Na, gyere ide, édes fiam! – hívott a papa...

– Na, gyere ide, édes fiam! – terpeszkedett el papám kedvenc karosszékben, és rágyújtott egy förtelmesen büdös cigire. Szegény, nem tudja, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az ön, és kedves családja egészségét.

– Meséld el nekem szépen, hogyan is gondolod a jövődet? Azért az mégse normális dolog, hogy valaki olyan álmokat dédelget, mint te, és akkor ilyen jegyeket hord haza az iskolából! Mi akarsz te lenni? Most mondd meg, időben. Mert mi az édesanyáddal olyan álmokat dédelgetünk, hogy egy jóravaló, tanult embert nevelünk belőled. De ahogy látom, te mindent megteszel azért, hogy ez teljes mértékben dugába dőljön! Ha úgy gondolod, akkor kiveszünk a gimiből; csak azt mondd meg, hogy milyen iskolában vagy hajlandó tisztességesen tanulni!

Na, ehhez mit szólsz, édes fiam? Ugye, szóhoz se tudsz jutni? Én pontosan tudom, hogy erre a felelőtlen hozzáállásra nincs is magyarázat, de hogy szó ne érhesse a ház elejét, megadom a lehetőséget, hogy kifejtsed az érveidet. Nos, hallgatlak! Tessék, szedd össze gondolataidat, és magyarázd meg! Most miért hallgatsz? Most miért nincs olyan nagy szád? Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve?

– Most mit mondjak? – gondoltam. Nem válaszoltam, mert egy Bánáti Oszkár nem pofátlan, és semmi esetre se akartam, hogy hőn szeretett szüleim beledőljenek a dugájukba. De még az álmaikba se... Apucimókus, azt hiszed, hogy én örülök ennek az egyesnek? – (Ha majd nagy ember leszek, és kiadom az emlékirataimat, esetleg a naplómat, akkor még el kell gondolkoznom azon, hogy nyilvánosságra hozzam-e, hogy hőn szeretett édesatyámat magamban Apucimókusnak hívom? Amikor még csak a kiságyban töltöttem napjaimat, mindig így hívott: – Na, gyere ide Apucihoz, Mókuska!.. Hát ebből csak az Apucimókus maradt meg. Mert amúgy csak papának szólítom, mert az Apucimókusért kitérne a béketűrésből és a hitéből. Most pedig egyáltalán nincs itt az ideje, hogy eme kérdésben kikérjem a véleményét.)

– Mondd, figyelsz te egyáltalán? – riadtam fel az atyai dörgedelemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. – folytatta.

– Igen, papa, figyelek – mondtam, s megszívtam az orromat. Ezt két okból is tettem: pro primo, nincs nálam papír zsebkendő, mert azzal ebéd után a lekváros bukta nyomait igyekeztem eltüntetni nadrágomról a klotyóban, másodszor pedig, ha eléggé kulturáltan csinálom, akkor szipogásnak tűnhet, s talán megkajolja. Bár Ő nem az én drága mamám, akinél ez mindig tuti. Amíg a távolban dörgött és villámlott, mint egy szobazeusz, addig én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hátha az érvek síkjára téved az egyoldalú beszélgetés. Mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni? Tehetek én arról, hogy a Pufi váratlanul kihívott felelni? Hiszen már négy jegyem van biológiából. Ez egyszerűen övön aluli ütés volt. Persze velem könnyű, de próbálná ezt a Kokóval! A Kuncsek Norbinak csak egy jegye van, a Kléber Dórinak meg kettő. Az embernek terveznie kell a feleletet, ám a Pufinak úgy látszik semmi se szent. Na, ja, ha meggondolom, hogy a Kléber a libling, akkor egy kiesik, de akkor is.

– Persze, ha most ezt kifejtem, akkor felkapod a vizet, és elmagyarázod, hogy nap, mint nap fel kell készülni, és akkor nem érhet váratlanul a felelet. Igenis, én nap, mint nap készülök, te is láthatod, hogy ott görnyedek a könyv felett, és tömöm a fejemet azzal a sok marhasággal. Tehetek róla, hogy közben meg kellett hallgatnom a két Ganajtúró kazettát, amit a Verébtől kölcsönkaptam, és másnapra vissza kellett vinnem? Mindig azt papolod, hogy az ember legyen mindig megbízható. Hát, tessék, az vagyok, te is láthatod, mert a kazettákat visszavittem már másnap. Ám ez most kit érdekel, emiatt a hülye elégtelen miatt? Vedd tudomásul, hogy lelkiismeretesen készülök, de szigorúan tudományos alapon, szelektálva a tárgyakat. Tegnapra a magyart és a kémiát ütemeztem be. Azt hiszem, ezt most nem vezetem elő neked, mert a kémia dolgozattól kitérnél a hitedből.

– Most mit nézel olyan szigorúan? Egy egyes biológiából nem a világ. Tulajdonképpen elmagyarázhatnám, hogy mennyi fontos dolgom volt. Például, felhívtam a Sóst, hogy mondja meg a matekleckét, de ti ebből mit láttatok, mi? Csak annyit, hogy felröhögtem, amikor a tízedik viccet mondta, mert a Sós annyi viccet tud, mint senki más. Utána a Zebegényivel beszéltem egy félórácskát, mert felolvastam a dalszöveget, amit az új számunkhoz írtam, ő meg eljátszotta a gitárján, aztán ötletet adott a szöveghez, én meg a zenéhez, hát mi ez, ha nem egy a fontos, kreatív, és személyiségfejlesztő dolgok közül? Aztán direkt azért, hogy óvjam a mamát, elkészítettem a vacsorámat, ám semmi meghatottság, csak azt kaptam, hogy már megint a rádiót hallgatom a konyhában. Az bezzeg senkit se érdekelt, hogy magasröptű eszmefuttatás volt a modern zenei irányzatokról. Gondoltam, legalább ezt tudjam, ha már énekből se lesz meg a négyesem. Szóval nem mondtam semmit, mert akkor megindult volna a lavina, hogy: bezzeg az én időmben!.. Tudod mit, Apucimókus? A mi időnkben a biológia sokkal komolyabb diszciplína, mint az őskorban volt, amikor te koptattad az iskolapadot. Mert amikor te jártál gimnáziumba, ha megtanultad a százlábú hatvan lábát, akkor már megvolt a négyes. Minket meg olyanokkal fárasztanak, hogy endocitózis és amőboid vándorsejtek. Ehhez mit szólsz, mi? Ezt tedd ki az ablakba, a lótetűd, a százlábúd, vagy a bogaraid mellé. Egészen véletlenül tudom a nagyitól, hogy a biológia nem volt valami erősséged. Mit kell egy tudományos melléfogásból ekkora ügyet csinálni? Ha nem tudnád, hamarosan beadom az év végi házi dolgozatomat, és akkor kijavítom ezt a semmiséget. Különben se érdekel se a biológia, se a kémia, és Isten megbocsássa szegény, megtéved gyermeki lelkemnek, fizikus se lesz a te zseni fiadból. Humán beállítottságú vagyok! A zsenit persze nem tagadom, hiszen mindig azzal szoktál dicsekedni, hogy a te fiad vagyok.

– Szóval, hallgatsz? – bugyborékolt Apucimókus egy pohár hosszúlépés mögött. – Nem tudsz mit mondani erre, igaz, te büdös kölyök? Tudod, én csak akkor szólok, ha igazam van. Hamarosan itt az év vége, s hányas leszel? Elsorolnád a jegyeidet? Meglesz egyáltalán ebből a fontos tárgyból a hármasod? És hogyan gondolod majdan az egyetemi felvételi bizottság elé állni, s bemutatni a siralmas bizonyítványodat? Nem törődsz a saját jövőddel, fiam, és ez igen elszomorít.

Momentán nem tudtam szomorkodni a jövőm felett. Ugyanis azon filozofálgattam, hogy miért hívják a hosszúlépést hosszúlépésnek? Ha meggondoljuk, ez egy marhaság. Mert itt senki se lép, hanem vedel. Igaz, aki ezt issza, az kevés bort, de annál több szódát vesz magához.

– Apucimókus, nem akarsz orvoshoz fordulni? Hol van még az egyetemi felvétel? – fűztem tovább gondolataimat, és bűnbánó tekintettel lehajtottam fejem, mert ez mindig bejön. Ha látja, hogy magamba mélyedek, és elgondolkozom azon, hogy minő borzalom, amit én itten tettem, akkor legtöbbször megenyhül. De lehet, hogy mostan egy kissé hosszabb lesz, amíg kidumálom magam. Az egyetemmel meg minek jön? Addig még kemény három évem van, és nem hiszem, hogy valakit is érdekelne, hogy mit produkáltam hajdanán Pufinak bioszból?

– Jó, azt én is tudom, hogy a jövőm, az igen fontos dolog. És ha hiszed, ha nem, teszek is érte. Mert ha nem tudnád, én tervszerűen építem a majdani imázsomat. Magyarból igenis jó vagyok. Járok színjátszóra, és kiselőadást tartottam a reformkor magyar irodalmáról is. Kíváncsi lennék, hogy mit tudsz te egyáltalán Vörösmartyról? Jó, tudom, hogy a Balcsira menet, amikor a Velencei tó mellett döngetünk, mindig elmondod, hogy ott fent, a domboldalban van a Vörösmarty présház, de ez még nem lenne teljesen elég a jeles érettségihez. És kíváncsi lennék, hogy Balassi hány verséből tudnál idézni? Nagyi szerint irodalomból... Na, inkább nem fejtem ki, hogy mit mondott Nagyi. Ugyanis az édesanyád nekem mindent elmondott rólad. Engem érdekel a gyerekkorod, legalább annyira, mint téged az én eljövendő felnőttkorom, és nagyokat szoktunk a nagyival vigyorogni.

– Akarsz valamit mondani, fiam?

– Nem, illetve, igen.

– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?

– Izé. Piszkos a köldököm. – mondtam, mert közben észrevettem, hogy valami fekete trutyi van a horpadásban. A Tari Zsuzsi szerint igen szép a köldököm. A doki hajdanán ügyesen nyiszálta el az édes jó anyámhoz fűző utolsó, közvetlen fizikai kapcsot. Nem dudorodik ki, mint egyeseknek. Azt marhára tudom utálni, amikor olyan, mintha egy serclit dugott volna oda. Az enyém jó mély, és ha beledugom az ujjam, majd kipöckölöm, akkor cuppantani is tudok vele. Lehet, hogy a Zsuzsinak egyszer megmutatom. Ha megfelelően intim lesz a szituáció. Talán még azt is megengedem, hogy ő is cuppantson.

– Ez jellemző! – hördült fel az ősöm.

– Nyilván igazad van – pofáztam vissza, de csak magamban, mert tudom az illemet, és legfőképpen azt, hogy Apucimókus mire ugrik. Hát arra mindenképp, ha nem értek vele egyet, a gazemberségemet, lelkiismeretlenségemet, semmirekellőségemet és tiszteletlenségemet illetően. Ezért most, kuss van, és ha eljő az alkalmas pillanat, akkor majd jöhetnek az észérvek, s győzzön a jobb! De egyelőre nem mutathatom ki szellemi fölényemet, főleg azért, mert van némi igazság abban, hogy ha néha belenéznék abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetnék belőle. Ám ahogyan a papámat ismerem, ma már nem lesz tanulás, mert eléggé hosszadalmas egy ilyen gyermekmeggyőzési akció nála. Még csak ott tartunk, hogy „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni”. Még hátra van a „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és a „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat” kezdetű. Megjegyzem, nem értem ezt az autógyár dolgot. Miért nem emleget sose kenyérgyárat, lovaglóiskolát vagy, teszem azt, szoftvercéget? Mindig autógyárral jön. Jó lenne egyszer egy Shopping Centert nem örökölni, bár a Jóisten látja a lelkem, akar a franc egyelőre bármit is örökölni Apucimókustól. Még egy félreprivatizált húsüzemet se emleget sose, bár az azért se lenne jó, mert az elmaradt béreket nem tudnám kifizetni a zsebpénzemből. Arra keresztet vethetnek a melósok, mert már jó előre be van táblázva. Venni kéne egy Ganajtúró kazettát, az osztályban nem veszik emberszámba azt, akinek nincs Ganajtúró CD-je vagy kazettája. Aztán meg kell venni a mamának a három vizespoharat, amit a múlt héten eltörtem. Állítólag tartozom a családi költségvetésnek egy farmerral és egy edzőcipővel is, mert ki győz engemet ruházni, ha minden holmimat szétrúgom?

Szóval most az a kérdés itten, hogy mit örököljek? Ezen el kell töprengeni, mert a kérdés fel van dobva a papa által. Meg kell beszélnünk, ez igaz, de a vágóhíd szóba se jöhet! Egyszerűen nem bírom a vér látványát. Nagyi szerint a papa is rosszul volt, ha tyúkot vágott, tehát nem értem, mit erősködik ezzel a vágóhíd dologgal? Az a sok szegény jószág, amint a vérpadra hajtják őket, és nem tudják, hogy utolsó órájukat élik, ez állati (azaz embertelen)! Nem vagyok egy kimondott állatvédő, de azt el nem tudnám képzelni, hogy a vágóhídon dolgozzam. Még akkor se, ha azt örökölnék is.

– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdően néz rám a fotel mélyéről.

– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!