2017. április 26., szerda

Jaminaország törvényei

Jaminaország egy békés világ nyugodt sarkában terül el. Édesanyám nyaralni és telelni is idehozott sokszor, s én ilyenkor a világ legboldogabbjának éreztem magam. Ezt egy jó országnak tartottam. Törvényes rend uralkodott itt, általában a keresztény erkölcs volt az irányadó, de két különleges rendelkezés is életben volt. Ezekről bizonyosan nem tudott a békéscsabai tanács, de tulajdonképpen ez nem is tartozott rájuk. Ez a két utóbbi rendelet Málja néni, a nagynéném, és a köztem levő viszonyra terjedt ki.
Nos, az első ilyen különleges paragrafus talán a jaminai alkotmányban volt, mert kétharmados szavazattöbbséggel hozták meg. Bandi bácsi és Mária néni mellette voksolt, Julika meg tartózkodott, bár azt hiszem, ilyen komoly, parlamentáris ügyekben nem rendelkezett szavazati joggal. Ez pedig a Rákosi Mátyásról szóló törvény volt!
Ehhez tudni kell, amikor nem Jaminában tartózkodtam akkor egyszerű, hétköznapi pestlőrinci polgárként nevelkedtem a Brassó utcában. Valószínűleg augusztus 20-i légi parádék homályos emlékét őrzöm ebből az időből. Arra emlékszem, hogy hatalmas tömegben vagyok a rekkenő hőségben, Sándor bácsi – egyik fogadott nagypapám – nyakában ülök, és az égre bámulok, ahol repülőgépek kunsztoltak a magasban. Úgy gondolom, a ferihegyi reptéren lehetett, mert nem laktunk nagyon messze onnan. Hogy a két– hároméves gyerek fejében hogyan kapcsolódott össze a repülő képe, és Rákosi Mátyás neve, ki tudja. Talán a parádén is éltette a tömeg Rákosi ”apánkat”... Valahogy így történhetett.
Én tehát Jaminaországban nyaraltam, s nyári délelőtt lévén, kis gatyában játszadoztam az udvaron. Egyszer csak motorzúgást hallottam a magasból, s fent, a kéklő égbolton fehér gépmadarat láttam repülni. Ennek igen megörültem, és csapot-papot hagyva, lelkesen elkezdtem kiabálni:
– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kántáltam, és karomat kitárva a repülőt utánoztam, időnként megbillentettem, s szaladtam körbe-körbe az udvaron.
– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kiabáltam újra. Ekkor kijött Mária néni a konyhából, és megállított:
– Mit kiabálsz, Istvánka?
Én erre elébe álltam, s jó hangosan, hogy mindenki hallja, elrikkantottam magam:
– Éljen Lákosi, éljen lepülő!
– Jaj, te nem tudod, hogy ezt itt nem szabad mondani?
– Nem? – kérdeztem kikerekedett szemmel, s valószínűleg riadalommal szívemben, hogy valami rosszat cselekedtem.
– Persze – mondta a nagynéném. S valószínűleg értetlen képet vághattam, ezért érthető magyarázatul hozzátette: – Ezt csakis Pesten szabad mondani.
Ha ő mondta, akkor biztosan úgy is volt, és ettől a perctől fogva, soha nem kiabáltam az ominózus mondatot, mert Jaminaországban ezt nem lehetett, s én szófogadó fiúcska voltam. Hát így esett meg, hogy 1951-ben Rákosi Mátyás éljenzését kitiltották Jaminából.
A másik különleges, csak itt élő rendelet, a Gyomai Államvasutak és Jaminaország között létrejött megállapodás volt. Hogy ilyen rendelkezés van, azt a legnagyobb bajomban tudtam csak meg, négy és fél évesen, 1953 januárjában. Az a nagy baj pedig megint fogfájásban jelentkezett. Azt tudni kell, hogy én nem emlékszem arra, hogy a tejfogaim kihullottak volna, mindegyikkel megkínlódtam, doktor húzta ki őket legnagyobb rémületemre. Csoda-e, hogy a fogorvos emlegetésétől a hideg is kirázott?
Tehát ezen a havas januári télben a lehető legrosszabbkor kezdett el fájni az egyik fogam. És utazás előtt! Hunyára indultunk volna, disznóölésre. Pedig hogy készültem erre a férfias mulatságra! Mert tudtam, ott engem már férfiszámba vesznek, s elvárják a hatalmas hízó levágásánál a segítségemet. Bandi bácsi és Mária néni már napok óta emlegették, hogy nekem kell a kétmázsás disznó farkát fognom, és kukorica csutkát dugni a fenekébe, hogy össze ne csinálja magát, ha leszúrják. Szóval tudtam, hogy számítanak rám, és a munkámra.
És ekkor jött a fogfájás! Az a rettenetes kín! Borzasztóan fájt, de a legjobban attól féltem, hogy elszalasztom a disznóölést. Természetesen az a megoldás, hogy a téglagyár melletti fogorvoshoz elmenjek, szóba sem jöhetett. Mária néni napokon keresztül kérdezgette, ugyan mi bajom van, míg aztán nem tudtam visszatartani a könnyeimet, sírva bevallottam, hogy nekem most nagyon fáj a fogam! És ilyen kegyetlen az élet. Nekem is ilyenkor kellett megtudnom, hogy létezik egy törvény, miszerint a gyomai, de csakis a gyomai vonatról a fogfájós gyerekeket leszállítja a kalauz! Egy világ omlott össze bennem! Talán még Panni nénit, Bandi bácsi nővérét is szidtam mert Hunyán laknak, s így én most hogyan megyek disznóvágásra?
A történészek feljegyezték, hogy két napi vívódás után odaálltam a nagynéném elé, s közöltem:
– Menjünk el a doktor bácsihoz!
Ez a megoldás mindhárom jaminaországi állampolgár egyetértését kiváltotta. Julika esetében gyanítom annak is örült, hogy nem őt viszik a vágóhídra. Oda én önként mentem, de előbb egy határozott kikötést tettem:
– De injekciót nem szúrhatnak a számba! – mondtam, mert a hátsó fogak kihúzásánál már megszenvedtem az injekció borzalmait is. Így aztán azonnal el is indultunk, én elől mehettem Julikával, mint a nap hőse, utánunk jött Bandi bácsi. Azt gondolom, ő a hazavivő utat zárta el.
A jaminai Könyves utca nem két lépés hosszú. Akkoriban meg szinte végtelennek tűnt, de a fogorvoshoz menni rajta... Villámgyorsan megérkeztünk. Nem tudom már, hányadikok voltunk, de sajnos, hamar bejutottunk. Hogyne lettem volna megrémülve, még most is remegve ülök a fogorvos elébe, hát még akkor! A két kísérőm közrefogott, és beültettek a székbe. A doktorra nem emlékszem, de arra igen, hogy igyekezett kedves lenni. Párnát tett a felnőttekre méretezett fogorvosi székbe, és megnyugtató hangon beszélt hozzám. Elmagyarázta, hogy ezt a rossz fogat bizony ki kell húzni. Sírós hangon beleegyeztem, csak arra kértem, ha istent ismer, ne adjon injekciót. Hát erre nem szívesen adta szavát a doktor úr.
Most úgy mondanám, hogy feltűnően magas IQ-m révén nem lehetett átejteni, de akkor csak úgy gondoltam, hogy bizony résen kell lennem! Sajnos a doki is. Arra utasította a nagybátyámat, hogy fogjon le. Ő meg is ragadott jobbról, a karomat és a lábamat tartotta, Julika meg balról csimpaszkodott a kezembe.
Ez rettenetesen gyanússá tette a dolgokat, és kétkedést ültetett szívemben a doki szavahihetőségét illetően! Hátrafordultam, és döbbenten láttam, hogy az üvegszekrény előtt áll, és éppen az injekciós tűt spricceli ki.
Hát ennyire lehet a felnőttekben megbízni! És ehhez Bandi bácsi és Julika segédkezett volna! Megrendült a hitem a világban! Hirtelen felhúztam a lábam, nagy erővel rúgtam egyet, leráztam fogdmegeimet, és uzsgyi...! Kirohantam a rendelőből, ahol a hirtelen rohamra nem készültek fel, és így akcióm teljes sikerrel járt! Sőt még egérutat is sikerült nyernem, oly annyira – ahogy később elmondták –, hogy mire felocsúdtak, és utánam eredtek az üldözőim, én már eltűntem, mint a kámfor!
Bandi bácsi és Julika zavarodottan keresgéltek, nem tudhatták, hogy én célirányosan rohantam haza, mint a szélvész. Nem is találtak meg! Így a keresést feladták, elnézést kértek a fogorvostól, és elindultak haza. Mire hazaértek, addigra már rég otthon voltam, és hatalmas vigyorral közöltem Mária nénivel:
– Már nem fáj a fogam!
– Kihúzták?
– Nem, mert már nem fáj!
Azt hiszem, nagynéném nem hitte a dolgot, és amikor a férje elmesélte a történteket, úgy nevetett, a könnye is potyogott.
– Jól van Istvánka! Elmegyünk a disznóölésre. De ha Hunyán elkezd a fogad fájni, nem lesz aki meggyógyítsa!
Én kötöttem az ebet a karóhoz, erősködtem de nagyon, hogy:
– Nem fáj a fogam! – és ebben nem hazudtam!

Ahogy később, felnőttként jó néhányszor megtapasztaltam, hogy a beteg fog csak a rendelőig fáj, akkor is igazam volt. Bizony nem fájt az a rusnya jó darabig. Túlélte a disznóölést, kijártam vele minden fájdalom nélkül az első osztályt is. Csak másodikos koromban szabadított meg tőle – nagy rémületemre – a Péterffy Sándor utcai kórházban a szájsebész, akihez az iskolafogorvos beutalt. Ugyanis ő se tudta kihúzni. Azon egyszerű oknál fogva, mert tőle is megszöktem... 

2017. április 3., hétfő

A KNOKBÁCSI

A tengerésznaplómat böngészve szemembe ötlik egy 1974-es bejegyzés: „A Dnyeszteren jártunk, Belgorod Dnyisztrovszkijban (Akerman németül, Tatárfehérvár magyarul az akkor szovjet város neve).”

Ott megismertem egy boldog embert. Rendőr volt. A beregszászi kolhoz traktorának rázós ülését cserélte el rendőregyenruhára. Igaz, el kellett költöznie a magyar területről, mert csak itt, a Dnyeszter partján akadt neki való szolgálati hely. Elköltözött, odahagyva a rokonait, barátait, s idejött, hogy a családjának megélhetést teremtsen. Lakást kapott, bútort vett, volt elég kereset. Boldog volt.


Amikor a kollégámmal magyarul beszéltünk a buszon, nagy örömmel nyomakodott mellénk, és beszédbe elegyedtünk. Meghívott azonnal, nézzük meg a lakását. Lementünk egy ház szuterénjébe, a két földes szobába. Az ágy alól lemezjátszót kapott elő, és büszkélkedett vele:

Lehet-e ilyet Magyarországon kapni? Aztán van-e ott ilyen finom bor? – kínált egy pohárral.

Megkóstoltuk. Ezt a szovjethatalom jól felszeszelte 20-22 fokosra!

És ilyet láttunk-e? – vette elő a szódásüveget, s spriccelte pohárba a gyöngyöző vizet, és ez valamennyire ihatóvá tette a bort.
Ismerjük persze –, s hozzátettük –, a hajón is van szifon –, s még a működését is elmagyaráztuk.

Komplikált! – intett le a szovjet rend boldog őre. – Nálunk sokkal egyszerűbb: fogom az üveget, s elviszem a sarokra, és kicserélem. Nem kell annyit vacakolni vele!

Én azt gondoltam:

Pontosan úgy, mint a Knokbácsinál...

Knokbácsi egyszemélyes intézmény volt Nagyszékelyben. Mindenki ismerte, mindenkit ismert. Én akkor találkoztam vele először, amikor Pestről leköltöztünk. Nem volt még semmink. A kert parlagon volt, csak a gaz nőtt magasra. Tyúkok se kapirgáltak az udvarban. Így ha tojásra volt szükség, eleinte édesanyám elszalajtott, hozzak a Knokbácsitól.

Később már a szomszédoktól kaptunk tojást, majd a magunkét szedegettük össze a gazdasági udvarban. Aztán rájöttem, hogy Knokbácsi az, akihez a magamfajta gyerekember anyagi rászorultságában mindig számíthatott. Nem volt ő jótékonysági intézmény, de egy kis zsebpénzt mindig ki lehetett szedni belőle. Persze csak munkával.

Tavasszal bodzavirágot szedtem. Elkértem édesanyámtól a legnagyobb vékát. Lementem a nagy közbe, és a patak partján bőven burjánzó bodzabokrok közé vetettem magam. Szedtem a hatalmas, illatos, tányér alakú virágokat. Kezem, karom sárga lett a lehulló virágportól, és néha az orrom hegye is arról árulkodott, hogy miféle munkával szereztem meg a zsebpénzemet. S munka közben az eszem azon járt, hogy mi mindent vehetek azon az összegen, amit a Knokbácsitól kapok hamarosan. Mert ő volt a faluban az állami felvásárló. Jó pénzt fizetett a gyógynövényekért.

Ahogy gyűlt a sok fehér tányérú virág, úgy növekedtek reményeim az értük átveendő összeget illetően! A gond kellemes volt. Mit is vegyek a temérdek pénzen? Leginkább egy fájintos fényképezőgépre fájt a fogam. Ez, s minden, ami az egy-két forintos árat meghaladta, mindig is elérhetetlen messzeségben volt számomra. Tehát a bodzavirág árát egy okos kis – Pajtás márkanévre hallgató – masinába fektetem, s lefényképezem a kedvenc helyeimet. Szép fotókat készítek a barátaimról, és persze a testvéreimről is. Talán még Pesten is megcsodálják majd...!

Gond akkor adódott, amikor a zsákot a mázsára tettem. Hiába ösztökéltem a mérleg nyelvét, nem akart öt kilónál többet mutatni. S azért csak hét forint ötven fillér járt. Fuccs a fényképezőgépnek! De sebaj, mert világéletemben optimista voltam, s a pénzen édes krumplicukrot vettem.

Aztán nagy szerencsémre, édesanyám a Knokbácsi versenytársa lett. Akkor, amikor kitört rajtam a kamillavirág gyűjtési láz. Naphosszat az udvaron gubbasztottam, görnyedtem, s szedegettem a pici, jó illatú virágokat egy zacskóba. Annyit ő is ad érte, mint a hivatalos átvételi ár – mondta –, sőt még ötven fillérrel meg is fejelte. De így se ütötte valami eget rengető summa a markomat!
Knokbácsi ősszel verhetetlen volt. Úgy osztotta a pénzt boldog-boldogtalannak, mintha a sajátja lenne. A falu határában sok a diófa, a termése csak arra várt, hogy összeszedjük. Bár ez úgy ment, hogy felnőttek jártak leverni a diót s zsákszámra hordták haza, mi gyerekek, csak böngészhettünk. De egy délután öt-hat kilót is összeszedtem, és azért már elég szép pénzt kaptam a kisbolt melletti udvarban. Alig vártam, hogy az öreg kibicegjen az irodából, s markomba nyomja a járandóságomat.

De a Knokbácsi nemcsak eladott, vagy felvásárolt, hanem kölcsönzött is! Ha a sok szennyes összegyűlt, akkor édesanyám elküldött a szomszédba, kérjem el a talicskát Gável Gyuritól, s azzal menjek mosógépet kölcsönözni. Ez nekem a kedves szórakozásaim közé tartozott. Odafelé könnyű volt a talicska, visszafelé meg többször megálltam pihenni. Messze volt az iroda, mi akkor a falu végéhez közel laktunk, a Dózsa György utcában, majdnem a halastó mellett, s egy tíz-tizenkét éves fiúnak nem volt egyszerű a dombra fel, s a templomközön lefelé egyensúlyozni a talicskát. De mindez nem számított, mert amíg toltam, addig csudás történeteket találtam ki, aminek természetesen én voltam a hőse. Ezek a történetek vég nélküliek voltak, és mindig arra vártak, hogy a kisboltba kelljen mennem, postára, vagy éppen az iskolába. A hosszú séták alkalmával kikerekedtek, akkor találtam ki a legkacifántosabb történeteket. Egyszóval nem unatkoztam...

Volt úgy is, hogy csak bámulni jártam, nézni, hogyan dolgozik Knokbácsi. Elmentem az irodához, s addig játszottam (hogy valami hasznosat cselekedjem), amíg valaki nem jött szódáért. Ilyenkor Knokbácsi kinyitotta a műhelyt, és beindította a szikvízmasinát. Nagy és érdekes gép volt. Odaállt mellé, mindenféle karokat húzott, nyomot, kapcsolt, a gép csüszögött, nyikorgott, prüszkölt, de amikor a kezelője betette az üveget, akkor láss csodát, az üvegben a víz szintje emelkedni kezdett, s a végére tele lett gyöngyöző szódavízzel. S ha elég kívánósra sikeredett a nézésem, akkor a gépkezelő kiszólt:

Na gyere, azt’ vegyél el egy "kisüveggel"!

A "kisüveg", most már tudom, félliteres volt. Addig válogattam, amíg világoskék szódásüveget nem találtam. Az volt a kedvencem. S akkor aztán szájba kaptam a csövét, és nyomtam magamba a szúrós vizet. Tudni kell, hogy nem nagyon voltam oda a szódavízért. Egy két korty, csak-csak elmegy. De egy egész üveggel? Hát ki bír annyit meginni? Így aztán eloldalogtam a bicegős bácsi látószögén kívülre, s kiengedtem a víz nagyobb részét. Aztán újra a szeme elé kerültem, s nagy vitézül kiszívtam a maradékot. Így megspóroltam hetven fillért, ugyanis ennyit kellett fizetni annak, aki elvitte... A bolt akkor állt le, amikor bejött a szódásszifon, s a patront a boltban vettük, a Knokbácsi irodája mellett.

De addig minden olyan egyszerűen ment nálunk a faluban is, mint Tatárfehérváron, 1974 tavaszán...


A blogbejegyzés napján "elmentem" Nagyszékelybe a gugli térkép segítségével, és megnéztem a házunk helyét... a villanyoszlopnál volt a kertkapu...



2017. március 21., kedd

A TÖRÖKVERŐ ÜVEGGOLYÓI


Nagyszékelyben a pedagógusok mind az iskola környékén kaptak szolgálati lakást. A miénk a templomdomb szomszédságában, a felső iskola mögött volt. Így mindennapos vendég voltam az iskola udvarán akkor is, amikor az alsóban koptattam a padot, lévén még negyedikes kisdiák.

Azon az őszön, amikor odaköltöztünk, a felsősök minden szünetben az udvaron dolgoztak. Sőt, Bogár Vili bácsi, a tornatanár, vagy Farkas Karcsi bácsi a negyedikes tanítóm vezette őket, és délutánonként is bejártak munkálkodni. Volt is mit csinálni: nyáron felújították az iskolát, olyan tetszetősre sikeredett, mintha új lett volna. Így aztán az udvara tele lett hulladékkal, szeméttel, gödrökkel... De volt ott egy hatalmas lyuk is. Kötélkorlát vigyázta, nehogy beleessen egy vigyázatlan fiú, vagy egy szeleburdi, nagy copfos kislány. Szerencsére nem lehettek ott egész délután, és hiába zárta kulcsra a felügyelő tanár az udvart, én csak-csak szerét ejtettem, hogy bejussak, amikor senki sem volt a felsősök iskolájában. Odaosontam a titokzatos gödörhöz, és lenéztem a feketeségbe. Nem láttam semmit, csak a lyuk hűvös, dohos lehelete csapott meg.

Ahogy ott ültem a szélén, hirtelen hangokat hallottam lentről. Mintha fény is villant volna. Gondoltam egy merészet, s leereszkedtem. Egy nem túl magas alagútba jutottam, de nekem le se kellett hajtanom a fejemet, vitézül mehettem volna, ha a lábam nem reszket annyira. Nem voltam én gyáva, sőt kifejezetten merésznek tartom magam a hőstettem miatt, de sose lehet tudni, milyen szörnyek lakoznak odalent, és már azon tanakodtam, hogyan kéne feljutni a szabad ég alá. De ekkor...!

Egy csapat török jelent meg! Füstölgő fáklya fénye imbolygatta az árnyaikat a falon! Díszes ezüstkard csörgött az oldalukon, hegyes, lófarkas dárdájuk az alagút mennyezetét verte. A janicsárok fehér, lekonyuló tetejű süvegét azonnal megismertem, hisz az Egri csillagokat éppen akkoriban olvastam. Talán szpáhi lovasok voltak piros mellényben és kék bugyogóban? Erre már nem terjedt ki a török katonaságról innen-onnan felcsipegetett ismeretem. Mindenesetre egy gyönyörű szép gyaur lányt hurcoltak. Nyilván a szultán háremébe akarták vinni ekhós szekéren. Ez is tuti volt, mert egy filmet is láttam akkoriban, amiben az elhurcolásra szánt lányok, asszonyok ekhós szekérben ülnek. Akkor én előléptem, és egy nyisszantással levágtam az összes fránya török vitézt, és megmentettem a királykisasszonyt. Mert csak az lehetett...

De az is elképzelhető, hogy egy hatalmas tűzokádó sárkánnyal találkoztam, már nem tudom egészen pontosan. A sárkány hatalmas hordó aranyat őrzött, meg mindenféle kincset, és mind a hét feje kénköves tüzet okádott az olyan gyanútlan vitéz felé, mint én voltam akkoriban.

Szóval ilyen és ehhez hasonló igaz történeteket pergettem végig magamban, míg a lyuk előtt üldögéltem. Lemászni persze nem volt merszem. Ha már sötétedett, és a hátborzongató történeteimtől már az én hajam is az égnek állt, akkor inkább csak arra gondoltam, amit a felsős fiúk meséltek régebben:

– Ez egy török-kori alagút – hitették el velem szakszerűen –, több ágra szakad a földalatti járat, s egy kivételével járhatatlan. Annak az egynek a kijárata a kisszékelyi erdőben van. Ezen keresztül menekült a lakosság a portyázó törökök elől. Ez így van, mert végigjártuk – mondták. – A saját szemünkkel láttuk! – És igazukat megerősítendő bizonygatták, hogy néhányan török pénzeket őriznek a sváb kékre pingált ládafiában! Sőt, egyvalaki még egy görbe szablyát is talált. Ezeket a tárgyi bizonyítékokat nem sikerült kinyomoznom, mert mindig másnál látták, mint akinél érdeklődtem. Nyilvánvalóan még nem voltam járatos a nyomozás művészetében.

Sajnos igen hamar megszűnt ez a szívet-lelket izgató gödör, és a titokzatos alagút. Az udvart szorgos kezek elegyengették, és betömték a járatot. Később még megsüppedt, mintha súlyos titkokat őrző sír lenne. De eltűnt, és vele együtt megszűntek az én képzeletbeli harcaim is...

Na, nem kellett engem félteni, hogy jóféle mulatság nélkül maradtam. Hiszen csak a nagy közbe kellett lemennem a templomdombról a református pap háza mellett, és máris egy dzsungelben voltam. Mint Pestről származott gyereknek, mindent meg kellett tanulnom, néha még a saját káromon is. De az ilyen felfedezések minden pénzt megértek, sőt, könnyedén elviseltem az oly gyakori csaláncsípéseket, és nadrágszakadásokat is. De az ugye érthető, hogy a patakpartra le kellett mennem. Ki kellett tanulmányoznom, mi is van a rozoga fahíd alatt? És hogy néha elmerültem az iszapban, a vízben? Sebaj, ott a hatalmas levelű útilapu, le lehetett törölni az árulkodó nyomokat... A patak túlsó partjára felmászva máris tilosban voltam. Az igazgató néni kertjében néztem valami ehető csemege után. Az, hogy bemenjek és kérjek, fel se merült bennem. Ugyanis biztosan kaptam volna sötétkék szilvát, vagy nagy szemű meggyet, esetleg üdítő, piros paradicsomot, de úgy igazán nem volt érdekes!

Ezen az úton jutottam el naponta az alsó iskolához, ahol négy osztály tanulói okosodtak óráról-órára tanítóink nagy-nagy gyönyörűségére. Merthogy nekünk inkább a szünetek voltak kedvünkre valók, mint az órák.

Az óraközi szüneteket nagyon szerettem! Ugyanis akkoriban hallatlanul érdekes játék volt divatban. Az az év az üveggolyóké volt! Néhányan nyerészkedtek: vonalra gurítottak, és egymás színes üvegcsodáit, vagy csapágygolyóit igyekeztek sorban eltalálni a sajátjukkal, s a győztes csörgő zsebbel vonulhatott a következő órára. Én nem ilyen játékot játszottam.

Az iskolaudvar végében volt egy kis hohstel. Nem tudom, hogyan kell írni ezt a sváb szót, ami leszakadt löszfalat jelent. A falu a Tolnai-dombság hét völgyében húzódik meg, s a völgyi utcák minden udvara ilyen sárga, löszös falban végződik, s igen jól faragható, alakítható. Ezt számtalan pince és földbe vágott nyári konyha tanúsítja.

Nos, én a kis iskola udvarának végében lévő falat faragtam többedmagammal. Bicskával vágtam, kanállal kapartam, vagy csak egy darab fával szép, kacskaringós utakat, vájatokat csináltam. Ezeket függőleges csatornákkal és lyukakkal összekapcsoltam. Sok éles kanyart is készítettem, meg enyhe futású lejtőt, és amikor kész volt, akkor a legfölső részénél elengedtem egy üveggolyót. Feszülten figyeltem hogyan szalad le az egyenes szakaszokon, azután hogyan esik le az alatta futó vájatba, majd egy éles kanyar után lelassul a majdnem egyenes csatornavágatban.

Vendégfutamokra neveztünk be. Megengedtük a másiknak, hogy golyót tegyen a mi pályánkra. Irigykedtünk, ha gyorsabb volt a szomszéd golyója, és boldog voltam, ha az enyém futott le leghamarabb. Állandóan alakítgattuk, faragtuk, tökéletesítettük a golyók útját. Csak egy ellensége volt a játékunknak: az eső. Elverte, elmosta a legjobb kanyarokat. Eltömítette a nagy gonddal készített ejtőlyukakat, és leomlott az első gurításnál a művészien vékonyra faragott pálya fala...

Évek múlva, már gimnazistaként vágtam a házunk udvarában levő hohstel falába pályát, és szereztem pár üveggolyót. Elgurítottam egyet, néztem ahogy leszaladt. Feltettem a következőt, csilingelt ahogy az előzőt megkoccantotta a legalsó kis gödröcskében. Kivettem a két golyót, zsebre vágtam őket, és megráztam a fejemet... Komoly fiatalemberként nem értettem, hogy tudtam egy teljes éven keresztül, minden szünetben ezzel a gyerekséggel foglalkozni...

2017. március 9., csütörtök

Jaminaországtól az Óperenciáig - A gazdaasszony


A GAZDAASSZONY




Amikor leszálltunk a teherautóról senki se hitte volna róla, hogy egy-két év múltán ő lesz az a faluszerte híres gazdasszony, akihez aprójószágot nézni és csodálni járnak a szomszédok, akinek a kertjében óriási, piros húsú paradicsomot látni, s aki az ismert és kedvelt böllért újfajta finomságok készítésére tanítja. Az ősrégi Csepel teherautó reggel óta rázott minket a dunántúli ócska utakon, s kora délután már jólesett kiszállni a vezető mellől.

– Na Istvánka, ezentúl itt fogunk lakni! – mondta édesanyám, amikor a kétéves húgom kezét fogva körbenéztem az udvaron.

Két szolgálati lakás volt a hosszú épületben. A miénk lesz a bal oldali, amelyik eddig üresen állt. A felújítással a nyári szünetben végeztek, nagyon várta a falu az új pedagógust! Az udvar tele volt még építési hulladékkal, és a ház körül hatalmas zsindelyhalom, mert akkor, 1957 nyarán cserélték ki a tetőt cserépre. A szomszéd udvarát az istálló takarta, a vályogfalakról lekopott, lehullott a mész, s én Nekeresd ország kacskaringós térképét láttam a kopott, mállott falakra rajzolva. Az utcai fronton a hatalmas, dróthálós kertkapu nyitva állt, s néhány merészebb, kíváncsi gyerek kukucskált be az udvarba: vajon milyen az új tanár néni? Hamarosan megtudták, mert már szeptember közepe volt, hétköznap, s másnap iskolába mentünk.

Az istállóval szemközti kerítés egy konyhakertet különített el, akkor még nem tudtam, hogy a következő kikeletkor ott tanulom az ásás derékszaggató munkáját, mert mi műveljük, gondozzuk az elkövetkező években.

Nem emlékszem a költözködés utolsó fázisára, hogyan kerültek be a bútorok a lakásba. De ez ugye, érthető? Pestről költöztünk az Isten háta mögötti kis faluba – Nagyszékelybe –, s azonnal fel kellett fedeznem a környéket. Tettem egy kört az udvarban, elténferegtem a ház mögé, s mire visszaértem, láttam, hogy markos legények cipelik a bútorokat. Kimentem a ház elé, bekukkantottam a szemben lévő iskola udvarára, mely azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy fel volt túrva, s közepén egy hatalmas gödör tátongott. Odaóvatoskodtam. Egy idősebb fiú kerülgetett távolról, majd összeszedte minden bátorságát és hirtelen hozzámlépett:

– Ez egy török-kori alagút – magyarázta, s mutatta a hatalmas lyukat. Szaladtam haza, hogy elújságoljam mit láttam. De nem tudtam beszámolni fontos felfedezésemről, mert édesanyámat asszonyok állták körül.

– Hoztam egy kis krumplit – mondta az egyik.

– Tegye el ezt a kis zöldséget a tanár néni – adta meg a szokásos falusi tiszteletet a hatvan körüli asszony a harminchét éves tanítónőnek.

– Én vagyok a szomszédasszonya, itt lakom, az istálló mögött még egy kiskapu is vezet hozzánk – mondta Pásztor néni, s egy vaslábasban csirkepörkölt került az egyik hokedlire.

– A gyerekeknek hoztam egy kis frissen fejt tejet – szerénykedett egy sváb néni. Kezében jó tejszagú, fehér mázas, kékkel pingált gyönyörű sváb mintás cserépköcsög.

Este fáradtan zuhantam ágyba. Élvezettel szívtam magamba a frissen töltött szalmazsákból áradó ismeretlen, de kellemes illatot, mely orromban a meszelt falak szagával keveredett, s figyeltem édesanyámat amint boldogan rendezkedik, takarít, rámol. Elalvás előtt odajött, leült az ágyam szélére, és hangosan álmodozott, mint oly sokszor életében:

– Ezentúl itt lakunk, kisfiam. Majd meglátod, milyen jó dolgod lesz. Itt az iskola a szomszédban. – Szegény nem tudta, hogy a jó dolgomat én nem feltétlenül ebben láttam megtestesülni. Még szerencse, hogy a negyedik osztályt az alsó iskolában kellett járnom, és odáig jó huszonöt percig tartott az út. Na jó, volt úgy hogy nem bandukoltam, akkor tíz perc, és öt csak akkor volt, ha siettem, és futva is kellett legalább három-négy! – Majd gazdálkodunk – folytatta édesanyám. – Lesznek tyúkjaink, kacsáink, libáink, a kertben minden megterem! Kaptunk egy szép darab szőlőt, még présház is van rajta, illetmény kukorica is jár a falusi tanároknak és télen disznót is vágunk majd!

A baromfiak emlegetése nem tudta megmelengetni igazán gyermeki szívemet, és a kukorica se volt valami eget rengető nagy dolog a számomra. A présház az már valami. Abban már van valami férfias... Ott a szőlőben, s a présház környékén minden valószínűség szerint jól lehet játszani. De a disznóölés valóban jelentős eseménynek tűnt számomra is! Az aztán hozzám illő móka lesz!

A sors úgy hozta, hogy először az legutolsó ígéret teljesedett be. Mert Pásztor bácsi, a költözködés után nem sokkal, egy este átjött: 

– Tanár néni, nem akar egy hízót a télre? – kérdezte, miközben a konyhában letelepedett. – Nem kell vele dolgoznia semmit! Nekem van több hízóm is, eladhatok egyet, csak a vágás reggelén kellene áthozni. Még jó böllért is tudok keríteni, és minden szükséges szerszámot kölcsönzök. Hát milyen lenne a karácsony egy kis házi hurka és friss hús nélkül?

– Meg kolbászra is feltétlen szükségünk lenne... – gondoltam magamban, mert számomra ez volt az elérhetetlen étel, pesti gyerekkoromban, persze csak akkor, ha azt a pár centi lókolbászt nem vesszük figyelembe, ami néha-néha az asztalra került. Ettől kezdve a szomszéd bácsit a szívembe zártam.

Így esett, hogy egy téleleji reggelen sötétben keltünk és egy százötven kilós mangalicát hoztak át szekérderékban Pásztoréktól. Szép, erős, kunkori szőrű állat volt, rengett rajta a háj, így aztán a sorsát nem kerülhette el. A férfiak szilvapálinkával koccintottak és hamarosan felvisított a kolbásznak való jószág. A frissen sült vérből fejedelmi reggelit csaptunk. Mire végeztünk az evéssel, a böllér már a belsőséget tette az abáló üstbe főni.

A kora reggeli étkezés után léptem én csatasorba...

Az történt ugyanis, hogy az öreg Tippel Gyurka, a disznóvágás karmestere a gazdasszonyhoz fordult:

– Látom, jól előkészített mindent a tanár néni! – és nevetett, hogy csakúgy rázkódott a teste! – Ennyi rizs tíz disznónak is elegendő lesz –, mutatott a tizenöt kilónyi főtt rizsre, amit a májas és véres hurkához készítettek elő. – És hagyma van-e?

– Jaj, nincs több csak ez a néhány fej! – pironkodott édesanyám s mutatta a kosár alján szerénykedő pár darabot, és máris futhattam hagymát szerezni valamelyik jó ismerőstől.

Azután a kisboltba szaladtam pirospaprikát venni, mert édesanyám arra se gondolt. És olyan komolyan végeztem anyagbeszerzői tisztemet, hogy nem álltam meg a nagyköz hídján figyelni, hogyan csobog meg-megcsillogva a patak vize a sima, gömbölyű kövek között, hogyan bukik át egy keresztben fekvő, korhadó, zöld deszkán, ami pedig kedves mulatságom volt, például iskolába menet, amikor az embernek nem túl sietős a dolga. Később borsot is kellett vásárolnom, mert nem volt otthon, majd majoránnát, hogy a májas hurka se legyen íztelen. Szerencsére sóban nem szenvedtünk hiányt. A kolbászhúsba való fokhagymáért megint csak én indultam a szomszédba.

Így aztán a disznóölést csak részletekben láttam. Nem mulasztottam el megfigyelni, hogyan húzzák ki a disznót, és hogyan döntik fel az erős férfikarok. Kikerekedett szemmel néztem édesanyám majd könyökig véres kezét, ahogy a vájdlingban elkavarta a vért a sóval, hogy meg ne alvadjon addig, amíg a véres hurkába bele nem keveri a böllér. Azt is igen nagyon élveztem, amikor a forrázó teknőben forgatták a disznót két vastag lánc segítségével. A szőre marokszám jött le a bőréről. Még én is segíthettem később a kaparásnál, amikor már kikerült a teknőből. Hanem az igazi mulatság nélkülem zajlott! A pörzsölésről lemaradtam a hagymaszerzési akció miatt, pedig azt nagyon néztem volna. Hiszen előző este saját kezűleg vágtam a fát megfelelően vékonyra, hogy beleférjen a tekerős pörzsölőbe. Sajátkezűleg méregettem a gyújtóst az ajtajához, s milyen büszke voltam, amikor Pásztor bácsi megdicsért!

– Nézd csak, te gyerek! Hát te vágtad ezt a fát ilyen szépen...?

– Ő a férfi a háznál... – legyezgette édesanyám a hiúságomat. S a vége az lett, hogy nem láttam, amikor gyorsan lángra kapott, harsogva fújta a lángot, s alaposan lepörzsölte a maradék szőrt a disznóról, s piros-barnára sütötte a bőrét...

Amikor a rénfára húzták a hatalmas testet, már otthon voltam, s csak meresztgettem a szememet. Hiszen erről a Dunántúlon használatos készségről még édesanyám se hallott, nemhogy egy kilencéves gyerek!

És estére minden elkészült: a kolbász, a sonka, a szalonnák a füstölőben lógtak már a szomszédban, a véres– és májas hurkák szépen glédába rakva hűltek az abálós főzőüst melletti nagy asztalon, s várták mikor aggatják őket is a füstre. Már meguntam a csemegézést a ropogós-pirosra sült friss tepertőből is. A spájzba hordtam éppen a frissen lesütött húst – amit ötliteres üvegekbe rakott édesanyám, és leöntötte zsírral, úgy hosszú ideig eltarthatta, ugyanis az elektromos frizsidert akkor még nem ismertük –, amikor az első vendégek megérkeztek. Nagy disznótort csaptunk, s közben jó nagyokat nevettek az asztal körül ülők, amikor a pirospozsgás böllér jó humorral, kedvesen elősorolta édesanyám disznóvágási baklövéseit. Nem gondolta, hogy a következő télen ő ámul majd, amikor édesanyám a könyvekből tanult fortélyokra megtanítja, s rajta csattan a tréfa a toros káposzta és a sült hurka közötti borozgatás közben.



2013. március 26., kedd

Két és fél kiló óra

Képzelje magát a kedves olvasó egy tengerjáró hajóra. Nehéz? Akkor csak egy hajószalont próbáljon maga elé varázsolni. Két-három asztalt, lehet viaszosvászonnal óvott, vagy kockás terítővel letakartat. Körülötte székek. Hogy milyenek? A fantáziájára van bízva... Az asztal közepén hamutartók, körben csészék várják a fél tízet, hogy megérkezzen a személyzet, és elfogyassza a délelőtti kávét. A kerek hajóablakok megmutatják a kéklő tenger egy darabját. Ha a székek alacsonyabbak, akkor a felhők bújócskájában gyönyörködhetnek. Lassan szállingóznak a tengerészek...

- Jó kávét...! - köszön mindegyik, és leül a helyére, miután töltött magának a tálalószekrénykén lévő kancsóból. Rágyújtanak, és megindul a beszélgetés... Mindig van valaki, akinek egy érdekes története akad. És mindig van valaki, aki még nem ismeri. Én egy kávészünetben hallottam ezt...

- Valamelyik kis hazajárón szolgáltam a hatvanas évek elején - kezdte a mesélő. A fiatalok kedvéért néhány szóban elmagyarázta, hogy ez a típus egy úgynevezett Duna-tengerjáró hajó volt, és Budapestig jöttek vele hajdanán. - A Közel-keleti kikötőket jártuk, az Égei-tengeren hajóztunk, de lementünk Egyiptomba is. Minden úton átkeltünk a Boszporuszon, megcsodáltuk Isztambul büszkeségeit: a Kék Mecsetet, az Aya Sofiát, a Topkapi Szerájt. Távcsővel kereste a szolgálatos matróz a Yedikulét a felső hídról, miután felaprította a gyújtósnak való fát, és a konyha mellé készítette. A kormányos addig valamelyik part menti apró házat szemelte ki, hogy arra tartsa az irányt. Alig vártuk, hogy megpillantsuk Sulina előtt a Duna végét jelző világítótornyot. Egészen Brailáig felmentünk, ha nem vittünk hazai rakományt.

Nagyon szerettem Beirutba járni. Kedveltem a bazár ezerszínű, nyüzsgő életét. Szívesen beültem a líra-lírásba egy sörre, vagy egy fél csirkét beburkoltam a Rivoli tér mögötti kis utcácskában. Fogadjunk, senki nem evett olyan isteni fokhagymamártást, mint amit ott az asztalunkra tettek! Néha, az egylírás moziba is beültem, ahol három filmet vetítettek...

Akkor Beirut még jó volt. A közel-keleti fővárosban mindig eltöltöttünk három-öt napot a kirakással. Volt idő a sétára, nemkülönben a bevásárlásra. A kikötő mellett székelt az öreg Frédi. Bementünk hozzá, vettünk fogkrémet, szappant, képeslapot, borítékot. Megittunk egy-egy sört, jót dumáltunk közben. Utána felballagtunk a Rivoli térre, s bevettük magunkat a bazárba. Mindenki az ismerős árusokat kereste. Nézelődtünk. Alkudoztunk a szöveteseknél, akkor is, ha nem vásároltunk... Felpróbáltuk a cipőket, megnéztük az aranyosok pultját, és mézédes narancsot, meg érett banánt vettünk a gyümölcspiacon. Térdig jártuk a lábunkat, de észre se vettük, hogy hány kilométert tettünk meg. Mielőtt elfáradtunk volna, az órásokat kerestük, mert az óra volt akkoriban az igazi üzlet.

Miből élt akkortájt a tengerész? Természetesen a biznyákból, az üzletelésből. Ha csúnyán akarom mondani, a csempészésből, de ezt nem szeretem. Mindenki üzletelt akkoriban, aki külföldre ment. A focisták Bécsből hozták az orkánkabátokat, nylonharisnyát, és inget. Akkor mi mért ne tettük volna...? Nem igaz? Pontosan tudtuk, hogy melyik országba mit érdemes vinni. Megvolt a piaca minden árunak: a lóbőrkosztümnek, a “csetür kolornak”, vagyis a négyszínű golyóstollnak. Később már kremplint - otthon jerseynek hívták - és kászenykát, kendőt is árultunk.

Tudtuk, hogy a következő út végén Romániába megyünk, tehát arra készültünk. Akkoriban igazán nagy üzlet volt a karóra. Haza a Continentalt szállítottuk, mint a megszállottak, Brailában és Galacon az Atlanticot keresték, megvesztek érte a románok. Hogy miért? Mert bár nem egy Doxa volt, de nem nézett ki rosszul. Nagyon lapos, tetszetős volt a számlapja is, tehát vitték. Az hogy egy fia kő nem volt benne, hanem a tengelyek acélba voltak ágyazva, ugyan kit érdekelt? Minket aztán nem! És ha azt keresték, mi mást vettünk volna? A bazárban szépen kivártam amíg sorra kerülök.

- Két és fél kiló Atlanticot kérek - mondtam. A turbános, bő, csíkos klepetusba bújt arab azonmód belemarkolt a pultra halmozott karórákba, és barna papírzacskóba tette a kért mennyiséget. Felrakta a kétkarú mérleg serpenyőjébe, súlyokat dobott a másikba. Amikor a mérleg két csőre egymást bámulta, lassan, le-fel hintázva, még rádobott egyet-kettőt, hogy lássam: jól megméri az árut. Ne nézzetek már ilyen bután...! Való igaz, ahogy mondtam! Az Atlantic olyan olcsó óra volt, hogy darabra nem is vitték, hanem súlyra mérték a a kedves vevőnek! Ezért is neveztük magunk között kilós órának...

A szíjakat külön kellett volna megvenni hozzá, de nem volt érdemes. Azt készítettek Romániában is eleget. Amíg Frédi boltját kerestük, hogy egy utolsó sört megigyunk, azon vihogtunk, hogy kinek ketyeg a csomagja hangosabban? A kikötőbe menet a Rivoli térhez közel volt a Falang székháza. A fegyveres őrség már tudta, hogy karóra van a táskánkban, nem pokolgépet viszünk magunkkal...

Majd elfelejtettem: akkor nemcsak az órákkal lettem gazdagabb, hanem az új divatnak hódolva, egy sötétkék bőrkalapot is vettem magamnak. Ugyanis nem is számított komoly embernek akkoriban az, aki nem ilyet viselt a fején. Tehát aznap azt is megvettem, és büszkén viseltem. Igaz, egy kicsit nagy volt, de mire való a fül, ha nem arra, hogy tartsa? Még le se konyult nagyon... Az új kalapommal, és a ketyegő táskámmal büszkén vonultam a hajóra.

Az út egyébként nem volt izgalmas, mindenkinek megvolt a maga rejtett zuga, ahova az órákat eldugta. Megérkeztünk Brailába, a dunai román kikötővárosba. Alig vártuk, hogy megjöjjenek a bizniszelők, s elvigyék karóráinkat. Igen jó pénzt adtak érte. Persze az üzletelésnek lélektana van. Ha később adom el, többet is kaphatok érte, mint az első nap. Vagy ha magam viszem ki a városba, akkor jár az ember csak igazán jól! Én óvatos voltam. Az órák felét beadtam a közös buliba, a másik felét eltettem szebb napokra. Nem siettem, mert tudtam, hogy egyhamar nem dobják el a kikötőköteleinket. Ki is raktunk, s az elszállításra váró áru is ott volt még a rakparton. Azt mondanom se kell, hogy a kikötő nem kapkodta el a munkát. Szocializmus volt, minek siettek volna?

A szabadidőmet nem szerettem a hajón tölteni sose. Inkább ülök egy padon a parkban, minthogy a szűkös kabinban bámuljam a mennyezetet. Tehát már az első délután kimentem. A kapunál a vámosok szigorúak voltak. Mindenkivel, hát még a magyarokkal! De hiába, nem volt nálam semmi, amivel megfoghattak volna. Pedig kikutattak ám...! Kivittem magammal egy húszlejest, s még vissza is hoztam belőle. Szépen feljegyezték, mennyi pézzel mentem ki, s beírták azt is a nagy könyvbe, amit visszahoztam.

Nem emlékszem pontosan, hogy az első, vagy második este történt-e? Egy padon üldögéltem, azon a téren ahol a nagy előd, Traianus szobrát állították fel, jóval később. Gyönyörű idő volt, a lemenő nap sugarai áttörték a hatalmas fák lombkoronáját. Lehet, hogy valamilyen kora délutáni előadás lehetett a színházban, mert hét körül megnyíltak a kapui, és kiözönlöttek a fiatalok. Hirtelen megakadt a szemem egy csinos kislányon.

Én is fiatal voltam, tisztjelölt, akkor végeztem el az iskolát. Így aztán nem csoda, hogy pezsgett a vérem, s azonnal felfigyeltem rá. A leányzó karcsú volt, barna hajú, és tüzes szemű. Karja telt, csípője keskeny, ölelésre teremtette a Jóisten is. Ringó, büszke járású, és kicsit kihívó... Könnyű, igénytelen, rövid ujjú, nyári kartonruhát viselt, minthogy akkoriban nemigen divatoztak az öntudatos szocialista hölgyek. Észrevett. Leült egy másik padra, s igen feltűnően ügyet se vetett rám. Aztán megláttam, hogy többször rám sandított a szeme sarkából. Odamentem hozzá, és valami átlátszó indokkal megszólítottam. Hamarosan kiderült a beszélgetésünkből, hogy magyar vagyok, ráadásul tengerész. Ő is tudott magyarul, hála az édesanyjának, aki erdélyi volt.

Könnyen összemelegedtünk, gyorsan megtudtam, hogy egy közeli vendéglőben dolgozik pincérként. Valahogy a karórákra terelődött a beszélgetés. Ő említette, hogy úgy hírlik, a mi hajónkról kerülnek ki a most feltűnt Atlantic órák. Én csak hümmögtem... Végül kibökte, hogy jobb áron átvenne párat, ha tudnék szerezni.

Nagyon gyorsan kiderült, hogy az apja hálókocsikalauz, az édesanyja pedig éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, így magától értetődik, hogy csak hajnalban váltunk el, s megígértem, a következő este kiviszek pár órát. Egész nap azon törtem a fejem, hogyan álljam a szavam? S kisütöttem valamit...

Délután, amint letelt a munkaidő, kicsíptem magam, és irány a város. A vámhivatalban nekem szegezték a kérdést:

- Mennyi pénzt visz magával?

- Két lejt - mutattam a zsebemben levő aprót. Beírták a könyvükbe. Amikor a következő reggel visszajöttem, megmutattam a nálam levő egy lejest:

- Visszahoztam egyet a kettőből...!

Nem tudom miért, de vámtisztviselő csúnyán nézett rám.

- Azt akarja mondani, hogy csak egyet költött?

- Spórolós vagyok... - mondtam szemtelenül vigyorogva. Délután újra megismétlődődött a tortúra.

- Hány lej van magánál...?

- Kettő...!

Erre előjött egy arany váll-lapos főfinánc, valamit beszéltek románul, persze nem értettem, csak azt, hogy rólam megy a diskurzus.

- Jöjjön csak...! - hívott a főnök angolul. Átvezettek egy másik helyiségbe, ahol somolyogva adta tudtomra, hogy motozásra került a sor.

- Állok elébe! - húztam ki magam. Kézbe vettem a sötétkék bőrkalapomat, letettem a főfinánc elé, majd letoltam a nadrágom, és átadtam a beosztottjának. A cipőmet, és a zoknimat is kikutatták. - Az alsógatya maradhat...! - mondták, amikor letolni készültem. Nem tudták, hogy a szovjet vámosoknál edződtünk, s már hozzászoktunk, hogy abba a rejtekhelybe is előszeretettel kukkantanak be. Mondanom se kell, hogy semmit se találtak. Morgolódott a főnök, de mit tehetett, elengedett.

Elmeséltem az esetet Gizának, mert így hívták a kislányt, akivel összeszerelmesedtünk. Sokat nevetett elbeszélésemen, miközben az órákat, amiket kivittem magammal, biztos helyre rakta. Nagy vacsorát csaptunk a könnyen jött pénzből. Étterembe mentünk, de nem abba, ahol ő is dolgozott. Ettünk, ittunk, nagyon jól éreztük magunkat. Még táncolni is volt kedvünk. Ám Giza egész este izgett-mozgott, kicsit furcsán viselkedett, mint aki nem találja a helyét. Kérdezgettem, mi a baj? Végül kibökte, hogy egy civil ruhás nyomozó nagyon figyelt minket. Engem ez nem zavart különösképpen. Az asztal alatt átcsúsztattam a pénzt, és így az volt a látszat, mintha Giza fizette volna a vacsorát. Másnap reggel, kérdezi a vámhivatalnok, hány lej van nálam?

- Hát mennyi lenne? Mint szokott, egy... - és elővettem, hogy meg is mutassam. Rettentő vörös fejjel írta be...

- Akkor honnan volt pénze étteremre? Vacsorára, meg borra? Ezt magyarázza meg, nagyokos! - mondta, mint aki most aztán elkapta a frakkomat.

- Ugyan már...! Hiszen nem is én fizettem! A barátnőm vendégelt meg - hazudtam szemrebbenés nélkül.

- És azt akarja, hogy ezt el is higgyem? Na tűnés, de gyorsan!

A következő alkalommal már önként mentem a motozó helyiségbe. A kalapomat megint csak a főnök orra elé tettem, majd a cipőt a kutakodó elvtárs kezébe nyomtam. Aztán a nadrágot, az inget, minden ruhámat. Még végig is tapizott! Én meg sikongattam, hogy juj de csiklandós vagyok! Persze el kellett engedniük. Ők meg ették a kefét...!

Az éjjelt megint csak a lánnyal töltöttem. Giza elmondta, hogy jártak nála a nyomozók, és az órákról kérdezték, de tőle aztán semmit meg nem tudhattak. Megvoltak a saját emberei, akik piacra dobták az árut, s addig amíg el nem passzolták, biztos helyre dugták... Reggel pedig újra a vámosok...

- Tudjuk, hogy órákat csempész a városba! De megfogjuk ám, ha a fene fenét eszik, akkor is! Jobb, ha elárulja, hogyan csinálja!

- Nem csempészek én kérem. Törvénytisztelő tengerész vagyok...! Nézzék meg, most is csak egy lej van nálam! Nem költekezem ám a vakvilágba... - mondtam, és fütyörészve besétáltam a hajóra. A szerelem egyre nőtt Gizával. Mi a fellegekben jártunk. De talán még nagyobb ütemben növekedett a fináncok dühe, egészen a csillagos égig, a számomra már-már unalmassá váló délutáni motozások alkalmával... Így ment ez egészen addig, míg elérkezett az indulás ideje.

Na várjunk csak, nem mondok igazat...! Mert az egyik délután, sajnos órák nélkül kellett kimennem. Ugyanis a második tiszttel voltam közös bizniszben. A gyógyszerszekrényben tartottuk az órákat. Volt egy jó kis rejtekhelyünk... Soha nem nyúltunk egymás dolgához, de egyik nap irtó hülyén megviccelt. Megyek délután, hogy elővegyem az aznapi tíz darabot. Leveszem a dekoritlemezt a kis üregről, hát olyan éktelen ketyegés fogadott, mint a Doxáéknál a meósteremben. Jókedvében az összes órámat felhúzta. Nem vihettem aznap magammal, nehogy a veszett tiktakolás nyomra vezesse a vámosokat. Egy teljes napot kellett várnom, amíg lejártak...

Az indulás előtt való éjszakán jó alaposan elbúcsúztam Gizától.

A déli órákban jöttek a főfinánc vezette vámosok! Egyszer csak hívat a parancsnok.

- Jöjjön csak, magával akarnak beszélni...

- Na, ide figyeljen! - kezdte nyugodt hangon. -Tudjuk, hogy órákat csempészett a városba, de nem voltunk képesek lebuktatni. Igazán ügyes trükkje lehet. De ha nem akarja, hogy Broasca elvtársnőnek velünk gyűljön meg a baja, akkor most szépen elmondja, hogyan csinálta?

- Ki az a Broasca elvtársnő? - kérdeztem, mert addig fogalmam se volt arról, hogy Gizának van családneve is.

- Ne játssza a hülyét..

- Nem csempésztem én, kérem...! - mondtam.

- Hazudik! Megígérem itt, a parancsnok előtt, hogy nem lesz se magának, se a barátnőjének bántódása, ha elmondja a titkát.Ellenkező esetben megkeressük a módját, hogy borsot törjünk a hajó orra alá, és a kislány is megemlegeti...!

Mit tudtam csinálni? Beleegyeztem.

- Jó - mondtam -, mindjárt jövök. Nincs maguknál véletlenül tíz darab óra, amivel bemutathatom? Mert nekem nem maradt egy se...!

Borzalmas üvöltést csapott erre a pasas, hogy ne szemtelenkedjem. Megvontam a vállam, és elvonultam a kabinomba. Felöltöztem a kimenő ruhámba, és úgy mentem vissza a szalonba. Kérdően nézett rám a fővámos.

- Motoztasson meg... - vigyorogtam. Erre ő felugrasztotta a beosztottját, és az nekem esett. Én meg ahogy a hivatalban is csináltam, levettem a kalapom, letettem az asztal közepére, aztán szép sorban átadtam a cipőm, az ingem, a nadrágom. Persze nem találták meg az órákat! Vörösödtek ám a fináncok, mint a főtt rák...!

- Hát hol a fenébe vannak...? - kiabált a főnök. - Azt mondtam, mutassa meg, hogyan vitte ki az órákat?

- Hát így! - feleltem.

- Hol vannak?

- Maga elé tettem, most is, mint minden áldott nap! - mondtam, és majdnem elröhögtem magam, amikor úgy nézett rám, mint borjú az újkapura. Erre felemeltem a kalapomat, megfordítottam, és a műbőr koptató alól kiráztam egy csomót...! Ugyanis ezek az órák olyan laposak voltak, hogy szépen, tízesével fértek be alá. Még jó, hogy egy számmal nagyobb kalapot vettem Beirutban, tévedésből!

2012. november 5., hétfő

Krétai vagyok

Na ide jövök Istvánka mondja a nagymamám nagyikám a mamikám az óma mit meséljek neked kisunokám sok mesét tudok neked tudom a meséket a Jancsi és Juliskát akarod érted tudok meséket a Csizmás kandúrt de szereted a Mátyás király meséket meséket meséket hát mondjad melyiket mondjam lázas vagy nem szabad felkelned Édesanya most dolgozik csak mi vagyunk ketten meghitt ketten vagyunk mesélek ha akarod vagy téged meséljelek a rosszcsont kisfiút aki mindenféle kalandokba keveredik szereted ha rólad mondom a történeteket a nagyi sok szép mesét tud de ha akarod mesélek neked édesapádról hogyan hajtotta át a teheneket a határon vagy most

főzzek neked finom gyenge húslevest nem szabad felkelned lázas vagy tüzel a homlokod takarózz be szépen ide teszem a homlokodra a kezem az jó hűs vedd be szépen az orvosságot tudom nem szereted de a nagyi kedvéért vedd be szépen mondjuk azt hogy ebben a kiskanál nagyon finom baracklevár van a nagyi neked tette el télire

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Na hogy vagy kisember maradj ágyban ne kelj fel pihenj ha meggyógyultál majd eljössz hozzánk elmegyünk kirándulni sétálni megyünk felmegyünk a hegyekbe megnézzük a mókusokat megnézzük a mi barlangunkat a titokbarlangot a mi titkunkat a papa a nagypapa a nagyapa felvisz az ösvényen szedünk szedret csinálok neked csúzlit meg nyilat veszünk szép egyenes mogyorófa botot meghajlítja a nagypapa húrt teszünk rá és máris kész az íjad nádvesszőt vágunk és bodzafa nehezéket teszünk rá és nyilad is lesz te leszel a Tell Vilmos a nagypapa pandúr lesz te meg a kis betyár fűzfalovat faragok neked megnyergeled és oda vágtatsz ahova csak akarsz te leszel a Rózsa Sándor a nagyfejedelem hadnagya is lehetsz ha akarsz vágtatsz majd a paripán lobog a hajad és megnézzük a Latorcát és pecázunk is

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Nézze meg az ember hát ez a kisfiú ágyban van beteg vagy kisunokám na majd ha meggyógyulsz eljössz a nagymamához kint játszol majd a hatalmas udvaron és ha éhes leszel kapsz egy nagy karéj zsíros kenyeret és ehetsz annyi epret az öreg fáról amennyit csak akarsz és paradicsomot a kertből és sütünk szalonnát a kertben és süt a nagyi finom lekváros buktát meg túrós lepényt mindent amit csak szeretsz te mondod meg majd mit főzzek lesz paprikáskrumpli is uborkasalátával és meglátogatjuk a szomszédokat

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Hát mi történt Istvánka beteg vagy nahát nézze meg az ember de ha majd meggyógyulsz lejössz hozzánk Édesanya elhoz a nagyapához és megnézzük a szomszéd lovait teheneit beszívod a jó istállószagot és a szomszéd bácsi felültet a szekérre s kimentek a mezőre szénát gyűjteni és elmegyünk a malomba és megnézzük meg kártyázunk zsírosat meg snapszert és biciklivel bejárjuk majd a falut megnézzük a halastavat is

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Krétai vagyok.

Minden krétai hazudik.

Sosem voltak nagyszüleim.

2012. június 13., szerda

Mint foncsorát vesztett tükör

Jó régen írtam...

Metsző, hideg szél fújt. A düledező kerítés melletti bodzabokrot rázta, mintha az őszről ott maradt utolsó, fekete bogyók dühítenék. Hogy nem sikerült leszaggatnia, mérgesen tovanyargalt, és egy üres konzervdobozt kezdett kergetni csörömpölve a kihalt úttesten. Edit összehúzta magán az ütött-kopott télikabátot. Körülnézett, hátha talál valamiféle menedéket. A buszmegálló üvege régen kitört, csak a rozsdás váz tartotta a rozoga hullámpala tetőt. A szél alákapott, megrázta, úgy próbálta ijesztgetni. A negyven körüli, véznácska asszony felpislantott. Legalább nem esik, gondolta. Homlokát kötött sapka védte a koratéli hideg ellen. Retikülje nem volt, helyette egy fonott szatyrot szorongatott. Újságpapírba burkolt csomag domborította az oldalát. Ujja vége kékeslila volt. Vissza kellett volna szaladni a kesztyűért, mérgelődött magában. Dühösen kémlelte a kanyart. Nem jött a busz.
– Nem tolsz ki velem! – gondolta, és feneketlennek tűnő zsebébe nyúlt. Gyűrött cigarettásdobozt húzott elő. Kivett egy szálat, megropogtatta, végét a nagyujja körméhez ütögette. Kellemes volt az olcsó öngyújtó melege. Mélyet slukkolt, kékes-vörös kézfejét megdörzsölte. – Ha igaz a babona, akkor nem szabad végigszívni… – reménykedett. Már a lába is fázott. Türelmetlenül topogott.
Végre feltűnt a busz. Idős asszony kászálódott le az első ajtón. Edit lesegítette.
– Ilyet is régen láttam… – mormolta a vezető, s becsukta az ajtót. Az asszony felhajtotta gallérját, lábához tette a szatyrot. Megcsörrent benne valami. Lehajolt, s megigazította a rövidnyelű szerszámokat.
– A temetőbe…? – kérdezte egy ötven körüli férfi, a szemközti ülésen.
– Honnan tudja?
– Ott szokott leszállni. Többször is láttam. – Rámutatott a táskára. – A sírt gondozza…
Edit nem tudta, hogy kérdés, vagy kijelentés volt-e. Bólintott. A kocsi kezdett egy kicsit bemelegedni. Lopva figyelte útitársát. Olyan ember, aki senkinek se tűnik fel. Jellegtelen. Kopott volt, és törődött. Arca borostás. Kissé szűk felöltőjének ujja rövid volt, s a kabát ráfeszült a testére. Ha a melóban szokott elfáradni, akkor szerencsés.
– Nyáron halt meg? Úgy emlékszem, hogy júniusban láttam először.
– Mi maga, hé? Hekus? Nincs jobb dolga, mint hogy másokat figyeljen? – Edit nem tudta, hogy miért beszél így a férfival, mert tulajdonképpen nem volt tolakodó. A hangja is kellemes, egy kicsit mély, az a tipikus amerikai, vagy reklámfilmekből ismert erőteljes hangszínű.
– Tudja, ott dolgozom. Lehet, hogy én ástam…
– Ja! – kapcsolt az asszony. Így mindjárt más, gondolta. Jó lehet ennek a sírásónak. Havonta egyszer, ha nem is százezrekkel, de pénzzel megy haza. Nem úgy, mint Jóska, a férje, aki élhetetlen fajta. Nem rossz ember, csak egy kicsit nyámnyila. Kirúgták, és nem tett semmit ellene. Csak fogta magát, és hazajött búslakodni. Még csak nem is hőzöngött. Bezzeg a nagypofájú Keszeg Lajos maradhatott, pedig az ő Jóskája sokkal jobban dolgozik.
Illetve, ezt már csak múlt időben lehet mondani. Azóta alig keres. Pedig a térre is kijár. Nagy szatyorban viszi a melósruhát, hátha kap valami alkalmi munkát. Azt szokta mondani, ha tiszta ruhába megy, akkor látják, hogy ad magára, talán jobban elviszik… Néha-néha beüt valami. Akkor jó, mert nemcsak az ő keresetére vannak utalva. De hát mi az, amit hazahoz? Semmi. Ahhoz sok, hogy éhen haljanak, arra kevés, hogy ötről a hatra jussanak. Négyen élnek a fizetéséből. Nagyot sóhajtott.
Elviharzott mellettük egy piros autó. Edit nem tudta, milyen gyártmányú, kisebb dolga is nagyobb annál. Bezzeg a kisfia, a Lacika! Kívülről fújja, melyik milyen. Ha úgy tanulna, ahogy az autókat ismeri, akkor semmi baj nem lenne. A kocsi vezetője egy hirtelen mozdulattal bevágott az autóbusz elé, így is alig tudta kikerülni az összeütközést a szembejövő teherautóval.
– Őrültek…! – mondta a férfi, és tűnődve a lassítás nélkül elszáguldó kocsi után bámult. – Lehetne egy külön parcellát nyitni nekik. Tudja maga, hány összeroncsolt hullát láttam már a tepsikben? Valahogy nem tudom igazán sajnálni őket. A halált megszoktam, de nehogy azt gondolja, hogy érzéketlen vagyok! Ha egy gyereknek ássuk a sírt, még meg is tudom könnyezni, pedig azt se tudom, ki fia borja? A gyerekhalál mindig borzalmas. Ám ezek csak a bajt keresik maguknak. Több a pénzük, mint az eszük! Mert mondja meg nekem, nem hibbant az a szülő, aki a gyerek feneke alá tesz egy milliókat érő kocsit? Hát meg tud becsülni majd valamit az életben? Azt se tudja, hogy mit vezet! Csak felbőgetik a motort, aztán hajrá… Annyit se tudnak, hogy a kocsi mire képes! Hogy a sok részeg, péntek és szombat este hozzánk kerülő kölökről ne is beszéljünk. Akiket a diszkó után hoznak, kiterítve…
A férfi halkan beszélt, Edit alig értette a szavát. Hát az biztos, hogy se Fecó, a nagyfiú, se Lacika nem ül abba az autóba, amit a szüleiktől kapnak. Ez a veszély nem fenyegeti őket. Ha legalább a lakást el tudnák cserélni…! Akkor egy picit fellélegezhetnének. Fecó miatt nagyon kellene. Szegény nagyfia… Könnybe lábadt a szeme, mint mindig, ha eszébe jutott a gyerek.
Biztosan most is ott ül az ablaknál, és sóvárogva bámulja az utcát…
Milyen nagy reményekkel fejezte be a szakközépiskolát! Álmodozott, hogy állása lesz, tisztességesen keres, és az első fizetéséből egy görkorit vesz az öccsének. Majd a szíve szakadt meg, amikor három hónapig böngészte a fiú a hirdetéseket, de mindenütt elküldték… Úgy zokogott a konyhaasztal mellett ülve, mint egy kisgyerek.
Az asszony talán mosolyogni akart, de furcsa grimasz kerekedett belőle. Eszébe jutott a nagy nap. Milyen boldog volt Fecó! Egy verőfényes hétfő délután azzal jött haza, hogy másnap már dolgozik. Igaz, nem szerelőként, mert egy építkezésen kapott alkalmi munkát, de ígéretet is, hogy ha elégedettek lesznek vele, akkor véglegesen ott maradhat. S egy hónap múlva megtörtént a baj. Lezuhant az állványról. Eltört a gerince. Majd eszét vesztette, amikor a kórházban meglátta a nyakig begipszelt fiút! S kiderült hamarosan az is, hogy feketén dolgoztatták, így egy fillért nem kapott. Azóta mindegy, hogy milyen kint az idő, a fia csak a lakásban ülhet. A tolókocsival nem tud lemenni az utcára. Az első emeleten laknak, de olyan, mintha a Himalája tetején trónolna. Tizennyolc, leküzdhetetlen lépcső! Pedig az semmiség, egy négy éves gyereknek is… Nem élet ez így! Ha el tudná cserélni! Ha találna valakit…
A sírásó csendben figyelte az asszony arcát. Ahogy a gondolatok kergették egymást, úgy változott Edit arckifejezése. Mint egy megkopott, foncsorát veszített tükör, gondolta a férfi. Megcsillan-e még benne egy kis napfény? Pedig valamikor csinos lány lehetett.
– Kertes ház kellene, de legalább egy földszinti lakás. mama! – mondta egyik nap a nagyfia. – Akkor kigurulnék egy metrólejáróhoz, és szórólapokat osztogathatnék… Azt könnyen megcsinálhatnám. Nem sok pénzt hozna a konyhára, de legalább nem élnék a nyakatokon. Nem akarok ingyenélő lenni! – sírta el magát.
Edit szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Lopva törölte le, azt remélve, hogy a sírásó nem veszi észre. A kopár, levelüket vesztett fák egymásba kapaszkodó ágai összeolvadtak a szeme előtt. Az elmaszatolt könnycsepp elmosódottá tette a látványt. Az elszáradt füvet kerékpárok taposták a földbe. Keskeny, piszkosbarna, a gumik által recézett sáv kísérte az utat. Kidobott heverőt, rozsdás lábasokat, egy kibelezett televíziót, színevesztett nylonzacskókat próbált benőni a nyáron az útszéli gaz. Az asszony elfordult az ablaktól, mintha attól tartott volna, hogy az egyik újságpapír a nyomorát takarja, s ha meglebbenti a szél, pőrére vetkőzteti…
Már nem fázott. Két megállón is átrobogott a busz, ki szállna fel ilyenkor a külvárosban?
– Sok a szemét… – mondta a férfi, mintha az asszony gondolataiban olvasna, s szaporán bólogatott hozzá. – Az emberek mindenfélét ide hordanak. A kidobni valót, a meguntat… Sokan áthajítják a temető kerítésén is. Oda senki se jár, aki összeszedné. Ott a sírok is ilyenek. Ha kevés a munka, elmegyünk és összetakarítunk. De ritkán kerül rá sor. Sokszor úgy érzem, hogy a népek manapság szinte kívánkoznak a temetőbe, olyan sok a kuncsaft… Már megbocsásson, de magunk között így hívjuk az elhunytakat. De nehogy azt higgye, hogy útban van valakinek is a sok szemét. Se itt, se ott… – intett fejével a temető elhanyagolt, omladozó vörös tégla falára. – Ott, a kerítés túloldalán kaparjuk el a hajléktalanokat, akiket a város kivetett magából… Senki se gondozza a sírokat, hiszen senkinek se hiányoznak. A magáé messze van? – kérdezte, minden érdeklődés nélkül a tekintetében.
Edit bólintott. – A kolombáriumokon túl.
– Az bizony messze van – értett egyet a sírásó. – Ha meghalok nem akarom, hogy elhamvasszanak. A sírban valahogy más lehet… Az…, olyan barátságos… Ha majd kiterítve fekszem, legalább akkor bánjanak velem emberhez méltóan… Elég volt a lakótelepből az életben. Nem akarok a másvilágon is egy betonkalickát. Habár, mindegy… – legyintett. – Az idén oda temetünk, ahol a magáé is fekszik. Képzelje el, egy régi sírt se váltottak meg újra! Kora tavasszal hozták rendbe a parcellát. Ha rendbe hozásnak lehet mondani azt, hogy a sírokat széttúrták, a sírköveket összeszedték, felszántották a lejárt területet. Sok urnát is kiforgatott az ekevas. Azokat se keresi már senki. Lehet, hogy nem is élnek a rokonok. Az is lehet, hogy elmentek, itt hagyták az országot. Nem igaz? Pár suhanc is dolgozott a parcella felszámolásán. Röhögve dobáltak egy szép, porcelán urnát. Kié lehetett, nem tudom. De valamikor itt élt, itt dolgozott. Akárki volt, közülünk ment el… A halott az csak halott. Rossz volt nézni, mit műveltek vele. Majdnem megvertek, amikor rájuk szóltam. Sok mindent látok ám! Na, megérkeztünk, leszáll ugye?
Edit felkászálódott. A férfi előre engedte.
– Ha virágot vesz, oda menjen – mutatott egy bódéra.
– Van nálam… – emelte meg a szatyrát az asszony. – Így olcsóbb… – szégyenkezett. Lehajtotta fejét, úgy sietett be a sírkertbe, mintha tilosban járna. Megszaporázta lépteit. A decemberi szél itt is a nyomában járt, s megpróbált egy-egy rakoncátlan, az ághoz csökönyösen ragaszkodó levelet leszakítani. Port kavart fel a halványsárga sóder alól, megcsipkedte az asszony nyakát is, aki fázósan húzta össze a kabátját. Ismerte a járást, havonta megtette. Pedig a mama halálos ágyán megtiltotta.
– Csak halottak napja előtt gyere, meg a születésnapomon. Akkor legalább olcsó a virág. Hamarosan meghalok, látod, a születésnapommal majdnem egybeesik. Egy kimenetelt megspórolok neked.
De Edit minden hónapban kiment hozzá a temetőbe. A halottnak úgyis mindegy, csakis az élőnek van rá szüksége. Hogy elmondhassa az örömét, a bánatát. A mamáknak mindent el lehet, és el is kell mondani. A mama mindig segített… Nem figyelte a sírokat. Szinte kívülről tudta a neveket. Az a díszes, fekete márvány várja még az új lakót. Arany betűkkel ott a név, a születési évszám, már csak az utolsó számokat kell a kőfaragónak belevésni. Vajon meddig kell várnia? A parcella szélén egy friss halom. Tele elszáradt koszorúkkal. Fiatalasszony pihen alatta. Fiatalabban halt meg, mint Edit. Nem vallotta be, de valami elégtételt érzett mindig, amikor ránézett. Az már lent van, ő még mindig itt… Hamarosan a betonkockához ért. Oda se nézett, úgy sietett el mellettük. Egyetértet a sírásóval. Ha porrá kell lennünk, ne egy betondobozva zárva… Vissza kell adni a földnek a testet. A parcella szélénél a vízcsap csöpögött. A betongyűrű majdnem fekete vízére szabályos köröket rajzolt. A víztartó mellett nagy halom szemét. Elszáradt virágokat, törött befőttes üvegeket, elrepedt, kifakult mosószeres flakonokat dobáltak nagy kupacba.
Vajon Rohonczy bácsi ma is kint lesz, kérdezte magától. Pedig azt se tudta, hogy az idős férfit valóban úgy hívják-e? Csak a sírról következtetett. Rohonczyné fekszik a vadonatúj műkő kereszt alatt. Az öreget eddig mindig látta. Csak köszönnek, és mindenki csinálja a dolgát. A bácsi mindig kihozza a napilapokat, és felolvas belőle. És állandóan zsörtölődik a cikkek miatt. Vagy fényképeket nézeget, és halkan beszél magában.
Virágok már nem virítottak, mint legutóbb. Akkor, Halottak Napján, volt virág bőven, s mintha ezer meg ezer szentjánosbogár telepedett volna meg a temetőben, gyertyák és mécsesek pislákoltak a sírköveken, a fejfák tövében, vagy díszes, üvegezett tartókban. Vajon a mamáé leégett, vagy elfújta a fel-feltámadó szél? Megérkezett. A fehér kaviccsal felszórt úton bement az egyszerű fejfához. A sír még nem süppedt meg, még nem omlott a mamára a kavicsos föld. Rohonczy bácsi indulóban volt, ódivatúan megemelte a kalapját, biccentett hozzá, és halkan köszönt.
Edit örült, hogy egyedül maradt a mamával. Letette szatyrát, és a szomszédos, sír előtti kis padra ült. Mereven nézte a fejfát, és a fekete betűket. Pihent egy sort, majd felállt, összekulcsolta kezét, és hangtalanul mozgó szájjal mondta az imát. Amíg nem imádkozott, sose látott neki, hogy rendbe tegye a sírt. Nem zavarta senki. Egyedül volt a parcellában. A szél a sírok között bujkált, meg-megmozgatta a közeli, gondozatlan síron a magasra nőtt gazt. Az asszony megdörzsölte a kezét, meg is lehelte, mielőtt előszedte a szerszámokat. A virágot gondosan elhelyezte a padon.
– Szervusz, mama – köszöntötte gondolatban. – Látod, megint itt vagyok, hiába is tiltottad meg. Szükségem van rád, hát eljöttem. Ugye, nem haragszol? Ha látnád, hogyan élünk, jobb nem beszélni róla! Sokkal jobb neked, hogy már itt vagy. Nem viselnéd el sírás nélkül, ahogy Fecókám csendben gubbaszt a székében. És mire lenne jó egy tehetetlen öregasszony siránkozása? Mert segíteni nem tudnál. De nehogy azt hidd, hogy panaszkodni jöttem. Nem, csak beszélni akarok veled. Lacika persze nem úgy tanul, ahogy szeretnénk. De mit tehetek? Három hete egy kenyérboltban vagyok eladó. Kora reggel elmegyek, hatkor nyitunk, ő még alszik. Délután van négy óra is, mire hazaérek, ő meg már nincs otthon. Tudod, hogy mindene a foci. Az edzés sok idejét elveszi. Amikor hazajön, hulla fáradt. A múltkor ki akartam kérdezni a leckét, hát elaludt közben. És különben is, annyi mindent tanulnak, hogy azt én már
nem értem. Másképpen tanulnak, más könyvből, mit tudom én, hogy jót mond-e nekem? A tanárok meg nem tanítják meg. Akkor minek jár az iskolába, nem? De viselkedésre se tanítják ám a suliban. A múltkor kanállal ette a rántott húst. A kést és villát eltolta a tányér mellől.
Az iskolában is így adják, mondta. Majdnem felpofoztam, hogy hazudik a büdös kölyke! Semmit se tanulnak a mai suliban, nekem elhiheted. A szülőin is csak panaszkodtak… Akkor mi végre van a tanár? Hát nem az a dolguk, hogy megtanítsák az én Lacikámat? Persze nem megy egyetemre, jó, ha nem bukik meg. Azt mondod, hogy a Jóska is foglalkozhatna vele? Mikor? Amikor melót keres? Minden van, csak az nem. Építkezéshez nem engedem, nem akarom, hogy úgy járjon mint Fecó. A múltkor már elmondtam, hogyan járt szegény. De a legnagyobb baj a lakás! Hogy nem tudom se elcserélni, se eladni! Ha jön is egy vevő, azonnal elszalad, amikor meglátja a szomszédokat. Ha egyáltalán feljön. Ha felhívok valakit, elég a címünket megmondanom, sokszor szó nélkül leteszik a kagylót! Erre a környékre senki se jön lakni… Lassan belebolondulok, mama! Minden percemet erre áldozom. Bújom a hirdetési újságokat, de semmi eredménye. És látom, hogy Fecó minden alkalommal mennyire reménykedik, hogy na, majd most! Most úgy megyek haza, hogy megvan a csere. A kertes ház! Hiába is álmodozik róla szegény, hiába is reménykedünk, mama, teljesen reménytelen! Ami kis pénzünk volt, elvitte a kórház. Az orvosok, az ápolónők tudod nagyon jól, hogy mibe kerülnek! De még a betegszállítóknak is adni kell, neked magyarázzam? Nem maradt semmink. Muszáj gürizni. Bele kell pusztulni, ha élni akarunk. És mit látok? Munkába menet puccos bankok előtt megyek el, ott bezzeg van pénz. Még akkor is, ha elherdálják a milliárdokat…, nekik jut… Ahányszor csak megbuknak… Őket kihúzza a kormány a bajból, de aki dolgozik, az dögöljön meg! Persze ígérgetni tudnak, eddig mást se kaptunk. Hiszem, ha látom!
Edit elsírta magát. Letérdelt, hogy kihúzkodja az elszáradt gazt és a nyáron ültetet virágok kóróját. Közben keze fejével letörölte a könnyeit, sárosra maszatolta az arcát. Tegnapelőtt kimentem egy házat megnézni, folytatta a hangtalan párbeszédet. Olyan aranyos kis ház volt, éppen megfelelt volna. Jó volt a környék is. Nem messze a metró végállomásától, hogy örült volna neki Fecó! És amikor megmondtam, hogy mit tudok adni cserébe, kinevettek! Érted, mama! Ki-ne-vet-tek… zokogta, és mérgesen, ököllel belecsapott a sírhalomba. Kézfejét felsértette egy kő. Sírva nyalogatta a sebet. Kinevettek…!, suttogta, kinevettek…! Pedig semmi mást nem szeretnék, csak a fiamon segíteni… Nincs remény, mama. Semmi, de semmi remény sincs! Ha valamire akarunk jutni, mehet a Jóskám betörni. Mindenki elköltözik lassan, a Vizyék is elmentek, és a Komáromiék is. Ők tudtak ráfizetést adni, csak mi maradunk…
Nyögve felkászálódott, és visszaült a padra. Meg akart nyugodni, mielőtt hazaindul. Pár perc múlva felállt, elrakta a szerszámait, és elmondott még egy imát. Lassú léptekkel elindult. A parcella széléről még visszanézett, nagyot sóhajtott.
Amikor hazaért, meglepve látta, hogy a szobában ég a villany. Ha lehetett nem használták. Spóroltak. A tévé elég fényt ad, Fecó állandóan azt nézi, mi mást is tehetne szegény a tolókocsiban? Először a fürdőszobába ment, hogy rendbe hozza magát. Megmosta az arcát, felfrissült a hideg víztől. A szobában Jóska egy idegennel beszélgetett. A fiatalember, aki az asztalnál ült nagyon elegáns volt. Edit a filmekben sok hozzá hasonló megjelenésű férfit látott, de erre… A környékre ilyenek csak tévedésből jönnek. Szinte félve ment az asztalhoz, és csak a szék sarkára ereszkedett le.
– Az úr a lakás miatt jött…  – mondta Jóska. – Téged vártunk, hogy elvigyen, és megnézzük a házat.
Edit megszédült. Hogyan? Ez igaz? Hiszen olyan helyen laknak, hogy… Nem, ez nem lehet valóság! Biztosan a bolondját járatja velük.
– De ez a környék… – mondta, és maga se hitte, hogy meg tud szólalni.
– Csak nem akar lebeszélni, asszonyom? – kérdezte a látogató megvillantva egészséges fogsorát, és valahogy nagyon furcsának tetszett a szájából az asszonyom megszólítás. Olyan…, olyan emberinek tűnt. – Éppen ezért, a környék miatt vagyok itt – folytatta. – Egy építési vállalkozónak dolgozom. Az embereinknek keresek szállást. Hamarosan a szomszéd utcában kezdünk munkába, és ez a lakás éppen ideális lenne szállásnak. Persze amit felajánlok, nem egy kacsalábon forgó palota. Eddig ott laktak a melósok. De ne féljen. Ha megegyezünk, és még ebben a hónapban le tudjuk bonyolítani a cserét, akkor a fiúk rendbe hozzák saját maguknak ezt a lakást, és azt is, amiben most tanyáznak. A bejáratot ki lehetne úgy alakítani, hogy ő is… – mondta halkan, és a tolókocsira nézett. Ha megfelel maguknak… Indulhatunk, hogy megnézzék?
Amikor kiléptek a lakásból, lekapcsolta a villanyt. Az asszony vérében volt a takarékoskodás. A villanykörte kihunyó fénye megcsillant a kisasztalon álló fényképen.
Mintha a mama hunyorított volna…