Jaminaország
nagyon furcsa ország volt. Időnként fogta magát, és máshova
ment... Ugyanis eleinte a Könyves utcában volt, aztán a Kertész
utcában álltunk meg, hogy becsöngessünk, s a legutolsó
alkalommal pedig a Jósika utca adott otthont a vándorló országnak.
A felnőttek
ezt másként mondták.
– Mariskáék
megint másik albérletbe költöztek – mondta édesanyám Maca
néninek, a pestlőrinci házinéninek, merthogy mi se a sajátunkban
laktunk. Munkácsról szöktek a megszállók elől az Ortmann
lányok, és akkor még nem jutott saját lakásra, házra... De
ebből én semmit nem éreztem, csak annyit, hogy Jaminaországba, és
három lakójához időnként máshova megyünk, mint addig...
Az igazi a
Könyves utca volt. A hatalmas udvar, a félelmetes kúttal.
Tudnivaló, a tótaladár lakott benne... A ház előtt a két
hatalmas eperfa! Akkoriban higiéniai ismereteim még nem
terebélyesedtek ki, és így az érett, mézédes epret az utca
porából felszedve ettem magam pukkadásig. Azt hiszem az eper se
tudta, hogy a mosatlan gyümölcs milyen bajokat okozhat, így aztán
nekem nem is okozott.
Kis pap bácsi
oktatott, tanított később a hittanra, hogy elsőáldozó lehessek.
Ennek kapcsán kicsit haragudtam rá. Ugyanis én jó gyerek voltam,
s ezt tudtam is magamról! Ahhoz, hogy elsőáldozó lehessek, gyónni
kellett, és azután is mindig – ha vasárnapi misére mentünk
Málja nénivel, Bandi bácsival, Lujikával –, hogy áldozni
lehessen.
Ezeket a
gyónásokat nem mindig szerettem. Ugyanis nem értettem, hogy miért
kell a Jóistennek olykor-olykor hazudnom.
Annyit
értettem az érthetetlenből, hogy a gyónás végén feloldozás
jár az elkövetett bűnökért. De mit csináljon egy gyerek, aki
jónak érzi magát, hogy feloldozást kapjon? Hát ha muszáj
füllentsen, adódott a kézenfekvő megoldás! S akkor már jár a
bűnbocsánat, és minden rendben van, úgy, ahogy a felnőttek
elrendezték.
Így bizony én
amikor a gyóntatószékben térdepeltem, nem mindig voltam
igazmondó…
– Istvánka
rossz kisfiú voltál? – kérdezte a gyóntató.
– Igen –
nyeltem egyet.
– Nem
fogadtál szót Mária néninek?
– Nem
fogadtam szót Málja néninek – visszhangoztam, hogy a Kis pap
bácsi meg legyen elégedve velem, akinek majd kedvére kiszabhatja a
büntetést, a feloldozásért.
– Szoktál
hazudni? – jött a következő kérdés.
– Igen! –
feleltem boldogan, mert ez éppen akkor aktuális és igaz is volt.
És a gyónás után boldogan mondtam a Miatyánkokat, az
Üdvözlégyeket, a Hiszekegyeket, hogy kiengeszteljem a Jóistent,
mert olyan rosszcsont kölök voltam. És a Jóisten – tudom –
meg is bocsájtott, mert én azt kértem magamban, hogy ne
haragudjon, amiért a gyóntatószékben füllentettem! Én arról
nem tehetek, hogy mindig is igazmondó, szófogadó gyerek voltam,
hogy tiszteltem a szüleimet, és még nem is paráználkodtam. És
más feleségét se kívántam meg... Való igaz, néha Julika
copfját megtéptem, de hát az csak nem volt olyan nagy bűn!
Felebarátaimat
is szerettem. Csak Getével nem voltam mindig kibékülve. A
szomszédban lakó kislányt Gittának hívták, és Julika barátnője
volt. Tehát az ő felebarátja volt, s nem az enyém. De annyira,
hogy egy alkalommal sikerült borsot törniük az orrom alá. Hogy mi
volt a kiindulási helyzet, azt már nem tudom, de az eset
csúcspontja az volt, hogy a két lány bezárkózott a konyhába.
Belülről kulcsra zárták az ajtót, és én kint rekedtem. Ez,
mindenki beláthatja, méltánytalan eljárás volt egy
fiatalemberrel szemben, aki ráadásul augusztus harmadikai születésű
lévén az oroszlánság minden jegyét magában hordozta. Na jó,
oroszlánkölyök, de akkor is! Ezt nem lehetett megtenni büntetlenül
velem! Így arra kényszerültem, hogy ajtóstul rohanjak a házba. A
kísérlet olyan jól sikerült, hogy a lányok lélekszakadva
nyitották ki, ugyanis az öklömmel ha az ajtót nem is tudtam
bezúzni, az ablakát igen! Durr! Ököllel a közepébe! Millió
darabra reccsent az üveg!
Aztán a
vérben ázó öklömet meglátva, megijedtem. Egy kicsit sírtam is,
na nem nagyon, csak annyira, amennyire egy oroszlán tekintélyvesztés
nélkül megtehette. Ugyanis fájt. Mária néni szerint azonban úgy
üvöltöttem, mint a fába szorult féreg, de valószínűleg a
nagynéném eltúlozta a dolgot! Mindenesetre bevittek Csabára és
az OTI-ban ellátták a sebemet, s így nem véreztem el, pedig akkor
szentül meg voltam győződve róla...
Szóval
gyónáskor csak azért vállaltam mindazt a sok megalapozatlan bűnt,
hogy a pap bácsi meg legyen elégedve velem. Mert akkoriban úgy
gondoltam, hogy ők azt szeretik, ha meg lehet bocsájtani a
rosszcsont gyerekeknek.
És az is csak
egyszer történt meg, hogy a szépen faragott gyóntatószékhez
osontam amikor Mária néni térdepelt le, kihallgatni, hogy mi is
nyomja a lelkét. Azt meg csak azért tettem, hogy ha a pap bácsi
meg találja kérdezni:
– És az
Istvánkát meg szoktad-e verni, lányom? – akkor én azonnal a
védelmembe tudjam venni, mert a Jóisten a tanúm, hogy soha egy
rossz szót nem kaptam tőle, nemhogy verést! Se akkor, se később!
Az elsőáldozás
szép volt. Meg utána a babazsúr! 1953-ban tejszínhabos kávét
adtak, és kalácsot! Az udvaron kecskelábú asztalt állítottak
fel, és azt ültük körbe. A végén oklevelet is kaptunk. Meg kell
mondjam, én addig úgy tudtam, hogy az okleveleken vörös csillag
szokott lenni! Legalábbis azokon, amit édesanyám az iskolában
osztogatott a jó tanuló nebulóknak az Állami Telepen,
Pestlőrincen. De azért a szentlelkes-galambos, elsőáldozásomat
tanúsító okirat is szép volt.
És ezután
már ministráltam is! Alig vártam, hogy felöltsem a fehér inget,
a piros szoknyát, és negyedmagammal kivonulhassak az oltár elé.
Gyanítom is, hogy a Kis pap bácsi se vette komolyan a rosszaságomra
vonatkozó kérdéseket, vagy elégnek tartotta a kirótt
penitenciát.
De sajnos az
a ministrálás se úgy zajlott le, ahogy én azt elképzeltem.
Ugyanis
először egy hétköznapi csendes misén kellett segédkeznem. Ehhez
nem járt ministránsruha, a legnagyobb bánatomra. A ceremóniában
a legcsábítóbb az volt, amikor a prédikáció alatt a ministráns
gyerekek az oldalt lévő székekre ülhettek, s láb lógázva
szemlélhették az ájtatos híveket, tanulmányozhatták a
szentképeket a falon... Tehát amint a mise a megfelelő részhez
ért, én odavágódtam a székhez, leültem. De legnagyobb
megdöbbenésemre nem jött a szentbeszéd. Megkövülve láttam,
hogy elrontottam a dolgot. Kis pap bácsi ezen úgy segített, hogy
maga tette át a misekönyvet a másik oldalra, látván, hogy kis
segítője leült a karosszékbe. És engem, mintha odaszögeztek
volna, nem mertem mozdulni. Aztán valahogy mégiscsak erőt vettem
magamon, felálltam, s milliméterről milliméterre csúsztattam a
talpamat, hogy valahogyan visszakerüljek a helyemre.
Rémült
voltam. Hiszen eltévesztettem a dolgomat! Most vajon mi lesz?
Mindenki engem figyelt! Legalábbis én akkor úgy éreztem. Ez a
hatalmas kínlódás a mise végéig tartott. Mire a szertartás
befejeződött, én is visszasettenkedtem valahogy a helyemre, a pap
mögé. Így aztán legközelebb nem volt ministrálás, illetve csak
nagy sokára, és nem is Jaminaországban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése