Nem találom a
helyem. Fel-alá járkálok a parancsnoki hídon, időnként
ki-kimegyek, felnézek az égre. A fekete, csillagokkal teleszórt
félgömb otthon nem ismert arcát mutatja. Mögöttem a Nagy Göncöl
éppen lenyugvófélben van. Ha előre nézek, a déli égbolt
hírnökét a Dél Keresztjét is keresni kell. Ugyanis szolidáris
északi kollégájával, s ő is éppen a horizont alá igyekszik
elbújni az ügyeletes tiszt szeme elől. Sötét van. A holdra még
várni kell. Nem akar a kedvembe járni, nem hint ezüstöt a
tengerre, hogy megvilágítsa a vizet. Megnézem a hajózási
táblázatot:
– Hm, ma a
nap és a hold együtt kel fel... Sötétben kell várnom a
napfelkeltét. Sötétben, ugyanúgy, mint valamikor...
Az ötvenes
évek kezdetén, amikor Jaminából Hunyára vitt a vonat, mert már nem fájt a fogam. Akkor, a hatalmas hótengerben, egy vidáman sikló
szánon, pokrócba bugyolálva vártuk, hogy a nap felkeljen. A
pokróc alatt eleinte jó meleg volt. Panni néni még jól alám is
tűrte, a hátam mögött is megigazította. Elek bácsinak a lelkére
kötötte, vigyázzon nagyon a két apróságra! Időnként nézzen
hátra, megvan-e Julika, az unokanővérem, és jól be van-e takarva
ez az izgága, pesti fiúcska is?
A nap még nem
kelt fel, az égbolton semmi se jelezte a közelgő hajnalt, amikor
Elek bácsi az ostorát megpattintotta, és a két igásló könnyedén
megindult. Miért is erőlködtek volna? Hiszen a szán könnyen
siklott a porzó havon, a felnőtt, és a két gyermek utason kívül
csak az őrlésre váró búzát kellett a malomba röpíteni a két
paripának. Mert kell-e mondjam, hogy nekem ezek a lovak voltak a
mesebeli, az igazi táltosok! Kecsesek, büszke járásúak,
hetedhét-országon a legszebbek!
Ez volt ám az
igazi utazás! A lovak hol bandukoltak, ha Elek bácsinak ez volt az
akarata, hol ügetésbe csaptak, ha erre buzdított az ostorpattogás.
A szél az arcunkat csípte. Nekem, a pesti gyereknek ez a szánkázás
hatalmas élmény volt! Ahogy világosodott, úgy nyílt ki a
látóhatár. Előbb az út mutatta meg magát, hol nyílegyenes, hol
kígyózó fehér vonal vezetett a távolba. Már nem tűnt
boszorkányságnak, honnan tudják a lovak – és Elek bácsi a
bakon –, merre kell menni a hatalmas hósivatagban, ahol kanyarog
az út, ahol minden csupa fehér, s a sötétség minden látnivalót
elnyel.
Egy magányos
fát hagytunk el, aztán a közeli tanya ablakában derengett fel a
petróleumlámpa gyenge fénye, vagy talán csak egy gyertya lángja
lebbent meg, amint elhajlott a huzatban. Ahogy mocorogtunk, a szél
be-befútt a meleg pokrócok alá, így aztán még jobban
izegtünk-mozogtunk, s a vége az lett, hogy mire a malomba értünk,
addigra már a takaró valahol a lábunknál hevert.
A malomban a
búza hamar megőrlődött, vagy talán csak számunkra szaladt
gyorsan az idő? Mindenesetre igencsak rövidnek tűnt a játékra, a
rohangálásra hagyott óra. Az is lehet, hogy csak percek múltak el
az indulásig. Az öreg hamarosan a szánra szólított, s hogy
hangjának nyomatékot adjon, felénk suhintott az ostorral is.
A visszaút már nem volt olyan kellemes. Erről az átnedvesedett cipő, a
lucskos zokni tehetett, csak mi nem, természetesen. Pirosra csípett
arccal kászálódtunk le a szánról, és feledve a visszaút
kellemetlenségeit beszámoltunk a számunkra oly fontos eseményekről
Panni néninek.
Mert ami itt
történt, az mind nagyon fontos volt. Annyira, hogy a mai napig
élénken él bennem a tanyán töltött napok emléke. Az udvar
végében ágaskodó akácfák, és az ágain rikácsoló
gyöngytyúkok. Az akácsor végében istálló zárta le a tanya
udvarát, benne a lovakkal, a szénapadlással, és mindenféle
játszásra csábító, titokzatos dologgal. Jaj, de öröm volt
széttúrni a jó meleg, illatos szénát... Az istálló mögötti
szalmakazalról se parancsolt le senki... A gondosan összerakott,
kévékbe kötött kukoricaszárak széthányásáért se kaptunk
szidást Elek bácsitól. Az öreg szó nélkül csinált rendet
utánunk. Zokszó nélkül, nagy szeretettel tűrte el
csínyjeinket...
– Hagyd már
Panni, hiszen csak játszanak! – mondta méltatlankodó
feleségének.
Csak egyszer
csattant a pofon unokanővérem arcán, de azt is hatalmas kacagás,
viháncolás követte. Ugyanis Elek bácsi kezében hatalmas, pirosra
sült lángos lapult, s az hagyott óriási, zsíros foltot Julika
arcán. Vevők voltunk a mókára.
Panni néni
megemelte egyszer-kétszer a szavát, de azt nem kellett túl
komolyan venni, már csak azért se, mert Elek bácsi azonnal
leintette. Tették ezt talán azért, mert a Jóisten nem adott saját
gyereket a tanyasi házukba...
És az
esték...! Azok voltak ám felejthetetlenek! Hosszúak voltak, korán
előkerült a petróleumlámpa, Panni néni levette a lámpa
cilinderét, gondosan megtörölgette újságpapírral, és gyufát
tartott a kanóchoz. A büdös petróleummal átitatott anyag lángra
kapott, és fénye kiűzte a sötétséget a földes szobából.
Imbolygó árnyakat varázsolt a fehérre meszelt falakra, de én nem
féltem!
Ilyenkor
lehetett csak jól szalonnázni! Nagyokat nyeltem, úgy lestem Elek
bácsi borotvaéles bicskáját, amint apró katonákat vágott a
fagyos, sós szalonnából a jófajta házikenyérre. Melléje Panni
néni hozott a nyomatós dézsából savanyú káposztát. Amikor
degeszre ettük magunkat, még korán volt a lefekvéshez.
Később, ha
átjött az iskolás nagylány a szomszéd tanyáról, akkor meséket
olvastunk. Illetve ő olvasott fel, mert akkoriban a betűk
tudományát még se én, se Julika nem értettük. Nagy köteg,
madzaggal átkötött újsággal a hóna alatt jött Marika
látogatóba. Persze Marikának csak én hívom, mert valódi nevét
elfelejtettem, rövidke ismeretségünk kevés volt arra, hogy
megmaradjon emlékezetemben. Arra azonban emlékszem, hogy milyen
áhítattal hallgattuk. Ő az asztalra tette a Pajtás gondosan
összehajtogatott példányait, a legfelsőt levette, precízen az
asztalra simította, és felolvasott. Hagyta, hogy a petróleumlámpa
beragyogja a lapokat. Időnként felnézett, hol Panni néninek
mondta a mesét, hol Bandi bácsinak, a háziasszony öccsének, amíg
Mária nagynéném a sógorával, Elek bácsival beszélgetett, de
halkan, hogy a hangok,a történet varázsát meg ne törjék.
Azok az
olvasós esték csuda szépek voltak. A piros, zöld, kék színnel
nyomtatott Pajtás felirat még mindig a szemem előtt van. És
estéről estére nyíltak az újságok, peregtek az iskolás lány
halk szavai, s a világ ilyenkor kitárulkozott előttem... Mindig
így álmosodtam el. Kedvenc helyem Elek bácsi mellett volt.
Ráhajtottam a fejemet göcsörtös öklére, laposakat pislogtam,
néztem a csudálatos lámpafényt, és magamban irigykedtem, hogy
milyen jó is lenne itt élni, a tanyán. Itt minden olyan békés,
szép, és jó.
Sokszor csak
azt vettem észre, hogy megreccsen alattam a szalma, ahogy Panni néni
letett a szalmazsákra. Befordultam a fal felé, és máris húztam a
lóbőrt, azt se vettem észre, amikor Elek bácsi is bebújt az
ágyba. Mert mi férfiak, együtt aludtunk...
Én egészen
reggelig mélyen aludtam, vagy csak addig, amíg hajnalban fel nem
ébresztett alvótársam hahotája:
– Na, ez a
gyerek már megint oldalba pisált!
Nem mondom,
szégyelltem ilyenkor magamat, de Elek bácsi olyan jóízűen tudott
nevetni az effajta baleseteken, hogy teljesen megnyugodtam...
Hát ők
voltak az én egyszer volt nagypapám és nagymamám, mert csak
egyszer mentem hozzájuk Jaminából az alföldi tanyára. Az
emlékeimben úgy élnek, mintha akkor ők lettek volna az én
nagyszüleim. S ez felejthetetlen marad örök életemre. De ha
többször is voltam náluk, nem emlékszem, mert a gyermeki
emlékezet egybemosta az emlékfoszlányokat.
Hol van azóta
Elek bácsi, Panni néni? Minden bizonnyal fentről lesnek, a
csillagok közé rejtőzködve, s mindeniknek van egy-egy jó szava.
– Figyeld csak azt a hajót! Ez az István rajta!
– Nézd már! Hova el nem kuncsorgott a nagyvilágban! Ki gondolta volna otthon, a
hunyai tanyán...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése