2017. május 21., vasárnap

A ZSINDELYES TELL VILMOS

Ha leadom a szolgálatot, s reggel nyolckor leülök reggelizni a szalonban, bármerre is jár hajónk a világ tengerein, a televízió ontja az úgynevezett gyerekfilmeket. Biztosan sokan nézik. Házhoz jön az amerikai, japán borzalom. Végignézik, és ők is azt játsszák, amit látnak. Idétlen gnómokká alakulnak, verekszenek, lövöldöznek, űrszörnyekkel harcolnak. Ezt kapják korunk szórakoztató iparától. Az iskolában meglepve tanulják meg, hogy Leonardo és Tizano nem teknősök, és azt hiszik, hogy transzformerekké alakulhatnak, és világhódítók lehetnek.

Gyerekkoromban nem volt televíziónk, moziba is hetente csak egyszer jutottam el. A falusi mozi pénztáránál reménykedve tülekedtem, hogy jusson a legolcsóbb jegyből, s hogy a nézőtér első sorából nézhessem a Filmhíradó féléves, tíz hónapos híreit, s az utána következő filmet. Az igazi csoda azonban nem a mozi volt. Az akkor következett el, amikor meghozták Nagyszékelybe az első TV készüléket.

– Ne mondja nekem senki, hogy egy rádióban mozit lehet nézni! – mondta tudálékosan az egyik nyolcadikos fiú, amikor elterjedt a híre, hogy a Tanács vett egy készüléket, és el lehet menni a kultúrterembe TV-t nézni. Én bezzeg elhittem, és nagyon vártam az első estét. A fél falu ott volt. Zsúfolásig megtelt a kultúrterem. Az ablak előtt trónolt egy hatalmas barna fadoboz, picinyke tejfehér üveg a közepén. Én az első sorban kaptam helyet. Ugyanaz a hierarchia volt itt is, mint a moziban. Gyerekek az első sorban, felnőttek középen, a legények s nagylányok az utolsó sorokban, és engem igencsak nem érdekelt, vajon miért ülnek oda, mi mást lehet a sötétben csinálni, ha nem a mozit lesni.

Mert nekem ez mozi volt! Ugyanúgy zsibongott a nézőtér, ugyanúgy várni kellett a műsorkezdésre. De itt nem a mozigépész indította a masinát, hanem a tanácstitkár odament a készülékhez, és bekapcsolta. Izgalommal vártuk, hogy bemelegedjen a varázsdoboz, és egyszer csak a képernyő kivilágosodott, és megjelent a monoszkóp. Akkor persze nem tudtam, hogy így hívják, de ez is lekötötte a figyelmemet. És ezzel nem voltam egyedül. Lepisszegték, aki megszólalt. Hallgattuk a zenét. A padok meg-megreccsentek, a levegő egyre fülledtebb lett, aztán megjelent a bemondó, és megszólalt.

– Jó estét kívánok kedves nézőink, műsorunkat megkezdjük.

A teremben a légy zümmögését is hallani lehetett. És megkezdődött a műsor.

– És film is lesz... – mondták a bennfentesek. S igazuk lett. Akár csak a moziban. Előbb a Filmhíradót sugározták, azután jött a film. Sajnos, a tévések nem tudták, hogy mikor kell a filmet adni. Mindig nyolc utánra esett, s a tanácstitkár ilyenkor felkapcsolta a villanyt:

– A gyerekek menjenek haza! – nyilatkozta ki megfellebbezhetetlenül. Szomorúan bandukoltam haza. Igazságtalanságnak éreztem, hogy nem részesülhetek az ingyen mozi gyönyörűségéből.

De szerencsére ez nem tartott sokáig. Ősszel vetíteni kezdték a Tell Vilmos sorozatot. Nem emlékszem milyen gyakran, de gondolom, mint nemrégen is még, hetente egyszer tették a nézők asztalára a heti sorozatfilmet.

Hogy röpült attól kezdve az idő. Hiszen az iskolában mindenki a Tell Vilmost várta! Egész hetünk volt arra, hogy megbeszéljük:

– Te, láttad? A Tell hogy odasózott neki? Apám! Az valami fantasztikus volt! Igaz?

Természetesen mindenki a svájci hegyek lovagja volt akkoriban. Csapatokat szerveztünk, eljátszottuk a filmet, még ha ellenség nem is volt, mert ki akart volna Tell és csapata ellen harcolni? És fegyverkeztünk. Mindenki, aki csak egy pici tekintélyre akart szert tenni, nyilat, kardot csinált magának, s versengtünk kié a legjobb.

Néhányan érvénytelen fegyverekkel jelentek meg, mert kinek a bátyja, kinek az apja csinálta a lövő, szúrószerszámot.

– Az nem ér! – mondtuk ki a kegyetlen ítéletet. Csak az, amit ki-ki a saját kezével készített!

Tehát én is nekiláttam, hogy elkészítsem a magam íját. Először frissen vágott akácágat szereztem. Finom cukorspárgából sodortam a húrt, és azonnal ki is próbáltam. A nyílvesszőt nádból készítettem, s bodza került a végére, nehezéknek. Nem sokáig használtam, hamar tönkrement. Törtem a fejem, mit csináljak? A következő harceszközt szőlőkaróból hajlítottam. Ez jó volt. Erős volt, nehezen lehetett kihúzni, de ez meg a zsinórt szakította el hamar. Végül hatalmas ötletem támadt.

A legjobb íjamat somból készítettem. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor beköltöztünk a szolgálati lakásba, a házról abban az évben verték le a zsindelyt, és cserélték ki a tetőt piros cserépre. A sok-sok zsindely ott hevert hatalmas kupacokban a ház körül. A nagyját már eltüzeltük, de azért elég sok maradt a kerítés mellett. Nos, ebből eszkábáltam össze egy íjpuskát. A zsindelyeket összeerősítettem, s a vájata, ahol valaha a tetőfedő összeillesztette őket, lett az íjpuska csöve, illetve ez vezette a nyílvesszőt. Valamiféle elsütőszerkezetet is fabrikáltam. Találtam alkalmas, nyílvesszőnek való nádat is, gondosan megtisztítottam, a végét ék alakban bevágtam. Bodzát kerestem, hat-nyolc centisre daraboltam, s a vessző végébe szúrtam. Tökéletes mestermunka volt. Nagy izgalommal próbáltam ki a magam alkotta fegyvert. Elégedett voltam! Tizenöt-húsz méteren belül elég jól találtam vele.

Büszkén jártam a faluban, kezemben a fegyverrel. Oldalba lőttem egy-két gyáva kutyát, meglehetősen ismertem, melyikkel lehet, s melyikkel nem szabad kikezdeni. Megtámadtam és sikeresen legyőztem a villanyoszlopnak álcázott zsoldosokat. Vadászzsákmányra nem tettem szert, mert a tyúkokat, libákat, kacsákat csak óvatosan becserkészve, lesből, s nagyobb távolságból igyekeztem nyílvégre kapni, teljesen sikertelenül.

De a nyílpuskának sikere volt. Többen, komoly anyagi áldozat vállalására is hajlandók lettek volna, ha eladok pár, kidobni való zsindelyt. De erre nem volt módom. Leginkább azért, mert akkor felmerült volna annak a veszélye, hogy nem lehetek a csapat vezére, hiszen akkor más is hatásos fegyverrel rendelkezik.


Aztán más filmek jöttek, s én újabb szórakozást kerestem magamnak. De a Tell Vilmos ihlette íjpuskám sokáig megvolt. Sokkal tovább, mint a mai TV sorozatok műanyag hősei, színes, összerakható figurái a gyerekek polcain...

2017. május 15., hétfő

HITÉLET JAMINÁBAN

Jaminaország nagyon furcsa ország volt. Időnként fogta magát, és máshova ment... Ugyanis eleinte a Könyves utcában volt, aztán a Kertész utcában álltunk meg, hogy becsöngessünk, s a legutolsó alkalommal pedig a Jósika utca adott otthont a vándorló országnak.
A felnőttek ezt másként mondták.
– Mariskáék megint másik albérletbe költöztek – mondta édesanyám Maca néninek, a pestlőrinci házinéninek, merthogy mi se a sajátunkban laktunk. Munkácsról szöktek a megszállók elől az Ortmann lányok, és akkor még nem jutott saját lakásra, házra... De ebből én semmit nem éreztem, csak annyit, hogy Jaminaországba, és három lakójához időnként máshova megyünk, mint addig...
Az igazi a Könyves utca volt. A hatalmas udvar, a félelmetes kúttal. Tudnivaló, a tótaladár lakott benne... A ház előtt a két hatalmas eperfa! Akkoriban higiéniai ismereteim még nem terebélyesedtek ki, és így az érett, mézédes epret az utca porából felszedve ettem magam pukkadásig. Azt hiszem az eper se tudta, hogy a mosatlan gyümölcs milyen bajokat okozhat, így aztán nekem nem is okozott.

A Könyves utcai Jaminaországba többen is bejáratosak voltak, akikre emlékszem, a helybélieken kívül persze. Akire mindig áhítattal néztem, az a Kis pap bácsi volt. Nem hiszem, hogy ez lett volna a neve, inkább a termete miatt hívhatták kis papnak. Gyermekszemet gyönyörködtető templomi ruhában vonult egy verőfényes délelőtt a Könyves utcában. Előző nap Málja néni sütött-főzött. A Barkaszentelő reggelén arra ébredtem, hogy a ház kapuja zöld levélruhába öltözve, fehér virágkoszorúban, díszes menyasszonyként várta a papot.
Kis pap bácsi oktatott, tanított később a hittanra, hogy elsőáldozó lehessek. Ennek kapcsán kicsit haragudtam rá. Ugyanis én jó gyerek voltam, s ezt tudtam is magamról! Ahhoz, hogy elsőáldozó lehessek, gyónni kellett, és azután is mindig – ha vasárnapi misére mentünk Málja nénivel, Bandi bácsival, Lujikával –, hogy áldozni lehessen.
Ezeket a gyónásokat nem mindig szerettem. Ugyanis nem értettem, hogy miért kell a Jóistennek olykor-olykor hazudnom.
Annyit értettem az érthetetlenből, hogy a gyónás végén feloldozás jár az elkövetett bűnökért. De mit csináljon egy gyerek, aki jónak érzi magát, hogy feloldozást kapjon? Hát ha muszáj füllentsen, adódott a kézenfekvő megoldás! S akkor már jár a bűnbocsánat, és minden rendben van, úgy, ahogy a felnőttek elrendezték.
Így bizony én amikor a gyóntatószékben térdepeltem, nem mindig voltam igazmondó…
– Istvánka rossz kisfiú voltál? – kérdezte a gyóntató.
– Igen – nyeltem egyet.
– Nem fogadtál szót Mária néninek?
– Nem fogadtam szót Málja néninek – visszhangoztam, hogy a Kis pap bácsi meg legyen elégedve velem, akinek majd kedvére kiszabhatja a büntetést, a feloldozásért.
– Szoktál hazudni? – jött a következő kérdés.
– Igen! – feleltem boldogan, mert ez éppen akkor aktuális és igaz is volt. És a gyónás után boldogan mondtam a Miatyánkokat, az Üdvözlégyeket, a Hiszekegyeket, hogy kiengeszteljem a Jóistent, mert olyan rosszcsont kölök voltam. És a Jóisten – tudom – meg is bocsájtott, mert én azt kértem magamban, hogy ne haragudjon, amiért a gyóntatószékben füllentettem! Én arról nem tehetek, hogy mindig is igazmondó, szófogadó gyerek voltam, hogy tiszteltem a szüleimet, és még nem is paráználkodtam. És más feleségét se kívántam meg... Való igaz, néha Julika copfját megtéptem, de hát az csak nem volt olyan nagy bűn!
Felebarátaimat is szerettem. Csak Getével nem voltam mindig kibékülve. A szomszédban lakó kislányt Gittának hívták, és Julika barátnője volt. Tehát az ő felebarátja volt, s nem az enyém. De annyira, hogy egy alkalommal sikerült borsot törniük az orrom alá. Hogy mi volt a kiindulási helyzet, azt már nem tudom, de az eset csúcspontja az volt, hogy a két lány bezárkózott a konyhába. Belülről kulcsra zárták az ajtót, és én kint rekedtem. Ez, mindenki beláthatja, méltánytalan eljárás volt egy fiatalemberrel szemben, aki ráadásul augusztus harmadikai születésű lévén az oroszlánság minden jegyét magában hordozta. Na jó, oroszlánkölyök, de akkor is! Ezt nem lehetett megtenni büntetlenül velem! Így arra kényszerültem, hogy ajtóstul rohanjak a házba. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a lányok lélekszakadva nyitották ki, ugyanis az öklömmel ha az ajtót nem is tudtam bezúzni, az ablakát igen! Durr! Ököllel a közepébe! Millió darabra reccsent az üveg!
Aztán a vérben ázó öklömet meglátva, megijedtem. Egy kicsit sírtam is, na nem nagyon, csak annyira, amennyire egy oroszlán tekintélyvesztés nélkül megtehette. Ugyanis fájt. Mária néni szerint azonban úgy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg, de valószínűleg a nagynéném eltúlozta a dolgot! Mindenesetre bevittek Csabára és az OTI-ban ellátták a sebemet, s így nem véreztem el, pedig akkor szentül meg voltam győződve róla...
Szóval gyónáskor csak azért vállaltam mindazt a sok megalapozatlan bűnt, hogy a pap bácsi meg legyen elégedve velem. Mert akkoriban úgy gondoltam, hogy ők azt szeretik, ha meg lehet bocsájtani a rosszcsont gyerekeknek.
És az is csak egyszer történt meg, hogy a szépen faragott gyóntatószékhez osontam amikor Mária néni térdepelt le, kihallgatni, hogy mi is nyomja a lelkét. Azt meg csak azért tettem, hogy ha a pap bácsi meg találja kérdezni:
– És az Istvánkát meg szoktad-e verni, lányom? – akkor én azonnal a védelmembe tudjam venni, mert a Jóisten a tanúm, hogy soha egy rossz szót nem kaptam tőle, nemhogy verést! Se akkor, se később!
Az elsőáldozás szép volt. Meg utána a babazsúr! 1953-ban tejszínhabos kávét adtak, és kalácsot! Az udvaron kecskelábú asztalt állítottak fel, és azt ültük körbe. A végén oklevelet is kaptunk. Meg kell mondjam, én addig úgy tudtam, hogy az okleveleken vörös csillag szokott lenni! Legalábbis azokon, amit édesanyám az iskolában osztogatott a jó tanuló nebulóknak az Állami Telepen, Pestlőrincen. De azért a szentlelkes-galambos, elsőáldozásomat tanúsító okirat is szép volt.
És ezután már ministráltam is! Alig vártam, hogy felöltsem a fehér inget, a piros szoknyát, és negyedmagammal kivonulhassak az oltár elé. Gyanítom is, hogy a Kis pap bácsi se vette komolyan a rosszaságomra vonatkozó kérdéseket, vagy elégnek tartotta a kirótt penitenciát.
De sajnos az a ministrálás se úgy zajlott le, ahogy én azt elképzeltem.
Ugyanis először egy hétköznapi csendes misén kellett segédkeznem. Ehhez nem járt ministránsruha, a legnagyobb bánatomra. A ceremóniában a legcsábítóbb az volt, amikor a prédikáció alatt a ministráns gyerekek az oldalt lévő székekre ülhettek, s láb lógázva szemlélhették az ájtatos híveket, tanulmányozhatták a szentképeket a falon... Tehát amint a mise a megfelelő részhez ért, én odavágódtam a székhez, leültem. De legnagyobb megdöbbenésemre nem jött a szentbeszéd. Megkövülve láttam, hogy elrontottam a dolgot. Kis pap bácsi ezen úgy segített, hogy maga tette át a misekönyvet a másik oldalra, látván, hogy kis segítője leült a karosszékbe. És engem, mintha odaszögeztek volna, nem mertem mozdulni. Aztán valahogy mégiscsak erőt vettem magamon, felálltam, s milliméterről milliméterre csúsztattam a talpamat, hogy valahogyan visszakerüljek a helyemre.
Rémült voltam. Hiszen eltévesztettem a dolgomat! Most vajon mi lesz? Mindenki engem figyelt! Legalábbis én akkor úgy éreztem. Ez a hatalmas kínlódás a mise végéig tartott. Mire a szertartás befejeződött, én is visszasettenkedtem valahogy a helyemre, a pap mögé. Így aztán legközelebb nem volt ministrálás, illetve csak nagy sokára, és nem is Jaminaországban...

2017. május 11., csütörtök

AZ EGYSZER VOLT NAGYPAPA ÉS NAGYMAMA

Nem találom a helyem. Fel-alá járkálok a parancsnoki hídon, időnként ki-kimegyek, felnézek az égre. A fekete, csillagokkal teleszórt félgömb otthon nem ismert arcát mutatja. Mögöttem a Nagy Göncöl éppen lenyugvófélben van. Ha előre nézek, a déli égbolt hírnökét a Dél Keresztjét is keresni kell. Ugyanis szolidáris északi kollégájával, s ő is éppen a horizont alá igyekszik elbújni az ügyeletes tiszt szeme elől. Sötét van. A holdra még várni kell. Nem akar a kedvembe járni, nem hint ezüstöt a tengerre, hogy megvilágítsa a vizet. Megnézem a hajózási táblázatot:
– Hm, ma a nap és a hold együtt kel fel... Sötétben kell várnom a napfelkeltét. Sötétben, ugyanúgy, mint valamikor...

Az ötvenes évek kezdetén, amikor Jaminából Hunyára vitt a vonat, mert már nem fájt a fogam. Akkor, a hatalmas hótengerben, egy vidáman sikló szánon, pokrócba bugyolálva vártuk, hogy a nap felkeljen. A pokróc alatt eleinte jó meleg volt. Panni néni még jól alám is tűrte, a hátam mögött is megigazította. Elek bácsinak a lelkére kötötte, vigyázzon nagyon a két apróságra! Időnként nézzen hátra, megvan-e Julika, az unokanővérem, és jól be van-e takarva ez az izgága, pesti fiúcska is?
A nap még nem kelt fel, az égbolton semmi se jelezte a közelgő hajnalt, amikor Elek bácsi az ostorát megpattintotta, és a két igásló könnyedén megindult. Miért is erőlködtek volna? Hiszen a szán könnyen siklott a porzó havon, a felnőtt, és a két gyermek utason kívül csak az őrlésre váró búzát kellett a malomba röpíteni a két paripának. Mert kell-e mondjam, hogy nekem ezek a lovak voltak a mesebeli, az igazi táltosok! Kecsesek, büszke járásúak, hetedhét-országon a legszebbek!
Ez volt ám az igazi utazás! A lovak hol bandukoltak, ha Elek bácsinak ez volt az akarata, hol ügetésbe csaptak, ha erre buzdított az ostorpattogás. A szél az arcunkat csípte. Nekem, a pesti gyereknek ez a szánkázás hatalmas élmény volt! Ahogy világosodott, úgy nyílt ki a látóhatár. Előbb az út mutatta meg magát, hol nyílegyenes, hol kígyózó fehér vonal vezetett a távolba. Már nem tűnt boszorkányságnak, honnan tudják a lovak – és Elek bácsi a bakon –, merre kell menni a hatalmas hósivatagban, ahol kanyarog az út, ahol minden csupa fehér, s a sötétség minden látnivalót elnyel.
Egy magányos fát hagytunk el, aztán a közeli tanya ablakában derengett fel a petróleumlámpa gyenge fénye, vagy talán csak egy gyertya lángja lebbent meg, amint elhajlott a huzatban. Ahogy mocorogtunk, a szél be-befútt a meleg pokrócok alá, így aztán még jobban izegtünk-mozogtunk, s a vége az lett, hogy mire a malomba értünk, addigra már a takaró valahol a lábunknál hevert.
A malomban a búza hamar megőrlődött, vagy talán csak számunkra szaladt gyorsan az idő? Mindenesetre igencsak rövidnek tűnt a játékra, a rohangálásra hagyott óra. Az is lehet, hogy csak percek múltak el az indulásig. Az öreg hamarosan a szánra szólított, s hogy hangjának nyomatékot adjon, felénk suhintott az ostorral is.
A visszaút már nem volt olyan kellemes. Erről az átnedvesedett cipő, a lucskos zokni tehetett, csak mi nem, természetesen. Pirosra csípett arccal kászálódtunk le a szánról, és feledve a visszaút kellemetlenségeit beszámoltunk a számunkra oly fontos eseményekről Panni néninek.

Mert ami itt történt, az mind nagyon fontos volt. Annyira, hogy a mai napig élénken él bennem a tanyán töltött napok emléke. Az udvar végében ágaskodó akácfák, és az ágain rikácsoló gyöngytyúkok. Az akácsor végében istálló zárta le a tanya udvarát, benne a lovakkal, a szénapadlással, és mindenféle játszásra csábító, titokzatos dologgal. Jaj, de öröm volt széttúrni a jó meleg, illatos szénát... Az istálló mögötti szalmakazalról se parancsolt le senki... A gondosan összerakott, kévékbe kötött kukoricaszárak széthányásáért se kaptunk szidást Elek bácsitól. Az öreg szó nélkül csinált rendet utánunk. Zokszó nélkül, nagy szeretettel tűrte el csínyjeinket...
– Hagyd már Panni, hiszen csak játszanak! – mondta méltatlankodó feleségének.
Csak egyszer csattant a pofon unokanővérem arcán, de azt is hatalmas kacagás, viháncolás követte. Ugyanis Elek bácsi kezében hatalmas, pirosra sült lángos lapult, s az hagyott óriási, zsíros foltot Julika arcán. Vevők voltunk a mókára.
Panni néni megemelte egyszer-kétszer a szavát, de azt nem kellett túl komolyan venni, már csak azért se, mert Elek bácsi azonnal leintette. Tették ezt talán azért, mert a Jóisten nem adott saját gyereket a tanyasi házukba...

És az esték...! Azok voltak ám felejthetetlenek! Hosszúak voltak, korán előkerült a petróleumlámpa, Panni néni levette a lámpa cilinderét, gondosan megtörölgette újságpapírral, és gyufát tartott a kanóchoz. A büdös petróleummal átitatott anyag lángra kapott, és fénye kiűzte a sötétséget a földes szobából. Imbolygó árnyakat varázsolt a fehérre meszelt falakra, de én nem féltem!
Ilyenkor lehetett csak jól szalonnázni! Nagyokat nyeltem, úgy lestem Elek bácsi borotvaéles bicskáját, amint apró katonákat vágott a fagyos, sós szalonnából a jófajta házikenyérre. Melléje Panni néni hozott a nyomatós dézsából savanyú káposztát. Amikor degeszre ettük magunkat, még korán volt a lefekvéshez.
Később, ha átjött az iskolás nagylány a szomszéd tanyáról, akkor meséket olvastunk. Illetve ő olvasott fel, mert akkoriban a betűk tudományát még se én, se Julika nem értettük. Nagy köteg, madzaggal átkötött újsággal a hóna alatt jött Marika látogatóba. Persze Marikának csak én hívom, mert valódi nevét elfelejtettem, rövidke ismeretségünk kevés volt arra, hogy megmaradjon emlékezetemben. Arra azonban emlékszem, hogy milyen áhítattal hallgattuk. Ő az asztalra tette a Pajtás gondosan összehajtogatott példányait, a legfelsőt levette, precízen az asztalra simította, és felolvasott. Hagyta, hogy a petróleumlámpa beragyogja a lapokat. Időnként felnézett, hol Panni néninek mondta a mesét, hol Bandi bácsinak, a háziasszony öccsének, amíg Mária nagynéném a sógorával, Elek bácsival beszélgetett, de halkan, hogy a hangok,a történet varázsát meg ne törjék.
Azok az olvasós esték csuda szépek voltak. A piros, zöld, kék színnel nyomtatott Pajtás felirat még mindig a szemem előtt van. És estéről estére nyíltak az újságok, peregtek az iskolás lány halk szavai, s a világ ilyenkor kitárulkozott előttem... Mindig így álmosodtam el. Kedvenc helyem Elek bácsi mellett volt. Ráhajtottam a fejemet göcsörtös öklére, laposakat pislogtam, néztem a csudálatos lámpafényt, és magamban irigykedtem, hogy milyen jó is lenne itt élni, a tanyán. Itt minden olyan békés, szép, és jó.
Sokszor csak azt vettem észre, hogy megreccsen alattam a szalma, ahogy Panni néni letett a szalmazsákra. Befordultam a fal felé, és máris húztam a lóbőrt, azt se vettem észre, amikor Elek bácsi is bebújt az ágyba. Mert mi férfiak, együtt aludtunk...
Én egészen reggelig mélyen aludtam, vagy csak addig, amíg hajnalban fel nem ébresztett alvótársam hahotája:
– Na, ez a gyerek már megint oldalba pisált!
Nem mondom, szégyelltem ilyenkor magamat, de Elek bácsi olyan jóízűen tudott nevetni az effajta baleseteken, hogy teljesen megnyugodtam...

Hát ők voltak az én egyszer volt nagypapám és nagymamám, mert csak egyszer mentem hozzájuk Jaminából az alföldi tanyára. Az emlékeimben úgy élnek, mintha akkor ők lettek volna az én nagyszüleim. S ez felejthetetlen marad örök életemre. De ha többször is voltam náluk, nem emlékszem, mert a gyermeki emlékezet egybemosta az emlékfoszlányokat.
Hol van azóta Elek bácsi, Panni néni? Minden bizonnyal fentről lesnek, a csillagok közé rejtőzködve, s mindeniknek van egy-egy jó szava.
– Figyeld csak azt a hajót! Ez az István rajta!
– Nézd már! Hova el nem kuncsorgott a nagyvilágban! Ki gondolta volna otthon, a hunyai tanyán...!

2017. május 7., vasárnap

ORSZÁGRA SZÓLÓ LAKOMÁK

Hatalmasat dörrent az ég, s alig tudtam a trópusi vihar elől valami tető alá húzódni. Az úttest porzott a szétcsapódó kövér esőcseppektől. A venezuelai kikötőben, Puerto Cabellóban, esőisten bőkezűen mérte az áldást. A kis lebujban elég sokan voltak. Dél-Amerika barna bőrű, kedves, és mosolygós két lakójával osztottam meg asztalomat. Nem kérdezték, leülhetnek-e, s nem is küldtem volna el őket...
Egy fiatal nő lett hívatlan asztaltársam. Nem lehetett több huszonöt-huszonnyolc évesnél, és a kisfia, egy négyévesforma, koromfekete hajú, majdnem fekete gyermek. Látszott rajta, idejét a szabadban múlatja, nem törődvén az égető napsugarakkal. Most is csak egy kis gatya volt rajta, egyébként semmi. Mezítlábas talpa apró vízpiskótákat rajzolt az étkezdének titulált dühöngő téglapadlójára.
Az asszonyt láthatólag nem zavarta a nagy zaj, és a tömeg. Szoknyájával dörzsölte, szárította a fiúcska göndör haját, közben valamit hadart, talán kérdezett is. A hangsúlyból, és a fiú bólintásából ez következett.
A fiatal nő ekkor harsány hangon a pultot támasztó Rafaelnek kiáltott. A tizenéves pincérfiú tálcát hozott, s kólát tett az asztalra, és egy tányér fekete babot. A kisfiú szeme felragyogott, s falni kezdte az ételt. Úgy mint aki a világ legfinomabb ínyencségét eszi.
Pontosan úgy, mint én ettem akkor, amikor az egész ország azt lakomázta, amit én kértem… Mert ilyen is megtörtént, mégpedig az ötvenes évek elején.

Természetesen ez csak Jaminaországban eshetett meg, ahol hárman laktak: Málja néni, Bandi bácsi és Lujika. Amikor édesanyám elvitt az álmok földjére – jutalmul, mert jól viselkedtem –, ennek az országnak a legjobb szakácsnője igyekezett kedvemben járni.
– Mit főzzek Istvánka? – kérdezte édesanyám nővére, és én ezt természetesnek éreztem, mert ez olyan ország volt, hogy mindig azt ettük, amit akartunk! Hol az én kedvemre főztek, hol az unokanővérem kedvenc étele került az asztalra. És ugyan mi mást is kívántam volna, mint paprikás krumplit? Hát van-e annál felségesebb étel? Ugye nincs! Főleg akkor, ha nokedlit is szaggatnak bele, mint az nyáron szokás volt! Mert a télen készültbe – akár hiszik, akár nem – füstölt kolbász került! És ha még savanyú uborka is jutott a tányér szélére, vagy lila levű céklás tálat húzhattam a tálkám mellé minden szép és jó volt! A felséges király se ehetett jobbat akkoriban! Így aztán természetes, hogy jó szívvel megfőzte Málja néni a kedvencemet, s lehetett hétköznap, vasárnap, de sátoros ünnep is, ha kértem, megkaptam! Persze ma már gyanítom, hogy a kérdés valójában így hangzott el:
– Főzzek-e paprikás krumplit, Istvánka?
S erre csakis egy lehetett a válasz:
– Igen! – mondtam, korgó gyomorral, de csillogó szemmel! Mert akkoriban mindig éhes voltam. A rengeteg szaladgálni való, rohangálás, és játék sok energiát fölemésztett, s azt minél hamarabb pótolni kellett. Tehát jöhetett a paprikás krumpli!
Ezeknek az ebédeknek volt egy igen érdekes tulajdonságuk! Mindig elkészültek délre. Érdekes, még akkor is, ha fél tizenkettőkor nyilvánítottam ki az óhajomat:
– Ma nem lehetne paprikás krumplit enni? – kérdeztem, ha a játék hevében beszaladtam egy pohár, jó hideg vízre.
– Azt ennél? Hát persze, hogy lehet! – mondta Mária néni, miközben a hasamra cseppent a kannafödőből kicsurgó víz. S én csak térültem fordultam az udvaron, vagy kiszaladtam a Könyves utcára, s már hallottam is a hívó szót:
– Julika! Gyertek ebédelni! Istvánka! Hol vagytok? Elhűl az ebéd!
S mi a kiáltásra beszaladtunk, rögvest. Hosszú parasztházban laktak Bandi bácsiék. Az utcai szoba után a konyha következett, majd onnan nyílt a hátsó szoba. A konyhába szaladtunk be a hosszú gangról. Sajnos a kézmosást nem lehetett elbliccelni, pedig ha majd kimegyek játszani, ugyanolyan koszos leszek! Ezt én tudtam, de a felnőttek úgy látszik, nem. Mire lemostam a fekete, majd szürke – végül egy kis jóindulattal fehérnek nevezhető – szappanhabot a kezemről, már a tányéromban párolgott, gőzölgött a kedvencem! Uzsgyi, fel a hokedlire, kézbe a villát, és nekiláttam szétnyomkodni a krumplit. Gondosan széttörtem valamennyit, majd elkevertem a levével, s csak ekkor láttam neki az evésnek. Ennek a műveletnek az a haszna is megvolt, hogy addigra ehetősre hűlt a tűzforró étel. Megvallom, a mai napig nem tudom másképpen enni!
A karéj kenyérbe nagyot harapni, egy falat a krumpliból, hozzá egy kis savanyúság, s máris szebb a világ!
S milyen finomságok kerültek még a tányéromra! Azt emberfia elképzelni se tudja! Volt, hogy Málja néni tojásos haluskát csinált, és salátát kaptunk hozzá. Máskor sztrapacskát szaggatott a zubogó, fövő vízbe, s megöntözte hagymás zsírral! Azt gondolom, hogy Jaminaországban tilos lehetett a túró a sztrapacskához, mert csak évek múlva tudtam meg, hogy úgy is kiváló étel. Kaptam én ott bablevest is, de milyen finomat! Ha édes tésztára vágytam, tarkedli került az asztalra. Ezek máig a kedvenceim közé tartoznak, meg is látszik rajtam. De a terített asztal fejedelme csakis a paprikás krumpli volt!
Az ebéd mindig szertartás volt: úgy ettem ki az ételt, hogy a tányér alján kedvem szerint lássam meg a képet! Mert a tányérkám nem akármilyen volt! Jancsi és Juliska volt az aljára festve! Hát ilyenből érdemes bármit kienni! Még ha csak egy zománcos pléhtányér is volt, nem volt nekem értékesebb akkor! Csak és kizárólag abból voltam hajlandó enni Jaminaországban!
Egyszer Juliskát szabadítottam ki a krumpli alól, máskor Jancsit, ha kedvem úgy kívánta. Volt úgy is, hogy versenyt ettünk Lujikával, kinek a festett képe bukkan elő hamarabb az étel alól. Mert neki is ilyen tányérja volt ám! Akkoriban ilyen királyi dolga volt a gyerekeknek! De úgy gyanítom, hogy csak Jaminaországban. Az ebéd mellé néha zenét is kaptunk. Volt a konyhában a falon, a hátsószoba bejárata mellett egy csudálatos doboz. Barna volt, az eleje is barna vászonnal fedve, s az oldalán két kopott, fekete gomb. Ha az egyiket Bandi bácsi megcsavarta, hamarosan felhangzott:
– Kossuth rádió Budapest. A pontos idő tizenkét óra – s ezzel a dobozban harangozni kezdtek. Utána Bandi bácsi megszólalt:
– Na, halljuk, mit hazudnak ma – mondta, s én ezen igen csak csodálkoztam. Hogy hazudnának a rádióban? Hisz ott mindenki felnőtt! Bácsik és nénik beszélnek az egész világ füle hallatára... Csak a gyerekek hazudnak olykor-olykor, s ezért a nagyok mindig megszidják őket. De ki rója meg a felnőtteket? Senki! Tehát nagyon valószínű, hogy a rádióban nem hazudnak... Ez volt az akkori okoskodásom, s ez teljesen logikusnak látszott, és kielégített. Így a hírekre nem is figyeltem. A tányérom tartalmára összpontosítottam. Az igazi a vasárnap volt, amikor zene is szólt az ebédhez! Akkor igencsak urasan éreztem magam...
A venezuelai égbolt ugyanolyan hamar kitisztult, amilyen villámgyorsan jött az eső. Összeszedelőzködtem, felálltam az asztaltól. A göndör hajú kisfiú, mint egy karámból szabadult kiscsikó rohangált az utca túloldalán lévő parkban. Talpa alatt nagyot fröccsentek a pocsolyák. A mamája aprópénzt guberált a táskájából. Nehezen, de kiszámolta az étel árát, s mielőtt elköszönt volna, kikaparta a tányéron maradt pár szem babot.
– Csao Marianella – hallottam, ahogy a pincér elköszönt a fiatalasszonytól.

2017. május 4., csütörtök

A GYEREKFEJSZE NYELE

A júliusi koradélután áttetsző, fátyolszerű párával borítja Khiosz szigetét. Eltakarja a kopár hegyeket. Kékeszöldre festi, mintha dús növényzet borítaná a dombok köves, fátlan oldalait a város mögött. Nem is közelítjük meg túlságosan, hiszen térképünk sincs az öbölről. Óvatosan siklik a harmincezer tonnás hajó. Lassan kibontakoznak az épületek a kékes remegésből, s azt látjuk, hogy egy bárka indul el a partról. Horgonydobás után ránk is kötött, mert már várt minket, megrakva mindenféle készlettel, ami egy ilyen tengerjáróra kell, ha hosszabb útra indul. Azonnal beindult a bolondokháza:
– Állítsd be a darut! Hozzatok rakodóhálót! Keríts egy raklapot... Óvatosan emeld...!
Megkezdtük a vasanyagok, drót– és műanyagkötelek, új vödrök, lapátok, mosópor, szappan, konyharuhák, alkatrészek, szerszámok, tűzoltótömlők, zöldségek, húsok, sörös– és üdítős kartonok, meg minden egyéb holmi átrakását. A daru nyikorog, a motorja sivít, a fék hatalmasat csattan, s a teheremelő horog beleng a felfüggesztett teherrel együtt. Egy köteg lapátnyél lezuhan a fedélzetre. El is törött kettő azonnal.
– Na, ez is csak ócska, görög árú... – nézi dühösen a fedélzetmester a törött nyeleket.
– Persze, mert nem a nagyszékelyi Tóth bognár készítette – gondoltam magamban.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a bognárműhelybe járni. Szerencsére édesanyám gyakran elküldött hozzá. Ha valamilyen szerszámnyél eltörött, nála vettünk újat. Lehetett az lapátba való karcsú, hosszú nyél, vagy rövid, tenyérbeillő baltáé, a Tóth bognár mindet gyorsan, precízen, és nagy szakértelemmel készítette el.
Egyik novemberi délutánon leszaladtam hozzá, mert favágás közben eltörtem a nagy fejszénket. Édesanyám még az iskolában volt, így nem tudott az esetről.
– Tessék nézni, eltörtem, mert nagyon hosszú a nyele, és mindig mellécsapok a tuskónak... – mutattam a töröttnyelű szerszámot.
– Hát te vágod a fát otthon? – csodálkozott a nagydarab, mosolygós mester. Én csak bólintottam, és reménykedve néztem rá.
– És még nem is végeztem az esti tüzelővel... – magyaráztam, hogy nagyobb kedvet csináljak a tüstént munkához.
– Jól van, megvárhatod.
Megkönnyebbültem. Lesz fejszenyél, lesz vágott fa a konyhai tűzhelybe, lesz vacsora is, és meleg szoba...
Leültem egy nagy halom deszkára. Teli tüdővel szívtam be a száradó fa illatát. Az ujjammal a bársonyosan finom, puha fűrészporba rajzoltam. És bámészkodtam. Megcsodáltam a magasban száradó akácot, gyertyánt – ezeket én is ismertem –, meg csak a mester tudja miféle fákat. Elbámészkodtam a kész, kocsikhoz, szekerekhez való fa alkatrészeken. Elgondolkodtam, hogy lehet olyan ügyes egy bognár, hogy még kereket is tud készíteni? Tisztes távolságból szemügyre vettem a szerszámokat. A gyalukat, simítókat, vésőket, a sokféle kalapácsot, satut, szorítókat, és a ki tudja még miféle titokzatos célra használható eszközöket. Tudtam, hogy legtöbbjéhez nem szabad hozzányúlnom, mert borotvaélesek.
Arra nagyon vágytam, hogy a körfűrészt láthassam munka közben. Néha olyankor jöttem a műhelybe, amikor a bognár kék kötényében a hatalmas gerendákat tolta a körfűrész tükörsima lapján. A fűrészlap magas hangon sivítva mart a fába. Ilyenkor csendben voltam, s csak bámultam, hogy a nevetősarcú Tóth bognár – fején az elmaradhatatlan barna micisapkával –, milyen ügyes kézzel vezette a feldolgozásra kerülő farönköt. Figyeltem, ahogy a gerenda – fűrészport vérezve –, vékony deszkákra válik. Minden egyes vágással vékonyabb lett, amíg el nem fogyott.
– Na István – riasztott fel a műhelynézésből – elkészült ez a híres..., ez a híres... – kereste a megfelelő szót, és felderült az arca, amikor megtalálta – ez a híres gyerekfejsze! – A kezembe adta az immár nyeles szerszámot. – Nosza, próbáld ki hátul az udvaron – bíztatott. – Vigyázz, meg is éleztem! – szólt még utánam.
Nahát, ezzel a fejszével igen finoman lehetett dolgozni. Rövidebb volt a nyele a szokásosnál, nem tévesztettem el az irányzékot. Örültem is neki, de nagyon! Boldogan mentem vissza, a pajtába berendezett, jó faillatú műhelybe. Csak egy apró bökkenő volt. Le is lassítottam, nem mertem benyitni, megálltam az istálló falánál. Merthogy a zsebemben egy fillér se csörgött, és hiába voltam még csak tizenegy éves, azt tudtam, ha dolgoztatok, fizetnem kell. Most mi lesz?
Hát az lett, hogy nyílt az ajtó, kijött a bognár, és azt mondta:
– Na most aztán siess haza! Az árát majd elhozod a legközelebbi daráltatáskor!
– Köszönöm! Csókolom! – szaladtam haza boldogan a gyerekfejszémmel.
Hamarosan újra hozzá indultam. A vállamon tízkilós zsákkal bandukoltam le a templomdombról, végig a téeszudvar előtt, majd úgy kanyarodtam, mintha csak játszani mennék a Macskavölgybe. De Földesiék háza mellett – tőlük hordtam esténként a frissen fejt tejet – befordultam a sarkon, és már láttam is a házát.
– Tessék megdarálni ezt a kukoricát... – tettem a nehéz zsákot a daráló mellé. Ha nem volt szerencsém, akkor csak kinyitotta a dupla ládát, egyeik felébe beleöntötte a kukoricát, és a másik rekeszből megtöltötte a zsákot az előre ledarált tengerivel. De ha üresen kongott, akkor a darálóba öntötte, a zsákot az aljára kötötte és beindította a masinát. Miért szerettem – máig se tudom! Hiszen ahogy lisztté zúzta a tiltakozó szemeket, fület sértő zajt csapott. Én meg néztem, hogy fújja fel a zsákot a lisztet szállító levegő. Leguggoltam, tenyerem a zsákhoz tettem, és éreztem meddig ér benne a forró kukoricadara.
Közben járt a szemem. Mindig volt valami új, még fel nem fedezett érdekesség! Az egyik ilyen daráltatáskor még a darálót is odahagytam, hogy az udvaron nézzem, mit dolgozik a bognár?
Egy szekeret állított össze! Minden darabját maga készítette. Frissen abroncsolt kerekek tartották a még új, használatlan járművet, mely szép sárga volt, s a kovácsolt vasalkatrészek feketélltek csak rajta. A szekér rúdja mintha eszterga kése alól került volna ki... A végén még a járom is ott volt, szépen hajlított íve várta az ökrök, a tehenek nyakát... De szívesen felültem volna a bakjára! Ostort kaptam volna a kezembe, és:
– Neee, te Riska! Gyí, te! – kiáltásokkal, és ostorpattintgatásokkal parádéztam volna!
Megszólalt a kis bárka dudája. Már eltávolodott mellőlünk. Mi is előreindulunk, hogy felhúzzuk a horgonyt. A fedélzetmester még most is a törött lapátnyélen kesereg.
– Láttad? Tele van a nyél görccsel meg csomóval! Hát ki használ ilyen fát minőségi munkához?

Én ehhez nem értek. De egyet tudok: a Tóth bognár biztosan nem...

2017. május 1., hétfő

EGY EMBERKE JAMINAORSZÁGBÓL...



A több mint huszonhétezer tonnás hajótest megremeg. A hajófar körül haragos, fehér habot darál a hajócsavar, s előreküldi az orr irányába. A több ezer kilowattos főgép viaskodik a tehetetlen tömeggel. A főgépész hátrát adott, hamarosan megállunk.
Ha kihajolnék, láthatnám, hogy a hajó teljesen lelassult, s várom, hogy felhangozzék a hordozható rádiókészülékben:
– Dobd le a jobb horgonyt!
A Humber motoros megérkezett Venezuelába. Ha majd visszatérek a kabinomba, előveszem a kisokosomat, és beírom a ki tudja hányadik kikötőt: Puerto Cabello. Venezuelát is kipipálhatom. Az öreg tengerésznek nem nagy dolog, ha új országba érkezik, de azért mindig ott motoszkál a kíváncsiság: mi vár ránk, milyen az új kikötő, simán megy-e minden?
Mondom, a Jóisten csak a megmondhatója, hányadik ország a noteszomban a következő, a dél-amerikai, de a sorból biztosan hiányzik az első, ahova életemben eljutottam: Jaminaország. Ne tessék szaladni a térképért, felesleges. Kartográfusok nem hallottak erről a csodálatos helyről, térkép nem jelzi határait, s a diplomaták is tanácstalanul tárnák szét karjukat, ha náluk érdeklődne valaki... Mert Jaminaország már nincs. Régen volt, talán igaz se volt. De hogy létezett, azt én tanúsíthatom.

Hallatlan izgalom vett elő, amikor aprócskaember koromban édesanyám megkérdezte:
– Na, Istvánka, menjünk Jaminába?
Mi az, hogy?! Azonnal rohantam volna csomagolni a picurka hátizsákomba, ha tudtam volna, mit kell ilyenkor összekészíteni. De ez édesanyám reszortja volt. Ő tette bele a ruháimat, gondosan vigyázva, hogy ne legyen túl nehéz egy három–, négy–, ötéves forma emberpalántának, de azért legyen benne annyi, hogy büszkén cipelhessem...
Jaminaország Pestlőrincről nézve, nem a szomszédban volt. Hogy milyen messze kellett mennünk? Hát nagyon messze. Sőt! Nagyon-nagyon messzire! Olyan távolságra, hogy azt elképzelni is lehetetlen! Hát villamosra ültünk, még át is kellett szállni, s aztán fel a vonatra! A világ legszebb, legnagyobb, és leghosszabb vonatja világosban indult, és sötétben érkezett meg. És ha megérkeztünk Jaminaországba, az első kérdésem mindig ez volt nagynénémhez:
– Lujika hol van? – érdeklődtem a másfél évvel idősebb unokatestvérem után.
– Julika már alszik! Majd holnap játszotok! – mindig ez volt a válasz, sosem más, hisz egy kislánynak késő este ágyban a helye. A csabai állomásról még jócskán kellett gyalogolni is. Na, hát ilyen messze volt ez az ország!

Hát ez az! A vonatozás, és a gyaloglás! Ez volt az első dolog, ami miatt Jaminaországba mindig szívesen utaztam! A gőzös csüszögött, szuszogott, fekete füstöt okádva zakatolt, robogott. Végigszáguldott az Alföldön, átdübörgött a Tisza hídján! Sose volt szabad a menetirányba fordulnom, mert szikra szállhat a szemembe! Így én nem is néztem arra, csak a felnőtteket irigyeltem, mert ők bárhova, előre is bámészkodhattak, ha akartak.




A sokáig tartó vonatozást hosszú gyaloglás követte. De nem akárhol ám! A repülőhídon! Ezt nem nagyon értettem, hogy miért repülőhíd, de jó kisfiú lévén elfogadtam, s nem vitattam. A repülőhíd alatt szerelvények robogtak. Látni lehetett a vasútállomás épületét, és messze lehetett tekinteni a másik oldalon is. Néha személyvonat, máskor teher zakatolása remegtette lábam alatt a füsttől fekete deszkákat. És ha szerencsém volt, akkor a mozdony is elment alattunk, és csuda jó szagú füstbe burkolt mindannyiunkat, ott fenn, a magasban. Én mindig reméltem, hogy jön a gőzmozdony, a négyhuszonnégyes, és fehér gőzt sivít a sötétkék rövidnadrágomra, fekete füstöt terít a fehér ingemre. Sose értettem, édesanyám miért akart sietni, mikor ez a legjava az utazásnak! Ha tehettem volna, órákat töltöttem volna a repülőhídon.
De nem lehetett, menni kellett. S ilyenkor aztán fogtam, szorítottam a kezét, mert késő este lévén, Jaminaországba a sötét mezőn kellett átvágni, majd félelmetesen susogó kukoricatáblák riogatták félős gyerekszívemet. De később lámpák villantak, s én megnyugodtam, sőt már el is engedtem édesanyám kezét. Előreszaladtam, s csak a hatalmas templomnál vártam meg. Persze lehet, hogy Békéscsaba ötödik kerületének lakói csak kápolnának hívják, de én Jaminaországba mentem, s ott ez maga volt a katedrális! S azok a hatalmas, hosszú, széles utcák! Legfőképpen a Könyves utca volt irdatlan széles, meg túlságosan is hosszú. Túl hosszú volt, mert már alig győztem kivárni, hogy odaérjek a Jaminaországba. S amikor a 80. számú ház kapuján befordultunk, fellélegeztem: megérkeztünk!

Csodaország volt az, mert ott minden olyan más volt! A víz nem csapból folyt, mint otthon – Maca néniéknél –, ahol albérletben laktunk, hanem a kútról hozta Bandi bácsi, Jaminaország első számú polgára.
Ott, ha valami igazi finomságra vágytam, csak kiáltanom kellett:
– Máljanéni zsilosat! – s máris hozta Mária néni, édesanyám nővére a hatalmas karéj, fényesen csillogó, puha kenyeret. Persze az is előfordult, hogy a zsilos nem érkezett azonnal. Hisz a felnőttek annyi haszontalan dologgal képesek foglalkozni! Akkor újra rikkantottam:
– Mondtam mál, hogy zsilosat! – és erre aztán biztosan megérkezett a tízórai. Máig sem értem, miért nem lehet olyan finom zsíros kenyeret kapni manapság. Erre csak egy magyarázat lehet: Jaminaországban a zsír jobb, a kenyér puhább volt, mint bárhol e kerek világon!
S ami a fő, ott olyan jól lehetett játszani! Az ember, bármilyen apró is volt, vett egy vödröt, az udvaron összekapart némi port, földet, vizet öntött hozzá, s máris lehetett sarazni! Aki nem sarazott, az nem is tudja, milyen csodálatos játék is az! Csak volt egy apró bökkenő! A tótaladár!

Ez a tótaladár Jaminaország kútjában lakott. A tótaladárnak hosszú szőrös keze volt, még hosszabb farka, s talán még hegyes szarvak is meredeztek fenyegetően homlokából. Hatalmas, sárga agyarai is voltak! Ebből logikusan következett, hogy Jaminaország kútja igen veszélyes hely volt. S a vizet onnan lehetett a sarazáshoz szerezni! Ennek több módja volt. A legegyszerűbb, megkérni Bandi bácsit, hogy húzzon vizet, de ő mindig csak irigyeltette magát, s nagyon ritkán volt otthon... Tudniillik a vasútnál dolgozott, s lehet-e ennél irigylésre méltóbb elfoglaltság egy ifjú emberke szemszögéből? Egész nap a finom füstöt szagolni...!
Másik módja, hogy Málja néni szerezzen nekünk vizet a kútból, de ő mindig csak főzött, s azt mondta:
– Most nem érek rá, dolgom van.
Így aztán Lujikával suttyomban úgy próbáltunk a kútnál mesterkedni, hogy a tótaladár ne vegye észre! Ez, legtöbbször sikerült is. Szerencsére, ha a kútba néztünk, akkor a tótaladár már visszabukott a vízbe, és csak annyit láttunk, hogy gyűrűzik a felszín. Kellett-e ékesebb bizonyíték a kút lakójának létezésére? Nekem bizony nem!
S ha végképp elfogyott a mersz, akkor is volt lehetőség a kedvenc játékra. Belepisiltünk a vödörbe, s utána már gyúrtuk is, dögönyöztük is a golyónak, babának, mozdonynak való finom sarat! Ezután kitettük a napra száradni az elkészült remekműveket, leginkább a disznóól, vagy a budi tetejére. Hogy miért, ez máig rejtély számomra, csak arra emlékszem, oda tettük. S ha kiszáradtak, mi lett velük? Ezt bizony már én sem tudom! Hiszen ebben a játékban az volt a szép, ahogy elkészült a kismozdony, a kisautó, s hogy játszottunk-e később velük? Bizonyára...

Ennyi pergett le az emlékek orsójáról, amikor a kezemben levő rádió megszólalt:
– Köszönöm, vége! Gyertek hátra...
A hajót megtartotta a horgony. Bandukolunk hátra a fedélzetmesterrel. Délután bemegyünk a kikötőbe, és este, ha akarunk, ki is mehetünk a városba, megnézhetjük Venezuela harmadik legnagyobb kikötőjét. Milyen lesz az újabb ország, az újabb kikötő

 Egy biztos! Jaminaország nyomába sem léphet...

2017. április 26., szerda

Jaminaország törvényei

Jaminaország egy békés világ nyugodt sarkában terül el. Édesanyám nyaralni és telelni is idehozott sokszor, s én ilyenkor a világ legboldogabbjának éreztem magam. Ezt egy jó országnak tartottam. Törvényes rend uralkodott itt, általában a keresztény erkölcs volt az irányadó, de két különleges rendelkezés is életben volt. Ezekről bizonyosan nem tudott a békéscsabai tanács, de tulajdonképpen ez nem is tartozott rájuk. Ez a két utóbbi rendelet Málja néni, a nagynéném, és a köztem levő viszonyra terjedt ki.
Nos, az első ilyen különleges paragrafus talán a jaminai alkotmányban volt, mert kétharmados szavazattöbbséggel hozták meg. Bandi bácsi és Mária néni mellette voksolt, Julika meg tartózkodott, bár azt hiszem, ilyen komoly, parlamentáris ügyekben nem rendelkezett szavazati joggal. Ez pedig a Rákosi Mátyásról szóló törvény volt!
Ehhez tudni kell, amikor nem Jaminában tartózkodtam akkor egyszerű, hétköznapi pestlőrinci polgárként nevelkedtem a Brassó utcában. Valószínűleg augusztus 20-i légi parádék homályos emlékét őrzöm ebből az időből. Arra emlékszem, hogy hatalmas tömegben vagyok a rekkenő hőségben, Sándor bácsi – egyik fogadott nagypapám – nyakában ülök, és az égre bámulok, ahol repülőgépek kunsztoltak a magasban. Úgy gondolom, a ferihegyi reptéren lehetett, mert nem laktunk nagyon messze onnan. Hogy a két– hároméves gyerek fejében hogyan kapcsolódott össze a repülő képe, és Rákosi Mátyás neve, ki tudja. Talán a parádén is éltette a tömeg Rákosi ”apánkat”... Valahogy így történhetett.
Én tehát Jaminaországban nyaraltam, s nyári délelőtt lévén, kis gatyában játszadoztam az udvaron. Egyszer csak motorzúgást hallottam a magasból, s fent, a kéklő égbolton fehér gépmadarat láttam repülni. Ennek igen megörültem, és csapot-papot hagyva, lelkesen elkezdtem kiabálni:
– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kántáltam, és karomat kitárva a repülőt utánoztam, időnként megbillentettem, s szaladtam körbe-körbe az udvaron.
– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kiabáltam újra. Ekkor kijött Mária néni a konyhából, és megállított:
– Mit kiabálsz, Istvánka?
Én erre elébe álltam, s jó hangosan, hogy mindenki hallja, elrikkantottam magam:
– Éljen Lákosi, éljen lepülő!
– Jaj, te nem tudod, hogy ezt itt nem szabad mondani?
– Nem? – kérdeztem kikerekedett szemmel, s valószínűleg riadalommal szívemben, hogy valami rosszat cselekedtem.
– Persze – mondta a nagynéném. S valószínűleg értetlen képet vághattam, ezért érthető magyarázatul hozzátette: – Ezt csakis Pesten szabad mondani.
Ha ő mondta, akkor biztosan úgy is volt, és ettől a perctől fogva, soha nem kiabáltam az ominózus mondatot, mert Jaminaországban ezt nem lehetett, s én szófogadó fiúcska voltam. Hát így esett meg, hogy 1951-ben Rákosi Mátyás éljenzését kitiltották Jaminából.
A másik különleges, csak itt élő rendelet, a Gyomai Államvasutak és Jaminaország között létrejött megállapodás volt. Hogy ilyen rendelkezés van, azt a legnagyobb bajomban tudtam csak meg, négy és fél évesen, 1953 januárjában. Az a nagy baj pedig megint fogfájásban jelentkezett. Azt tudni kell, hogy én nem emlékszem arra, hogy a tejfogaim kihullottak volna, mindegyikkel megkínlódtam, doktor húzta ki őket legnagyobb rémületemre. Csoda-e, hogy a fogorvos emlegetésétől a hideg is kirázott?
Tehát ezen a havas januári télben a lehető legrosszabbkor kezdett el fájni az egyik fogam. És utazás előtt! Hunyára indultunk volna, disznóölésre. Pedig hogy készültem erre a férfias mulatságra! Mert tudtam, ott engem már férfiszámba vesznek, s elvárják a hatalmas hízó levágásánál a segítségemet. Bandi bácsi és Mária néni már napok óta emlegették, hogy nekem kell a kétmázsás disznó farkát fognom, és kukorica csutkát dugni a fenekébe, hogy össze ne csinálja magát, ha leszúrják. Szóval tudtam, hogy számítanak rám, és a munkámra.
És ekkor jött a fogfájás! Az a rettenetes kín! Borzasztóan fájt, de a legjobban attól féltem, hogy elszalasztom a disznóölést. Természetesen az a megoldás, hogy a téglagyár melletti fogorvoshoz elmenjek, szóba sem jöhetett. Mária néni napokon keresztül kérdezgette, ugyan mi bajom van, míg aztán nem tudtam visszatartani a könnyeimet, sírva bevallottam, hogy nekem most nagyon fáj a fogam! És ilyen kegyetlen az élet. Nekem is ilyenkor kellett megtudnom, hogy létezik egy törvény, miszerint a gyomai, de csakis a gyomai vonatról a fogfájós gyerekeket leszállítja a kalauz! Egy világ omlott össze bennem! Talán még Panni nénit, Bandi bácsi nővérét is szidtam mert Hunyán laknak, s így én most hogyan megyek disznóvágásra?
A történészek feljegyezték, hogy két napi vívódás után odaálltam a nagynéném elé, s közöltem:
– Menjünk el a doktor bácsihoz!
Ez a megoldás mindhárom jaminaországi állampolgár egyetértését kiváltotta. Julika esetében gyanítom annak is örült, hogy nem őt viszik a vágóhídra. Oda én önként mentem, de előbb egy határozott kikötést tettem:
– De injekciót nem szúrhatnak a számba! – mondtam, mert a hátsó fogak kihúzásánál már megszenvedtem az injekció borzalmait is. Így aztán azonnal el is indultunk, én elől mehettem Julikával, mint a nap hőse, utánunk jött Bandi bácsi. Azt gondolom, ő a hazavivő utat zárta el.
A jaminai Könyves utca nem két lépés hosszú. Akkoriban meg szinte végtelennek tűnt, de a fogorvoshoz menni rajta... Villámgyorsan megérkeztünk. Nem tudom már, hányadikok voltunk, de sajnos, hamar bejutottunk. Hogyne lettem volna megrémülve, még most is remegve ülök a fogorvos elébe, hát még akkor! A két kísérőm közrefogott, és beültettek a székbe. A doktorra nem emlékszem, de arra igen, hogy igyekezett kedves lenni. Párnát tett a felnőttekre méretezett fogorvosi székbe, és megnyugtató hangon beszélt hozzám. Elmagyarázta, hogy ezt a rossz fogat bizony ki kell húzni. Sírós hangon beleegyeztem, csak arra kértem, ha istent ismer, ne adjon injekciót. Hát erre nem szívesen adta szavát a doktor úr.
Most úgy mondanám, hogy feltűnően magas IQ-m révén nem lehetett átejteni, de akkor csak úgy gondoltam, hogy bizony résen kell lennem! Sajnos a doki is. Arra utasította a nagybátyámat, hogy fogjon le. Ő meg is ragadott jobbról, a karomat és a lábamat tartotta, Julika meg balról csimpaszkodott a kezembe.
Ez rettenetesen gyanússá tette a dolgokat, és kétkedést ültetett szívemben a doki szavahihetőségét illetően! Hátrafordultam, és döbbenten láttam, hogy az üvegszekrény előtt áll, és éppen az injekciós tűt spricceli ki.
Hát ennyire lehet a felnőttekben megbízni! És ehhez Bandi bácsi és Julika segédkezett volna! Megrendült a hitem a világban! Hirtelen felhúztam a lábam, nagy erővel rúgtam egyet, leráztam fogdmegeimet, és uzsgyi...! Kirohantam a rendelőből, ahol a hirtelen rohamra nem készültek fel, és így akcióm teljes sikerrel járt! Sőt még egérutat is sikerült nyernem, oly annyira – ahogy később elmondták –, hogy mire felocsúdtak, és utánam eredtek az üldözőim, én már eltűntem, mint a kámfor!
Bandi bácsi és Julika zavarodottan keresgéltek, nem tudhatták, hogy én célirányosan rohantam haza, mint a szélvész. Nem is találtak meg! Így a keresést feladták, elnézést kértek a fogorvostól, és elindultak haza. Mire hazaértek, addigra már rég otthon voltam, és hatalmas vigyorral közöltem Mária nénivel:
– Már nem fáj a fogam!
– Kihúzták?
– Nem, mert már nem fáj!
Azt hiszem, nagynéném nem hitte a dolgot, és amikor a férje elmesélte a történteket, úgy nevetett, a könnye is potyogott.
– Jól van Istvánka! Elmegyünk a disznóölésre. De ha Hunyán elkezd a fogad fájni, nem lesz aki meggyógyítsa!
Én kötöttem az ebet a karóhoz, erősködtem de nagyon, hogy:
– Nem fáj a fogam! – és ebben nem hazudtam!

Ahogy később, felnőttként jó néhányszor megtapasztaltam, hogy a beteg fog csak a rendelőig fáj, akkor is igazam volt. Bizony nem fájt az a rusnya jó darabig. Túlélte a disznóölést, kijártam vele minden fájdalom nélkül az első osztályt is. Csak másodikos koromban szabadított meg tőle – nagy rémületemre – a Péterffy Sándor utcai kórházban a szájsebész, akihez az iskolafogorvos beutalt. Ugyanis ő se tudta kihúzni. Azon egyszerű oknál fogva, mert tőle is megszöktem...