Na, gyere ide, édes fiam... - hívtam a fiam

Ha nem olvastad a Na, gyere ide, édes fiam... - hívott a papa című írást, előbb azt olvasd el!




– Na, gyere ide, édes fiam! – foglaltam helyet kedvenc karosszékemben, és rágyújtottam egy kellemes cigarettára. Tudom, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget, de egy dolgot elfelejtenek: megnyugtat. És az ilyen helyzetekben nagy szüksége van az embernek a nyugalomra.

Ugyanis ez a büdös kölyök megint egyest hozott az iskolából. Persze, ettől nem dől össze a világ, de az én vállamon nyugszik a felelősség terhe a jövőjét illetően. Egy Bánáti Oszkár jövője elevenbe vágó kérdés. Tehát most beszélnem kell a fejével. Fiam leomlott a heverőre, mint egy csúcstechnikával lerobbantott amerikai toronyház, és kérdően nézett rám. Nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a kérdést:

– Meséld el nekem szépen, hogyan is... Azért az mégse normális dolog... akkor ilyen jegyeket…! Mi akarsz te lenni…? Mert mi... álmokat…, hogy egy jóravaló... belőled… De ahogyan látom... – Ilyen, és ehhez hasonló érveket sorakoztattam fel, és kíváncsian vártam, hogy mit is tud ezekre válaszolni? Mert álmodozni, azt aztán tud! De hogy valamit tegyen is az álmai megvalósításáért? Azt már nem! Bezzeg az én időmben! Nem tudom, hogy ezek a mai gyerekek hogyan képzelik el a jövőjüket? Ámbátor, ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, akkor a saját jövőjük nem a gyermekeink kezében van. A kormány, a politikusok, és nem utolsó sorban az iskola felelőssége, hogy jóravaló állampolgárokat neveljenek! Természetesen az én fiamból is! Mert mit tehet az én gyermekem arról, hogy a tananyagot mindig csak emelik? Ezt mondanák meg a nagyokosok odafenn, de azok csak folyton hőbörögnek ottan! Itt van például a biológia, amiből bezúgatta a Pufi, mert pikkel rá. Négy jegye van már, és mégis őt feleltette, és nem a Klébert. Na, persze, a Kléber Dóri papája. Brókercége van, és a Pufi egészen véletlenül náluk kamatoztatja a pénzét. Mindig tuti tippeket kap a részvények árfolyamáról, és a várható folyamatokról. És ennek a levét az én fiamnak kell meginnia! Ezer százalék, hogy abból vette a Pufi az új kocsiját. Mert ezt a Gál papája mondta, aki a Pufiékhoz közel lakik, és ugyanahhoz a zöldségeshez járnak, és tőle hallotta. Ilyen korruptak ezek a tanárok, dögre keresik magukat, és még nekik áll feljebb! Hogy jön egy ilyen, semmi ember ahhoz, hogy az én szép, okos, tisztelettudó és becsülettel tanuló, jóravaló fiamnak egyest adjon? Mi?

Az előbb említett szép és okos gyermek, mintha nem figyelne teljes odaadással.

– Mondd, figyelsz egyáltalán? – kapta fel fejét gyermekem az atyai dörgedelmemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. . folytattam. A fiam természetesen figyelt, mert amint rám nézett, mintha valami halovány érdeklődés csillant volna meg a szemében.

– Hol is tartottam? – kutattam a félbehagyott gondolatok között. Ja, a Pufi, akinek volt mersze bezúgatni ezt a szép, okos... stb. gyermeket. Persze nem áll egyedül, mert ott van a Gyök, aki a matekot tanítja. Illetve az a baj, hogy nem tanítja. Mert kérem, a mai iskoláktól mindent el lehet várni, csak azt nem, hogy megtanítsák a szép, okos… stb. ifjúságot. Felállnak a katedrára, és előadnak, mintha legalábbis egyetemen volnának, vagy egy politikai gyűlésen, ahol ez természetesen elég, de nem egy gimnáziumban! Éppen hogy leadják az anyagot, és máris rohannak tovább, mintha a kultuszminiszter hajtaná őket! Semmi gyakorlás, pedig az fontos! Mert kérem én is jártam gimibe, és akkor természetesen minden másképp volt. Ez meg is látszott a bizonyítványomon. (Igazán sajnálatos, hogy nem tudom momentán a gyermek elé tárni, ugyanis úgy eldugtam, a múltkori fejmosás után, hogy nem találom.) Most pedig! Az utolsó fogadóórán a Gyök majdnem kihozott a sodromból. Azt mondja, hogy az én szép, okos... stb. fiam keveset gyakorolja otthon a matekot! Hát úgy méregbe gurultam, hogy majdnem megkérdeztem:

– Ugyan mondja, kedves tanár úr, maga mi a jó fenét csinál az órán? Nem az a dolga, hogy az ifjúságnak átadja a tudását? Nem vakarózni kellene az órák alatt, hanem oktatni! – És e helyett minden tanár át akarja hárítani a felelősséget a szülőkre. Mert mindig csak ezt tudják! „A gyermek alszik az óra alatt” írta be a múltkor is az ellenőrzőbe, de azt már figyelmen kívül hagyja, hogy ő is ott ült a tévé előtt, és nagy bambán bámulta a Bajnokok Ligája döntőjét. Ki tehet róla, hogy éjfél körül lett vége? Mi? Irigyelnek ezek mindent az ifjúságtól. Teljesen hülyének nézik a szülőt. Még hogy keveset gyakorol az én… stb. hiszen, annyi dolga van! Az első ugye a tanulás, ez az, amit sose lehet elbliccelni, és ezt az édesanyjával mindig betartatjuk. Már majdnem elmondtam a Gyöknek az én szép... stb. fiam iskola utáni napirendjét. Mire hazajön az iskolából, már van vagy fél öt. Mert minden nap van valami délutáni elfoglaltság. Az iskolában kosarazik, hárfázni tanul Celesztina nyanyánál, de ez egyre nagyobb akadályokba ütközik, mert egy hárfát nem lehet hazahordani, s így sok időt venne el, ha elküldenénk naponta gyakorolni. A kerületi művházban színjátszó körbe jár, mert olyan Isten áldotta tehetsége van a színészethez, hogy azt egy Pufi, vagy pláne egy Gyök sose tudná felfogni! Aztán hetente jár a könyvtárba . bár fogalmam sincsen, hogy mi a jó fenét tud ott annyi ideig vacakolni. Na, hazajön, és akkor ennyi kimerítő és agyat fárasztó – legyen bármennyire is tehetséges – tevékenység után, kénytelen némi energia – utánpótlásra. Majdnem belezavarodom a megfogalmazásba. Szóval megvacsorázik az én szép… stb. fiam. Természetesen maga készíti el. Na, ehhez mit szólsz, Pufi? Persze, te akkor döglesz le, amikor akarsz, csak a gyereknek kell állandóan tanulni! Vacsora végeztével egy kicsit leengedem sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, s csak utána áll neki a tanulásnak. Nyolctól kilencig gőzerővel tanul, aztán zavarom feküdni. Jelzem, nekem elég volt napi fél óra kemény tanulás, ebből is látszik, hogy szigorúan fogom a kölyköt. És aminek nekiül, azt meg is tanulja az én szép… okos, stb. fiam. Különben honnan tudna akkora marhaságokat, mint az endocitózis és amőboid vándorsejtek? Erre persze nincs mit mondanod, Pufi, te... te... te pedagógus! Teljesen kiszáradt a szám, így kénytelen vagyok egy hosszúlépést magamhoz venni.

– Szóval, hallgatsz? – néztem a fiamra a pohár mögül. – Nem tudsz mit mondani, büdös kölyök (sajog atyai szívem, hogy így kell szólítnom az én szép… stb. fiamat)? Tudod, én csak… ha igazam van. Hamarosan itt az év vége... Elsorolnád... Meglesz egyáltalán..? És… majdan az egyetemi felvételi. és bemutatni a siralmas. Nem törődsz a saját… és ez igen elszomorít... mondtam, bár teljesen biztos voltam benne, hogy az egyetemi felvétellel nem lesz baj. Ugyanis a gimnáziumi osztálytársam, a Koleszics nagyon magas polcra került, s az egyetem és a minisztérium között ingázik, attól függően, hogy éppen melyik párt kormányoz. Majd intézkedik, a régi barátságra való tekintettel. De ezt ugyancsak nem tudhatja az én szép… stb. fiam. Nagyon kemény munkát várok el tőle, sajnálom, de amit a tanárai nem hajlandók megtanítani, azt itthon kell pótolnia. Mert első a jövője. Bevallom nagyon sok gondot okoz ez a fontos kérdés. Nem tudom eldönteni, hogy hova adjam? Hivatást válasszak-e neki, vagy pénzt keressen? Ez a nagy kérdés! Azt már sikeresen kivertem a fejéből, hogy tanárnak menjen. Újságírónak vagy politikusnak én nem engedem – ugyanis azt nem tudnám elviselni, hogy egy fél ország állandóan lehülyézze –, maradna a jogi vagy pénzügyi pálya, ha meg akar élni. Ugyanis ez az egyes, amit az alávaló Pufitól beszedett, egyáltalán nem számít, ha normális foglalkozást választ magának. Azt hiszem, be kellene mennem a Pufihoz, és jól beolvasni neki:

– Na, idefigyelj, te elfuserált hájpacni! Hogy mertél az én… – Nem, nem jó! Ezt így nem lehet, elvégre kultúrlény vagyok, és meg kell mutatnom ennek az intellektuális trágyadombnak, hogy szellemileg nem ér fel hozzám. Különben is lehet, hogy hormonzavarban szenved, vagy bulémiás, és a testi hibákkal élcelődni nem vall emelkedett intelligenciára.

– Kedves Alagi tanár úr! – kezdem majd, bármennyire is nehezemre esik türtőztetnem magam. És finoman fogalmazva, jól beolvasok neki, feltéve, ha ért a magyar szóból és a jól irányzott, rejtett célzásokból. Egyébként, ha minket tanított volna az általánosban, a Csőrös biztosan Valaginak nevezte volna el. Azt hiszem, mégse megyek be, nehogy elvágja egy életre a fiamat. Ezek bosszúállók, mint az olajmaffia, és a gyerek issza meg a levét. Különben is, kit érdekel a jogi karon, hogy hány szeme van a póknak? Nem igaz? Néha emlegeti a gyerek, hogy a színjátszóban a Joli néni arra akarja rávenni, hogy menjen a Színművészetire, de ez hamvába holt ötlet, mert ott senkit se ismerek.

A fiam mintha mondani akarna valamit. Na, végre, úgy látszik, mégis van foganatja annak, hogy a lelkére beszélek. Mindig tudtam, hogy az én szép fiam egy pozitív szellemi alkat, akinél nem használ az erőszak, de az észérvekre mindig is vevő. Meg kell beszélnünk a problémákat, egymás szemébe nézve, mint férfi a férfival.

– Akarsz valamit mondani, fiam? – néztem rá.

– Nem, illetve, igen.

– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?

– Izé. Piszkos a köldököm. – mondta ez a büdös kölök.

– Ez jellemzőőő! – hördültem fel, mert azt már mégse tűrhetem, hogy ne figyeljen az intelmeimre, amikor kiteszem a lelkem, hogy észérvekkel meggyőzzem a tanulás fontosságáról. Hogyan képzeli ez az ebadta, hogy amíg én frappánsan érvelek, addig ő a köldökében turkál? Ez már túlmegy minden határon! Ahelyett, hogy éjt nappallá téve tanulna, ilyen baromságok kötik le, hogy piszkos a köldöke! Menjen és fürödjön meg. De most a tanulás fontosságáról beszélünk. Mert legyen az egy olyan mellékes tantárgy – és a mellékest itt a továbbtanulás szempontjából értem –, mint a biológia, fontos ismereteket ad. Azt mindenki tudja, menjen bár humán vonalon tovább az érettségi után, vagy mérnöki pályát is választhat, hogy a biológia fontos, mint az általános műveltség körébe tartozó tantárgy. Hiszen erre a mindennapi életben olyan szükség van, mint egy falat sörre a meccsen! Hogy úgy mondjam, a biológia mindennapi tudomány. És ebből az alaptantárgyból zúgott be ez a semmirekellő. Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak?

Azt hiszem, egy kissé keményebb hangra kellene váltanom, bár tudom, hogy vannak szituációk, amikor nem a legcélszerűbb, ha az ember az elsőszülöttjének a gazemberségét, lelkiismeretlenségét, semmirekellőségét és tiszteletlenségét emeli ki. Főleg olyankor, amikor enyhén szólva, ezek a tulajdonságok abszolúte hiányoznak az ifjúból, aki véletlenül éppen az én fiam, mondhatni mindössze gyerek, és ezért talán egy kissé hanyagabb, mint én voltam hasonló koromban. Azt azért tudomásul vehetné, hogy némi igazság van abban, hogy ha néha belenézne abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetne belőle. De hát én nem vagyok egy kimondott Cejzel, s a pszichológia nem a kenyerem. Így csak néhány megszívlelendő kérdést teszek fel, amin remélem, hogy elgondolkodik: „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni...”, meg „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat”. Az mindenesetre bíztató, hogy amíg beszélek vele, lehorgasztott fejjel mélyed magába, és azon jár az agya, hogyan is javítsa ki ezt a valóban csúnya jegyet. Mert egy szónak is száz a vége, ki kell küszöbölni az egyest, s lám az én szép... stb. fiam most azon töpreng, hogyan tegye jóvá mulasztását. Ez biztató. Van remény, hogy nem falra hányt borsó a szavam. Mert a felnőtt véleménye mérvadó, a gyermek ezt megszíveli, ettől halad a világ, épül – szépül az ország.

– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdezte váratlanul. Hát ez meg mi? Én kiteszem a lelkem, és ő. Legyintettem.

– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!