JAMINÁBAN

Jaminaország nagyon furcsa ország volt. Időnként fogta magát, és máshova ment... Ugyanis eleinte a Könyves utcában volt, aztán a Kertész utcában álltunk meg, hogy becsöngessünk, s a legutolsó alkalommal pedig a Jósika utca adott otthont a vándorló országnak.
A felnőttek ezt másként mondták.
– Mariskáék megint másik albérletbe költöztek – mondta édesanyám Maca néninek, a pestlőrinci házinéninek, merthogy mi se a sajátunkban laktunk. Munkácsról szöktek a megszállók elől az Ortmann lányok, és akkor még nem jutott saját lakásra, házra... De ebből én semmit nem éreztem, csak annyit, hogy Jaminaországba, és három lakójához időnként máshova megyünk, mint addig...
Az igazi a Könyves utca volt. A hatalmas udvar, a félelmetes kúttal. Tudnivaló, a tótaladár lakott benne... A ház előtt a két hatalmas eperfa! Akkoriban higiéniai ismereteim még nem terebélyesedtek ki, és így az érett, mézédes epret az utca porából felszedve ettem magam pukkadásig. Azt hiszem az eper se tudta, hogy a mosatlan gyümölcs milyen bajokat okozhat, így aztán nekem nem is okozott.

A Könyves utcai Jaminaországba többen is bejáratosak voltak, akikre emlékszem, a helybélieken kívül persze. Akire mindig áhítattal néztem, az a Kis pap bácsi volt. Nem hiszem, hogy ez lett volna a neve, inkább a termete miatt hívhatták kis papnak. Gyermekszemet gyönyörködtető templomi ruhában vonult egy verőfényes délelőtt a Könyves utcában. Előző nap Málja néni sütött-főzött. A Barkaszentelő reggelén arra ébredtem, hogy a ház kapuja zöld levélruhába öltözve, fehér virágkoszorúban, díszes menyasszonyként várta a papot.
Kis pap bácsi oktatott, tanított később a hittanra, hogy elsőáldozó lehessek. Ennek kapcsán kicsit haragudtam rá. Ugyanis én jó gyerek voltam, s ezt tudtam is magamról! Ahhoz, hogy elsőáldozó lehessek, gyónni kellett, és azután is mindig – ha vasárnapi misére mentünk Málja nénivel, Bandi bácsival, Lujikával –, hogy áldozni lehessen.
Ezeket a gyónásokat nem mindig szerettem. Ugyanis nem értettem, hogy miért kell a Jóistennek olykor-olykor hazudnom.
Annyit értettem az érthetetlenből, hogy a gyónás végén feloldozás jár az elkövetett bűnökért. De mit csináljon egy gyerek, aki jónak érzi magát, hogy feloldozást kapjon? Hát ha muszáj füllentsen, adódott a kézenfekvő megoldás! S akkor már jár a bűnbocsánat, és minden rendben van, úgy, ahogy a felnőttek elrendezték.
Így bizony én amikor a gyóntatószékben térdepeltem, nem mindig voltam igazmondó…
– Istvánka rossz kisfiú voltál? – kérdezte a gyóntató.
– Igen – nyeltem egyet.
– Nem fogadtál szót Mária néninek?
– Nem fogadtam szót Málja néninek – visszhangoztam, hogy a Kis pap bácsi meg legyen elégedve velem, akinek majd kedvére kiszabhatja a büntetést, a feloldozásért.
– Szoktál hazudni? – jött a következő kérdés.
– Igen! – feleltem boldogan, mert ez éppen akkor aktuális és igaz is volt. És a gyónás után boldogan mondtam a Miatyánkokat, az Üdvözlégyeket, a Hiszekegyeket, hogy kiengeszteljem a Jóistent, mert olyan rosszcsont kölök voltam. És a Jóisten – tudom – meg is bocsájtott, mert én azt kértem magamban, hogy ne haragudjon, amiért a gyóntatószékben füllentettem! Én arról nem tehetek, hogy mindig is igazmondó, szófogadó gyerek voltam, hogy tiszteltem a szüleimet, és még nem is paráználkodtam. És más feleségét se kívántam meg... Való igaz, néha Julika copfját megtéptem, de hát az csak nem volt olyan nagy bűn!
Felebarátaimat is szerettem. Csak Getével nem voltam mindig kibékülve. A szomszédban lakó kislányt Gittának hívták, és Julika barátnője volt. Tehát az ő felebarátja volt, s nem az enyém. De annyira, hogy egy alkalommal sikerült borsot törniük az orrom alá. Hogy mi volt a kiindulási helyzet, azt már nem tudom, de az eset csúcspontja az volt, hogy a két lány bezárkózott a konyhába. Belülről kulcsra zárták az ajtót, és én kint rekedtem. Ez, mindenki beláthatja, méltánytalan eljárás volt egy fiatalemberrel szemben, aki ráadásul augusztus harmadikai születésű lévén az oroszlánság minden jegyét magában hordozta. Na jó, oroszlánkölyök, de akkor is! Ezt nem lehetett megtenni büntetlenül velem! Így arra kényszerültem, hogy ajtóstul rohanjak a házba. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a lányok lélekszakadva nyitották ki, ugyanis az öklömmel ha az ajtót nem is tudtam bezúzni, az ablakát igen! Durr! Ököllel a közepébe! Millió darabra reccsent az üveg!
Aztán a vérben ázó öklömet meglátva, megijedtem. Egy kicsit sírtam is, na nem nagyon, csak annyira, amennyire egy oroszlán tekintélyvesztés nélkül megtehette. Ugyanis fájt. Mária néni szerint azonban úgy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg, de valószínűleg a nagynéném eltúlozta a dolgot! Mindenesetre bevittek Csabára és az OTI-ban ellátták a sebemet, s így nem véreztem el, pedig akkor szentül meg voltam győződve róla...
Szóval gyónáskor csak azért vállaltam mindazt a sok megalapozatlan bűnt, hogy a pap bácsi meg legyen elégedve velem. Mert akkoriban úgy gondoltam, hogy ők azt szeretik, ha meg lehet bocsájtani a rosszcsont gyerekeknek.
És az is csak egyszer történt meg, hogy a szépen faragott gyóntatószékhez osontam amikor Mária néni térdepelt le, kihallgatni, hogy mi is nyomja a lelkét. Azt meg csak azért tettem, hogy ha a pap bácsi meg találja kérdezni:
– És az Istvánkát meg szoktad-e verni, lányom? – akkor én azonnal a védelmembe tudjam venni, mert a Jóisten a tanúm, hogy soha egy rossz szót nem kaptam tőle, nemhogy verést! Se akkor, se később!
Az elsőáldozás szép volt. Meg utána a babazsúr! 1953-ban tejszínhabos kávét adtak, és kalácsot! Az udvaron kecskelábú asztalt állítottak fel, és azt ültük körbe. A végén oklevelet is kaptunk. Meg kell mondjam, én addig úgy tudtam, hogy az okleveleken vörös csillag szokott lenni! Legalábbis azokon, amit édesanyám az iskolában osztogatott a jó tanuló nebulóknak az Állami Telepen, Pestlőrincen. De azért a szentlelkes-galambos, elsőáldozásomat tanúsító okirat is szép volt.
És ezután már ministráltam is! Alig vártam, hogy felöltsem a fehér inget, a piros szoknyát, és negyedmagammal kivonulhassak az oltár elé. Gyanítom is, hogy a Kis pap bácsi se vette komolyan a rosszaságomra vonatkozó kérdéseket, vagy elégnek tartotta a kirótt penitenciát.
De sajnos az a ministrálás se úgy zajlott le, ahogy én azt elképzeltem.
Ugyanis először egy hétköznapi csendes misén kellett segédkeznem. Ehhez nem járt ministránsruha, a legnagyobb bánatomra. A ceremóniában a legcsábítóbb az volt, amikor a prédikáció alatt a ministráns gyerekek az oldalt lévő székekre ülhettek, s láb lógázva szemlélhették az ájtatos híveket, tanulmányozhatták a szentképeket a falon... Tehát amint a mise a megfelelő részhez ért, én odavágódtam a székhez, leültem. De legnagyobb megdöbbenésemre nem jött a szentbeszéd. Megkövülve láttam, hogy elrontottam a dolgot. Kis pap bácsi ezen úgy segített, hogy maga tette át a misekönyvet a másik oldalra, látván, hogy kis segítője leült a karosszékbe. És engem, mintha odaszögeztek volna, nem mertem mozdulni. Aztán valahogy mégiscsak erőt vettem magamon, felálltam, s milliméterről milliméterre csúsztattam a talpamat, hogy valahogyan visszakerüljek a helyemre.
Rémült voltam. Hiszen eltévesztettem a dolgomat! Most vajon mi lesz? Mindenki engem figyelt! Legalábbis én akkor úgy éreztem. Ez a hatalmas kínlódás a mise végéig tartott. Mire a szertartás befejeződött, én is visszasettenkedtem valahogy a helyemre, a pap mögé. Így aztán legközelebb nem volt ministrálás, illetve csak nagy sokára, és nem is Jaminaországban...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése