Azt mondják a hozzáértők, hogy az iskolába készülő gyermek tele van szorongással és félelemmel, még akkor is, ha a felnőttek úgy látják, hogy nagyon, de nagyon várja az a csöppség, hogy beüljön a tudás várába, s megkezdje az okosodás számára ismeretlen rögös útját. Ez biztos.
1954 augusztusában Pestlőrincen vártam a többi beíratott kis nebulóval, hogy megkezdjem az első osztályt a Brassó utcai általános iskolában. Körzet szerint oda tartoztam. De édesanyám az Állami Telepen tanított, így két hét után átvitt az ő iskolájába. Nem emlékszem, milyen volt az átállás, de valószínűleg nem volt könnyű. Elmúlt az ősz, eljött a téli szünet, s a vége nekem új iskolát hozott. Jaj, de nagy örömmel mentem Békéscsabára! Jaminaország befogadott majd egy fél évre, s én boldogan mentem...
Hogyne, hiszen az előző évben még nem kötött engem a tanulás, így az iskolaév végén már nagynénémnél nyaraltam, s részt vettem Julika évzáró ünnepélyén. A Könyves utca és a Rózsa utca sarkán volt a hatalmas iskola, tágas udvara adott otthont az ünnepélynek! Én is ott lábatlankodtam, és kikerekedett szemmel figyeltem a műsort! Mert az is volt ám! S nem is akármilyen! Az unokanővérem előtte napokig bejárt délutánonként gyakorolni, mert táncoltak az évzárón. Ő akkor fejezte be az első osztályt, nagylány volt már.
Irigykedve vártam és figyeltem őket. Énekeltek és táncoltak. Körbeálltak, és felcsendült a dal: A part alatt, / a part alatt / három varjú kaszál / három varjú kaszál...
Ez maga volt a csoda, a szépség, a művészet! A lányok forogtak, libbentek, lengtek a szoknyák, csapódtak a copfok, a hatalmas masnikkal majd elrepültek! Szépek voltak, kedvesek voltak, s számomra ez volt a balett a javából! Azóta se láttam olyan Diótörő, vagy Hattyúk tava előadást, amely olyan szép, és megkapó lett volna!
És ott volt bennem a remény: ha majd én is iskolás leszek, akkor majd én is...! Bár nem vallottam be magamnak, ettől a lehetőségtől egy kicsit – mit kicsit? –, nagyon féltem! Hogy tudok majd én is ilyen művészit produkálni? Hogy leszek ilyen könnyed és légies a kis pocakommal?
Ilyen előzmények után ne mentem volna szívesen Jaminaországba tanulni? Hát mentem, és nem tudtam, hogy ez nem az én döntésemen múlt.
Papp tanító néni osztályába kerültem...
Az a hatalmas iskola két tanteremmel bírt. Az egyik héten az első és a harmadik osztály délelőttös volt, a második és negyedik délutános. A következőn cseréltek. Így aztán Julikával elkerültük egymást, csak késő délután találkoztunk, estére maradt a közös játék. Addigra én mindent megtanultam. Szerettem a jaminai iskolába járni. Hogyne, hiszen ott minden olyan könnyű volt!
A telepen mi már a ”cs” betűt is megtanultuk, és itt még a közelébe se értek. Így hát unatkoztam az órákon, illetve könnyen feleltem mindenből, mert már mindent tudtam. A vastag olvasókönyv, amit csak meg kellett fordítani, és fejre állítani, s máris számtankönyvként szolgálta az akkori kisdiákot, tele lett szebbnél szebb rajzokkal. Nagy műgonddal szépítettem a könyvet, a rajzokat kiszíneztem, kiegészítettem. Lehet, hogy művészlélek lakozott bennem...
De Papp tanító néni ezt a tevékenységemet másképp értékelte.
– Már megint firkálsz, te pesti csibész? – szólt rám, és én zavartan, és gyorsan igyekeztem eldugni az éppen soros műalkotást.
Az élet, s általában a tanító nénik igazságtalanok. Miért kellett engem délutánonként bezárni, máig sem értem. Csak azt tudom, hogy azokért a szép rajzokért dicséret illetett volna meg, s nem büntetés! S ha már büntetésből ott kellett maradnom tanítás után az iskolában, akkor miért felejtett a teremben a tanító néni? Mert nemegyszer a másodikosok tanítója zavart haza.
– Na, már megint te vagy? Jellemző! (Ezt a jellemzőt nem értettem.) Sipirc haza, és meg ne lássalak itt, legközelebb!
Nem tudom, miért nem Papp tanító néninek mondta, hisz ő szokott bezárni, akart a fene ott maradni tanítás után!
Volt olyan is, hogy önként mentem a délutáni tanításra, vagy talán muszáj volt mennem, ha a nagynénémnek délután dolga akadt Csabán. Ilyenkor Julika mellett ültem. Az volt ám a klassz! Ugyanis a második osztály létszáma jóval nagyobb volt az elsőnél, s így több gyerek, köztük Julika is az ablakhoz tolt padon kapott helyet. Az ablakpárkány lett a pad, s ott körmöltek Gittával. Én meg közibük ültem, s néztem ki az ablakon, figyeltem a Könyves utcát, a templomot, s integettem a járókelőknek. Az igazság az, hogy jobb szerettem a másodikosokkal együtt lenni, mint a saját osztályommal. De azért az se volt rossz. Főleg az volt a jó, amikor kizavart az osztályból a tanító néni. Annak kapcsán még a Kis pap bácsira is megorroltam!
Az pedig történt akkor, amikor mindenkinek vinni kellett húsz darab pálcikát számtanórára. Akkor ennek más volt a módija mint manapság. Mert ma az első osztályos tanuló szülei kilencszázhetven forintért megveszik a pálcikakészletet, hupilila, sárga, zöld, piros színekben, hatszáz darabos csomagban, mert úgyse kell több tíz-húsz darabnál. Így a gyermek ezt a drága készletet felejti otthon.
Akkoriban ez úgy történt, hogy az ifjú nebulót a tanító néni kötelezte arra, hogy menjen ki az utcára a házuk elé, s szedjen, törjön megfelelő számú pálcikát, s hozza magával másnap az iskolába. A célnak pontosan úgy megfelelt, mint a mai méregdrága, s kihasználhatatlan készletek. S ha az ifjú emberke még szépen ki is faragta, netán kiszínezte a pálcikákat, sokkal nagyobb becsben tartotta, mint a maiak azokat a műanyag vacakokat.
Tehát én, mint illetékes nebuló, nem szedtem össze a húsz darab pálcikát, s ez nem azért történt, mert nem tudtam volna húszig számolni. Így mi sem természetesebb, hogy Papp tanító néni a számtan óráról kiküldött, hogy a templom előtt levő gesztenyefáról szerezzem be az oktatási segédeszközt. Ugye most már világos, hogy miért nem strapáltam vele magam előző nap?
Kimentem, s nekiláttam gyűjteni az ágakat. De előbb körbejártam a templomot, leültem kicsit hűsölni az oldalába, aztán vizet fakasztottam a szemközti artézi kútból, jót ittam, és rúgtam pár gólt az úttesten szép számmal fellelhető kavicsokkal. És amilyen peches gyerek voltam, akkor jött ki a plébániáról a Kis pap bácsi. És miután elmondatta velem, hogy mi járatban vagyok iskolaidőben az utcán, egy katolikus paphoz nem méltó módon, percek alatt összeszedte azt a húsz pálcikát!
Ilyet tett velem! S még azt hitte, hogy megköszönöm neki! Hát ha nem figyelte volna végig árgus szemekkel, hogy bemegyek-e az iskolába, akkor talán. De így?! Majdnem bekísért...! Még szerencse, hogy addigra a feleltetésnek vége volt.
A jaminaországi jó világnak hirtelen vége szakadt. A húsvéti sonkát még ott ettem meg, s kerestem boldogan Julikával, hogy hova is tojt a nyuszika a kertben, de azután haza kellett mennem.
Újra az Állami Telepen, a régi iskolában folytattam az első osztályt, a már rég elfeledett osztálytársak közé ültem, s kínlódtam, hogy behozzam a lemaradásomat. S más is történt. Más ember lettem, önhibámon kívül. Édesanyám addigra férjhez ment, Székelyné lett, s nem értettem, hogy miért hívnak engem az osztálytársaim egyszeriben Székely Istvánnak, s miért nem úgy mint ahogy addig: Takács István...
De a legnagyobb baj az volt, hogy a szép álom füstbe ment. Nem vehettem részt az évzárón, s nem pöröghettem-foroghattam a többi, oly szerencsés jaminai osztálytársammal a nézőközönség nagy ámulatára.
Akkor még nem tudtam, de azon húsvéton Jaminaország is megszűnt. Székely Istvánként már nem utaztam le többet soha...
1954 augusztusában Pestlőrincen vártam a többi beíratott kis nebulóval, hogy megkezdjem az első osztályt a Brassó utcai általános iskolában. Körzet szerint oda tartoztam. De édesanyám az Állami Telepen tanított, így két hét után átvitt az ő iskolájába. Nem emlékszem, milyen volt az átállás, de valószínűleg nem volt könnyű. Elmúlt az ősz, eljött a téli szünet, s a vége nekem új iskolát hozott. Jaj, de nagy örömmel mentem Békéscsabára! Jaminaország befogadott majd egy fél évre, s én boldogan mentem...
Hogyne, hiszen az előző évben még nem kötött engem a tanulás, így az iskolaév végén már nagynénémnél nyaraltam, s részt vettem Julika évzáró ünnepélyén. A Könyves utca és a Rózsa utca sarkán volt a hatalmas iskola, tágas udvara adott otthont az ünnepélynek! Én is ott lábatlankodtam, és kikerekedett szemmel figyeltem a műsort! Mert az is volt ám! S nem is akármilyen! Az unokanővérem előtte napokig bejárt délutánonként gyakorolni, mert táncoltak az évzárón. Ő akkor fejezte be az első osztályt, nagylány volt már.
Irigykedve vártam és figyeltem őket. Énekeltek és táncoltak. Körbeálltak, és felcsendült a dal: A part alatt, / a part alatt / három varjú kaszál / három varjú kaszál...
És ott volt bennem a remény: ha majd én is iskolás leszek, akkor majd én is...! Bár nem vallottam be magamnak, ettől a lehetőségtől egy kicsit – mit kicsit? –, nagyon féltem! Hogy tudok majd én is ilyen művészit produkálni? Hogy leszek ilyen könnyed és légies a kis pocakommal?
Ilyen előzmények után ne mentem volna szívesen Jaminaországba tanulni? Hát mentem, és nem tudtam, hogy ez nem az én döntésemen múlt.
Papp tanító néni osztályába kerültem...
Az a hatalmas iskola két tanteremmel bírt. Az egyik héten az első és a harmadik osztály délelőttös volt, a második és negyedik délutános. A következőn cseréltek. Így aztán Julikával elkerültük egymást, csak késő délután találkoztunk, estére maradt a közös játék. Addigra én mindent megtanultam. Szerettem a jaminai iskolába járni. Hogyne, hiszen ott minden olyan könnyű volt!
A telepen mi már a ”cs” betűt is megtanultuk, és itt még a közelébe se értek. Így hát unatkoztam az órákon, illetve könnyen feleltem mindenből, mert már mindent tudtam. A vastag olvasókönyv, amit csak meg kellett fordítani, és fejre állítani, s máris számtankönyvként szolgálta az akkori kisdiákot, tele lett szebbnél szebb rajzokkal. Nagy műgonddal szépítettem a könyvet, a rajzokat kiszíneztem, kiegészítettem. Lehet, hogy művészlélek lakozott bennem...
De Papp tanító néni ezt a tevékenységemet másképp értékelte.
– Már megint firkálsz, te pesti csibész? – szólt rám, és én zavartan, és gyorsan igyekeztem eldugni az éppen soros műalkotást.
Az élet, s általában a tanító nénik igazságtalanok. Miért kellett engem délutánonként bezárni, máig sem értem. Csak azt tudom, hogy azokért a szép rajzokért dicséret illetett volna meg, s nem büntetés! S ha már büntetésből ott kellett maradnom tanítás után az iskolában, akkor miért felejtett a teremben a tanító néni? Mert nemegyszer a másodikosok tanítója zavart haza.
– Na, már megint te vagy? Jellemző! (Ezt a jellemzőt nem értettem.) Sipirc haza, és meg ne lássalak itt, legközelebb!
Nem tudom, miért nem Papp tanító néninek mondta, hisz ő szokott bezárni, akart a fene ott maradni tanítás után!
Volt olyan is, hogy önként mentem a délutáni tanításra, vagy talán muszáj volt mennem, ha a nagynénémnek délután dolga akadt Csabán. Ilyenkor Julika mellett ültem. Az volt ám a klassz! Ugyanis a második osztály létszáma jóval nagyobb volt az elsőnél, s így több gyerek, köztük Julika is az ablakhoz tolt padon kapott helyet. Az ablakpárkány lett a pad, s ott körmöltek Gittával. Én meg közibük ültem, s néztem ki az ablakon, figyeltem a Könyves utcát, a templomot, s integettem a járókelőknek. Az igazság az, hogy jobb szerettem a másodikosokkal együtt lenni, mint a saját osztályommal. De azért az se volt rossz. Főleg az volt a jó, amikor kizavart az osztályból a tanító néni. Annak kapcsán még a Kis pap bácsira is megorroltam!
Az pedig történt akkor, amikor mindenkinek vinni kellett húsz darab pálcikát számtanórára. Akkor ennek más volt a módija mint manapság. Mert ma az első osztályos tanuló szülei kilencszázhetven forintért megveszik a pálcikakészletet, hupilila, sárga, zöld, piros színekben, hatszáz darabos csomagban, mert úgyse kell több tíz-húsz darabnál. Így a gyermek ezt a drága készletet felejti otthon.
Akkoriban ez úgy történt, hogy az ifjú nebulót a tanító néni kötelezte arra, hogy menjen ki az utcára a házuk elé, s szedjen, törjön megfelelő számú pálcikát, s hozza magával másnap az iskolába. A célnak pontosan úgy megfelelt, mint a mai méregdrága, s kihasználhatatlan készletek. S ha az ifjú emberke még szépen ki is faragta, netán kiszínezte a pálcikákat, sokkal nagyobb becsben tartotta, mint a maiak azokat a műanyag vacakokat.
Tehát én, mint illetékes nebuló, nem szedtem össze a húsz darab pálcikát, s ez nem azért történt, mert nem tudtam volna húszig számolni. Így mi sem természetesebb, hogy Papp tanító néni a számtan óráról kiküldött, hogy a templom előtt levő gesztenyefáról szerezzem be az oktatási segédeszközt. Ugye most már világos, hogy miért nem strapáltam vele magam előző nap?
Kimentem, s nekiláttam gyűjteni az ágakat. De előbb körbejártam a templomot, leültem kicsit hűsölni az oldalába, aztán vizet fakasztottam a szemközti artézi kútból, jót ittam, és rúgtam pár gólt az úttesten szép számmal fellelhető kavicsokkal. És amilyen peches gyerek voltam, akkor jött ki a plébániáról a Kis pap bácsi. És miután elmondatta velem, hogy mi járatban vagyok iskolaidőben az utcán, egy katolikus paphoz nem méltó módon, percek alatt összeszedte azt a húsz pálcikát!
Ilyet tett velem! S még azt hitte, hogy megköszönöm neki! Hát ha nem figyelte volna végig árgus szemekkel, hogy bemegyek-e az iskolába, akkor talán. De így?! Majdnem bekísért...! Még szerencse, hogy addigra a feleltetésnek vége volt.
A jaminaországi jó világnak hirtelen vége szakadt. A húsvéti sonkát még ott ettem meg, s kerestem boldogan Julikával, hogy hova is tojt a nyuszika a kertben, de azután haza kellett mennem.
Újra az Állami Telepen, a régi iskolában folytattam az első osztályt, a már rég elfeledett osztálytársak közé ültem, s kínlódtam, hogy behozzam a lemaradásomat. S más is történt. Más ember lettem, önhibámon kívül. Édesanyám addigra férjhez ment, Székelyné lett, s nem értettem, hogy miért hívnak engem az osztálytársaim egyszeriben Székely Istvánnak, s miért nem úgy mint ahogy addig: Takács István...
De a legnagyobb baj az volt, hogy a szép álom füstbe ment. Nem vehettem részt az évzárón, s nem pöröghettem-foroghattam a többi, oly szerencsés jaminai osztálytársammal a nézőközönség nagy ámulatára.
Akkor még nem tudtam, de azon húsvéton Jaminaország is megszűnt. Székely Istvánként már nem utaztam le többet soha...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése