Krétai vagyok

Na ide jövök Istvánka mondja a nagymamám nagyikám a mamikám az óma mit meséljek neked kisunokám sok mesét tudok neked tudom a meséket a Jancsi és Juliskát akarod érted tudok meséket a Csizmás kandúrt de szereted a Mátyás király meséket meséket meséket hát mondjad melyiket mondjam lázas vagy nem szabad felkelned Édesanya most dolgozik csak mi vagyunk ketten meghitt ketten vagyunk mesélek ha akarod vagy téged meséljelek a rosszcsont kisfiút aki mindenféle kalandokba keveredik szereted ha rólad mondom a történeteket a nagyi sok szép mesét tud de ha akarod mesélek neked édesapádról hogyan hajtotta át a teheneket a határon vagy most

főzzek neked finom gyenge húslevest nem szabad felkelned lázas vagy tüzel a homlokod takarózz be szépen ide teszem a homlokodra a kezem az jó hűs vedd be szépen az orvosságot tudom nem szereted de a nagyi kedvéért vedd be szépen mondjuk azt hogy ebben a kiskanál nagyon finom baracklevár van a nagyi neked tette el télire

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Na hogy vagy kisember maradj ágyban ne kelj fel pihenj ha meggyógyultál majd eljössz hozzánk elmegyünk kirándulni sétálni megyünk felmegyünk a hegyekbe megnézzük a mókusokat megnézzük a mi barlangunkat a titokbarlangot a mi titkunkat a papa a nagypapa a nagyapa felvisz az ösvényen szedünk szedret csinálok neked csúzlit meg nyilat veszünk szép egyenes mogyorófa botot meghajlítja a nagypapa húrt teszünk rá és máris kész az íjad nádvesszőt vágunk és bodzafa nehezéket teszünk rá és nyilad is lesz te leszel a Tell Vilmos a nagypapa pandúr lesz te meg a kis betyár fűzfalovat faragok neked megnyergeled és oda vágtatsz ahova csak akarsz te leszel a Rózsa Sándor a nagyfejedelem hadnagya is lehetsz ha akarsz vágtatsz majd a paripán lobog a hajad és megnézzük a Latorcát és pecázunk is

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Nézze meg az ember hát ez a kisfiú ágyban van beteg vagy kisunokám na majd ha meggyógyulsz eljössz a nagymamához kint játszol majd a hatalmas udvaron és ha éhes leszel kapsz egy nagy karéj zsíros kenyeret és ehetsz annyi epret az öreg fáról amennyit csak akarsz és paradicsomot a kertből és sütünk szalonnát a kertben és süt a nagyi finom lekváros buktát meg túrós lepényt mindent amit csak szeretsz te mondod meg majd mit főzzek lesz paprikáskrumpli is uborkasalátával és meglátogatjuk a szomszédokat

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Hát mi történt Istvánka beteg vagy nahát nézze meg az ember de ha majd meggyógyulsz lejössz hozzánk Édesanya elhoz a nagyapához és megnézzük a szomszéd lovait teheneit beszívod a jó istállószagot és a szomszéd bácsi felültet a szekérre s kimentek a mezőre szénát gyűjteni és elmegyünk a malomba és megnézzük meg kártyázunk zsírosat meg snapszert és biciklivel bejárjuk majd a falut megnézzük a halastavat is

De most nem lehet felkelned ágyban kell maradnod lázas vagy nem kelhetsz fel

Krétai vagyok.

Minden krétai hazudik.

Sosem voltak nagyszüleim.

Mint foncsorát vesztett tükör

Jó régen írtam...

Metsző, hideg szél fújt. A düledező kerítés melletti bodzabokrot rázta, mintha az őszről ott maradt utolsó, fekete bogyók dühítenék. Hogy nem sikerült leszaggatnia, mérgesen tovanyargalt, és egy üres konzervdobozt kezdett kergetni csörömpölve a kihalt úttesten. Edit összehúzta magán az ütött-kopott télikabátot. Körülnézett, hátha talál valamiféle menedéket. A buszmegálló üvege régen kitört, csak a rozsdás váz tartotta a rozoga hullámpala tetőt. A szél alákapott, megrázta, úgy próbálta ijesztgetni. A negyven körüli, véznácska asszony felpislantott. Legalább nem esik, gondolta. Homlokát kötött sapka védte a koratéli hideg ellen. Retikülje nem volt, helyette egy fonott szatyrot szorongatott. Újságpapírba burkolt csomag domborította az oldalát. Ujja vége kékeslila volt. Vissza kellett volna szaladni a kesztyűért, mérgelődött magában. Dühösen kémlelte a kanyart. Nem jött a busz.

– Nem tolsz ki velem! – gondolta, és feneketlennek tűnő zsebébe nyúlt. Gyűrött cigarettásdobozt húzott elő. Kivett egy szálat, megropogtatta, végét a nagyujja körméhez ütögette. Kellemes volt az olcsó öngyújtó melege. Mélyet slukkolt, kékes-vörös kézfejét megdörzsölte. – Ha igaz a babona, akkor nem szabad végigszívni… – reménykedett. Már a lába is fázott. Türelmetlenül topogott.

Végre feltűnt a busz. Idős asszony kászálódott le az első ajtón. Edit lesegítette.

– Ilyet is régen láttam… – mormolta a vezető, s becsukta az ajtót. Az asszony felhajtotta gallérját, lábához tette a szatyrot. Megcsörrent benne valami. Lehajolt, s megigazította a rövidnyelű szerszámokat.

– A temetőbe…? – kérdezte egy ötven körüli férfi, a szemközti ülésen.

– Honnan tudja?

– Ott szokott leszállni. Többször is láttam. – Rámutatott a táskára. – A sírt gondozza…

Edit nem tudta, hogy kérdés, vagy kijelentés volt-e. Bólintott. A kocsi kezdett egy kicsit bemelegedni. Lopva figyelte útitársát. Olyan ember, aki senkinek se tűnik fel. Jellegtelen. Kopott volt, és törődött. Arca borostás. Kissé szűk felöltőjének ujja rövid volt, s a kabát ráfeszült a testére. Ha a melóban szokott elfáradni, akkor szerencsés.

– Nyáron halt meg? Úgy emlékszem, hogy júniusban láttam először.

– Mi maga, hé? Hekus? Nincs jobb dolga, mint hogy másokat figyeljen? – Edit nem tudta, hogy miért beszél így a férfival, mert tulajdonképpen nem volt tolakodó. A hangja is kellemes, egy kicsit mély, az a tipikus amerikai, vagy reklámfilmekből ismert erőteljes hangszínű.

– Tudja, ott dolgozom. Lehet, hogy én ástam…

– Ja! – kapcsolt az asszony. Így mindjárt más, gondolta. Jó lehet ennek a sírásónak. Havonta egyszer, ha nem is százezrekkel, de pénzzel megy haza. Nem úgy, mint Jóska, a férje, aki élhetetlen fajta. Nem rossz ember, csak egy kicsit nyámnyila. Kirúgták, és nem tett semmit ellene. Csak fogta magát, és hazajött búslakodni. Még csak nem is hőzöngött. Bezzeg a nagypofájú Keszeg Lajos maradhatott, pedig az ő Jóskája sokkal jobban dolgozik.

Illetve, ezt már csak múlt időben lehet mondani. Azóta alig keres. Pedig a térre is kijár. Nagy szatyorban viszi a melósruhát, hátha kap valami alkalmi munkát. Azt szokta mondani, ha tiszta ruhába megy, akkor látják, hogy ad magára, talán jobban elviszik… Néha-néha beüt valami. Akkor jó, mert nemcsak az ő keresetére vannak utalva. De hát mi az, amit hazahoz? Semmi. Ahhoz sok, hogy éhen haljanak, arra kevés, hogy ötről a hatra jussanak. Négyen élnek a fizetéséből. Nagyot sóhajtott.

Elviharzott mellettük egy piros autó. Edit nem tudta, milyen gyártmányú, kisebb dolga is nagyobb annál. Bezzeg a kisfia, a Lacika! Kívülről fújja, melyik milyen. Ha úgy tanulna, ahogy az autókat ismeri, akkor semmi baj nem lenne. A kocsi vezetője egy hirtelen mozdulattal bevágott az autóbusz elé, így is alig tudta kikerülni az összeütközést a szembejövő teherautóval.

– Őrültek…! – mondta a férfi, és tűnődve a lassítás nélkül elszáguldó kocsi után bámult. – Lehetne egy külön parcellát nyitni nekik. Tudja maga, hány összeroncsolt hullát láttam már a tepsikben? Valahogy nem tudom igazán sajnálni őket. A halált megszoktam, de nehogy azt gondolja, hogy érzéketlen vagyok! Ha egy gyereknek ássuk a sírt, még meg is tudom könnyezni, pedig azt se tudom, ki fia borja? A gyerekhalál mindig borzalmas. Ám ezek csak a bajt keresik maguknak. Több a pénzük, mint az eszük! Mert mondja meg nekem, nem hibbant az a szülő, aki a gyerek feneke alá tesz egy milliókat érő kocsit? Hát meg tud becsülni majd valamit az életben? Azt se tudja, hogy mit vezet! Csak felbőgetik a motort, aztán hajrá… Annyit se tudnak, hogy a kocsi mire képes! Hogy a sok részeg, péntek és szombat este hozzánk kerülő kölökről ne is beszéljünk. Akiket a diszkó után hoznak, kiterítve…

A férfi halkan beszélt, Edit alig értette a szavát. Hát az biztos, hogy se Fecó, a nagyfiú, se Lacika nem ül abba az autóba, amit a szüleiktől kapnak. Ez a veszély nem fenyegeti őket. Ha legalább a lakást el tudnák cserélni…! Akkor egy picit fellélegezhetnének. Fecó miatt nagyon kellene. Szegény nagyfia… Könnybe lábadt a szeme, mint mindig, ha eszébe jutott a gyerek.

Biztosan most is ott ül az ablaknál, és sóvárogva bámulja az utcát…

Milyen nagy reményekkel fejezte be a szakközépiskolát! Álmodozott, hogy állása lesz, tisztességesen keres, és az első fizetéséből egy görkorit vesz az öccsének. Majd a szíve szakadt meg, amikor három hónapig böngészte a fiú a hirdetéseket, de mindenütt elküldték… Úgy zokogott a konyhaasztal mellett ülve, mint egy kisgyerek.

Az asszony talán mosolyogni akart, de furcsa grimasz kerekedett belőle. Eszébe jutott a nagy nap. Milyen boldog volt Fecó! Egy verőfényes hétfő délután azzal jött haza, hogy másnap már dolgozik. Igaz, nem szerelőként, mert egy építkezésen kapott alkalmi munkát, de ígéretet is, hogy ha elégedettek lesznek vele, akkor véglegesen ott maradhat. S egy hónap múlva megtörtént a baj. Lezuhant az állványról. Eltört a gerince. Majd eszét vesztette, amikor a kórházban meglátta a nyakig begipszelt fiút! S kiderült hamarosan az is, hogy feketén dolgoztatták, így egy fillért nem kapott. Azóta mindegy, hogy milyen kint az idő, a fia csak a lakásban ülhet. A tolókocsival nem tud lemenni az utcára. Az első emeleten laknak, de olyan, mintha a Himalája tetején trónolna. Tizennyolc, leküzdhetetlen lépcső! Pedig az semmiség, egy négy éves gyereknek is… Nem élet ez így! Ha el tudná cserélni! Ha találna valakit…

A sírásó csendben figyelte az asszony arcát. Ahogy a gondolatok kergették egymást, úgy változott Edit arckifejezése. Mint egy megkopott, foncsorát veszített tükör, gondolta a férfi. Megcsillan-e még benne egy kis napfény? Pedig valamikor csinos lány lehetett.

– Kertes ház kellene, de legalább egy földszinti lakás. mama! – mondta egyik nap a nagyfia. – Akkor kigurulnék egy metrólejáróhoz, és szórólapokat osztogathatnék… Azt könnyen megcsinálhatnám. Nem sok pénzt hozna a konyhára, de legalább nem élnék a nyakatokon. Nem akarok ingyenélő lenni! – sírta el magát.

Edit szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Lopva törölte le, azt remélve, hogy a sírásó nem veszi észre. A kopár, levelüket vesztett fák egymásba kapaszkodó ágai összeolvadtak a szeme előtt. Az elmaszatolt könnycsepp elmosódottá tette a látványt. Az elszáradt füvet kerékpárok taposták a földbe. Keskeny, piszkosbarna, a gumik által recézett sáv kísérte az utat. Kidobott heverőt, rozsdás lábasokat, egy kibelezett televíziót, színevesztett nylonzacskókat próbált benőni a nyáron az útszéli gaz. Az asszony elfordult az ablaktól, mintha attól tartott volna, hogy az egyik újságpapír a nyomorát takarja, s ha meglebbenti a szél, pőrére vetkőzteti…

Már nem fázott. Két megállón is átrobogott a busz, ki szállna fel ilyenkor a külvárosban?

– Sok a szemét… – mondta a férfi, mintha az asszony gondolataiban olvasna, s szaporán bólogatott hozzá. – Az emberek mindenfélét ide hordanak. A kidobni valót, a meguntat… Sokan áthajítják a temető kerítésén is. Oda senki se jár, aki összeszedné. Ott a sírok is ilyenek. Ha kevés a munka, elmegyünk és összetakarítunk. De ritkán kerül rá sor. Sokszor úgy érzem, hogy a népek manapság szinte kívánkoznak a temetőbe, olyan sok a kuncsaft… Már megbocsásson, de magunk között így hívjuk az elhunytakat. De nehogy azt higgye, hogy útban van valakinek is a sok szemét. Se itt, se ott… – intett fejével a temető elhanyagolt, omladozó vörös tégla falára. – Ott, a kerítés túloldalán kaparjuk el a hajléktalanokat, akiket a város kivetett magából… Senki se gondozza a sírokat, hiszen senkinek se hiányoznak. A magáé messze van? – kérdezte, minden érdeklődés nélkül a tekintetében.

Edit bólintott. – A kolombáriumokon túl.

– Az bizony messze van – értett egyet a sírásó. – Ha meghalok nem akarom, hogy elhamvasszanak. A sírban valahogy más lehet… Az…, olyan barátságos… Ha majd kiterítve fekszem, legalább akkor bánjanak velem emberhez méltóan… Elég volt a lakótelepből az életben. Nem akarok a másvilágon is egy betonkalickát. Habár, mindegy… – legyintett. – Az idén oda temetünk, ahol a magáé is fekszik. Képzelje el, egy régi sírt se váltottak meg újra! Kora tavasszal hozták rendbe a parcellát. Ha rendbe hozásnak lehet mondani azt, hogy a sírokat széttúrták, a sírköveket összeszedték, felszántották a lejárt területet. Sok urnát is kiforgatott az ekevas. Azokat se keresi már senki. Lehet, hogy nem is élnek a rokonok. Az is lehet, hogy elmentek, itt hagyták az országot. Nem igaz? Pár suhanc is dolgozott a parcella felszámolásán. Röhögve dobáltak egy szép, porcelán urnát. Kié lehetett, nem tudom. De valamikor itt élt, itt dolgozott. Akárki volt, közülünk ment el… A halott az csak halott. Rossz volt nézni, mit műveltek vele. Majdnem megvertek, amikor rájuk szóltam. Sok mindent látok ám! Na, megérkeztünk, leszáll ugye?

Edit felkászálódott. A férfi előre engedte.

– Ha virágot vesz, oda menjen – mutatott egy bódéra.

– Van nálam… – emelte meg a szatyrát az asszony. – Így olcsóbb… – szégyenkezett. Lehajtotta fejét, úgy sietett be a sírkertbe, mintha tilosban járna. Megszaporázta lépteit. A decemberi szél itt is a nyomában járt, s megpróbált egy-egy rakoncátlan, az ághoz csökönyösen ragaszkodó levelet leszakítani. Port kavart fel a halványsárga sóder alól, megcsipkedte az asszony nyakát is, aki fázósan húzta össze a kabátját. Ismerte a járást, havonta megtette. Pedig a mama halálos ágyán megtiltotta.

– Csak halottak napja előtt gyere, meg a születésnapomon. Akkor legalább olcsó a virág. Hamarosan meghalok, látod, a születésnapommal majdnem egybeesik. Egy kimenetelt megspórolok neked.

De Edit minden hónapban kiment hozzá a temetőbe. A halottnak úgyis mindegy, csakis az élőnek van rá szüksége. Hogy elmondhassa az örömét, a bánatát. A mamáknak mindent el lehet, és el is kell mondani. A mama mindig segített… Nem figyelte a sírokat. Szinte kívülről tudta a neveket. Az a díszes, fekete márvány várja még az új lakót. Arany betűkkel ott a név, a születési évszám, már csak az utolsó számokat kell a kőfaragónak belevésni. Vajon meddig kell várnia? A parcella szélén egy friss halom. Tele elszáradt koszorúkkal. Fiatalasszony pihen alatta. Fiatalabban halt meg, mint Edit. Nem vallotta be, de valami elégtételt érzett mindig, amikor ránézett. Az már lent van, ő még mindig itt… Hamarosan a betonkockához ért. Oda se nézett, úgy sietett el mellettük. Egyetértet a sírásóval. Ha porrá kell lennünk, ne egy betondobozva zárva… Vissza kell adni a földnek a testet. A parcella szélénél a vízcsap csöpögött. A betongyűrű majdnem fekete vízére szabályos köröket rajzolt. A víztartó mellett nagy halom szemét. Elszáradt virágokat, törött befőttes üvegeket, elrepedt, kifakult mosószeres flakonokat dobáltak nagy kupacba.

Vajon Rohonczy bácsi ma is kint lesz, kérdezte magától. Pedig azt se tudta, hogy az idős férfit valóban úgy hívják-e? Csak a sírról következtetett. Rohonczyné fekszik a vadonatúj műkő kereszt alatt. Az öreget eddig mindig látta. Csak köszönnek, és mindenki csinálja a dolgát. A bácsi mindig kihozza a napilapokat, és felolvas belőle. És állandóan zsörtölődik a cikkek miatt. Vagy fényképeket nézeget, és halkan beszél magában.

Virágok már nem virítottak, mint legutóbb. Akkor, Halottak Napján, volt virág bőven, s mintha ezer meg ezer szentjánosbogár telepedett volna meg a temetőben, gyertyák és mécsesek pislákoltak a sírköveken, a fejfák tövében, vagy díszes, üvegezett tartókban. Vajon a mamáé leégett, vagy elfújta a fel-feltámadó szél? Megérkezett. A fehér kaviccsal felszórt úton bement az egyszerű fejfához. A sír még nem süppedt meg, még nem omlott a mamára a kavicsos föld. Rohonczy bácsi indulóban volt, ódivatúan megemelte a kalapját, biccentett hozzá, és halkan köszönt.

Edit örült, hogy egyedül maradt a mamával. Letette szatyrát, és a szomszédos, sír előtti kis padra ült. Mereven nézte a fejfát, és a fekete betűket. Pihent egy sort, majd felállt, összekulcsolta kezét, és hangtalanul mozgó szájjal mondta az imát. Amíg nem imádkozott, sose látott neki, hogy rendbe tegye a sírt. Nem zavarta senki. Egyedül volt a parcellában. A szél a sírok között bujkált, meg-megmozgatta a közeli, gondozatlan síron a magasra nőtt gazt. Az asszony megdörzsölte a kezét, meg is lehelte, mielőtt előszedte a szerszámokat. A virágot gondosan elhelyezte a padon.

– Szervusz, mama – köszöntötte gondolatban. – Látod, megint itt vagyok, hiába is tiltottad meg. Szükségem van rád, hát eljöttem. Ugye, nem haragszol? Ha látnád, hogyan élünk, jobb nem beszélni róla! Sokkal jobb neked, hogy már itt vagy. Nem viselnéd el sírás nélkül, ahogy Fecókám csendben gubbaszt a székében. És mire lenne jó egy tehetetlen öregasszony siránkozása? Mert segíteni nem tudnál. De nehogy azt hidd, hogy panaszkodni jöttem. Nem, csak beszélni akarok veled. Lacika persze nem úgy tanul, ahogy szeretnénk. De mit tehetek? Három hete egy kenyérboltban vagyok eladó. Kora reggel elmegyek, hatkor nyitunk, ő még alszik. Délután van négy óra is, mire hazaérek, ő meg már nincs otthon. Tudod, hogy mindene a foci. Az edzés sok idejét elveszi. Amikor hazajön, hulla fáradt. A múltkor ki akartam kérdezni a leckét, hát elaludt közben. És különben is, annyi mindent tanulnak, hogy azt én már

nem értem. Másképpen tanulnak, más könyvből, mit tudom én, hogy jót mond-e nekem? A tanárok meg nem tanítják meg. Akkor minek jár az iskolába, nem? De viselkedésre se tanítják ám a suliban. A múltkor kanállal ette a rántott húst. A kést és villát eltolta a tányér mellől.

Az iskolában is így adják, mondta. Majdnem felpofoztam, hogy hazudik a büdös kölyke! Semmit se tanulnak a mai suliban, nekem elhiheted. A szülőin is csak panaszkodtak… Akkor mi végre van a tanár? Hát nem az a dolguk, hogy megtanítsák az én Lacikámat? Persze nem megy egyetemre, jó, ha nem bukik meg. Azt mondod, hogy a Jóska is foglalkozhatna vele? Mikor? Amikor melót keres? Minden van, csak az nem. Építkezéshez nem engedem, nem akarom, hogy úgy járjon mint Fecó. A múltkor már elmondtam, hogyan járt szegény. De a legnagyobb baj a lakás! Hogy nem tudom se elcserélni, se eladni! Ha jön is egy vevő, azonnal elszalad, amikor meglátja a szomszédokat. Ha egyáltalán feljön. Ha felhívok valakit, elég a címünket megmondanom, sokszor szó nélkül leteszik a kagylót! Erre a környékre senki se jön lakni… Lassan belebolondulok, mama! Minden percemet erre áldozom. Bújom a hirdetési újságokat, de semmi eredménye. És látom, hogy Fecó minden alkalommal mennyire reménykedik, hogy na, majd most! Most úgy megyek haza, hogy megvan a csere. A kertes ház! Hiába is álmodozik róla szegény, hiába is reménykedünk, mama, teljesen reménytelen! Ami kis pénzünk volt, elvitte a kórház. Az orvosok, az ápolónők tudod nagyon jól, hogy mibe kerülnek! De még a betegszállítóknak is adni kell, neked magyarázzam? Nem maradt semmink. Muszáj gürizni. Bele kell pusztulni, ha élni akarunk. És mit látok? Munkába menet puccos bankok előtt megyek el, ott bezzeg van pénz. Még akkor is, ha elherdálják a milliárdokat…, nekik jut… Ahányszor csak megbuknak… Őket kihúzza a kormány a bajból, de aki dolgozik, az dögöljön meg! Persze ígérgetni tudnak, eddig mást se kaptunk. Hiszem, ha látom!

Edit elsírta magát. Letérdelt, hogy kihúzkodja az elszáradt gazt és a nyáron ültetet virágok kóróját. Közben keze fejével letörölte a könnyeit, sárosra maszatolta az arcát. Tegnapelőtt kimentem egy házat megnézni, folytatta a hangtalan párbeszédet. Olyan aranyos kis ház volt, éppen megfelelt volna. Jó volt a környék is. Nem messze a metró végállomásától, hogy örült volna neki Fecó! És amikor megmondtam, hogy mit tudok adni cserébe, kinevettek! Érted, mama! Ki-ne-vet-tek… zokogta, és mérgesen, ököllel belecsapott a sírhalomba. Kézfejét felsértette egy kő. Sírva nyalogatta a sebet. Kinevettek…!, suttogta, kinevettek…! Pedig semmi mást nem szeretnék, csak a fiamon segíteni… Nincs remény, mama. Semmi, de semmi remény sincs! Ha valamire akarunk jutni, mehet a Jóskám betörni. Mindenki elköltözik lassan, a Vizyék is elmentek, és a Komáromiék is. Ők tudtak ráfizetést adni, csak mi maradunk…

Nyögve felkászálódott, és visszaült a padra. Meg akart nyugodni, mielőtt hazaindul. Pár perc múlva felállt, elrakta a szerszámait, és elmondott még egy imát. Lassú léptekkel elindult. A parcella széléről még visszanézett, nagyot sóhajtott.

Amikor hazaért, meglepve látta, hogy a szobában ég a villany. Ha lehetett nem használták. Spóroltak. A tévé elég fényt ad, Fecó állandóan azt nézi, mi mást is tehetne szegény a tolókocsiban? Először a fürdőszobába ment, hogy rendbe hozza magát. Megmosta az arcát, felfrissült a hideg víztől. A szobában Jóska egy idegennel beszélgetett. A fiatalember, aki az asztalnál ült nagyon elegáns volt. Edit a filmekben sok hozzá hasonló megjelenésű férfit látott, de erre… A környékre ilyenek csak tévedésből jönnek. Szinte félve ment az asztalhoz, és csak a szék sarkára ereszkedett le.

– Az úr a lakás miatt jött…  – mondta Jóska. – Téged vártunk, hogy elvigyen, és megnézzük a házat.

Edit megszédült. Hogyan? Ez igaz? Hiszen olyan helyen laknak, hogy… Nem, ez nem lehet valóság! Biztosan a bolondját járatja velük.

– De ez a környék… – mondta, és maga se hitte, hogy meg tud szólalni.

– Csak nem akar lebeszélni, asszonyom? – kérdezte a látogató megvillantva egészséges fogsorát, és valahogy nagyon furcsának tetszett a szájából az asszonyom megszólítás. Olyan…, olyan emberinek tűnt. – Éppen ezért, a környék miatt vagyok itt – folytatta. – Egy építési vállalkozónak dolgozom. Az embereinknek keresek szállást. Hamarosan a szomszéd utcában kezdünk munkába, és ez a lakás éppen ideális lenne szállásnak. Persze amit felajánlok, nem egy kacsalábon forgó palota. Eddig ott laktak a melósok. De ne féljen. Ha megegyezünk, és még ebben a hónapban le tudjuk bonyolítani a cserét, akkor a fiúk rendbe hozzák saját maguknak ezt a lakást, és azt is, amiben most tanyáznak. A bejáratot ki lehetne úgy alakítani, hogy ő is… – mondta halkan, és a tolókocsira nézett. Ha megfelel maguknak… Indulhatunk, hogy megnézzék?

Amikor kiléptek a lakásból, lekapcsolta a villanyt. Az asszony vérében volt a takarékoskodás. A villanykörte kihunyó fénye megcsillant a kisasztalon álló fényképen.

Mintha a mama hunyorított volna…

Eltérítés

(Eltérítésnek azt nevezik az ufológusok, amikor a szemtanú, bizonyos meghatározott körülmények között - rendszerint késő éjszaka, lakott területen kívül, sok esetben a gépkocsi váratlanul leáll, az eltérített lebeg - egy UFO fedélzetére kerül, ahol kísérletet végeznek vele, s amikor magához tér, emlékezetkiesése van, bizonyos idő kiesik az életéből, és rendszerint az is előfordul, hogy több kilométerre tér magához az eltérítés helyszínétől. Az eltérítetteket regressziós hipnózisnak is alávetik, hogy felszínre hozzák az UFO belsejében lezajlódó eseményeket.)

Jegyzőkönyv az ...-i 1998....-án történt eltérítésről.


Tóth K. Jenő, az eltérített.

- Hát kérem! Én aztat igazán el tudom mondani, hogy egy egyszerű ember vagyok. Most megmondom maguknak az őszintét, hogy én eddig nem hittem az UFO-kban. De azt is meg tudom mondani, hogy ezentúl aztán igen! Mert kérem, ami velem történt, az tisztára ufó volt. Ahogyan elmondtam a tisztelt úrnak, csak azt tudom ismételni. Nem hazudok én, kérem, mert minek tenném? Olyan UFO volt, mint a pinty! Mondtam is az asszonynak, hogy:

- Idefigyelj, Böske! Ezek olyan UFO-k voltak, ahogyan az le van írva a nagykönyvben... Hogyan tetszik kérdezni? Nem, kérem. Én eddig sosenem olvastam az UFO-król, eztet el lehet hinni nekem, kérem, mert mást se, akkor azt meg minek, nem igaz? Mondtam is az asszonynak, hogy van nekem fantáziám elég, akkor meg minek olvassam mások hülyeségeit, hát nincs igazam? Akkor most megmondom maguknak az igazat, hogy hogyan is volt ez az eset énvelem:

- Megyek éppen hazafelé a kocsival, már majdnem láttam a falu szélső házait, amikor az autó egyszer csak teljesen váratlanul megállt. Nem értettem a dolgot kérem, hiába forgattam a slusszkulcsot, nem akart beindulni a kocsim, az Istennek se! Megmondom maguknak az őszintét, hogy ezt nagyon titokzatosnak, sőt, azt is lehet mondani, hogy hátborzongatónak találtam. Nem lehetett több mint éjjel egy óra, tizenhárom perc, harmincegy másodperc, tudom, kérem, mert megnéztem az órámat, mondok is magamnak, hogy nézd mán, Jenő! Hát nem egy óra, tizenhárom perc, harmincegy másodperc a pontos idő! Ez így volt kérem, akár hiszik, akár nem! Akkor jött az a furcsa érzés, kérem szépen. Irtóra kellemetlen volt, mert a kezemet se tudtam mozdítani, ráadásul mozdulni se bírtam kérem. Hogy szakszerűen fejezzem ki magamat, testileg nem bírtam mozdulni... Úgy ám, ne is tessék ilyen hitetlenkedve nézni, mert így igaz, mert megmondom én maguknak az őszintét!

Szóval, amint mozdulni se bírtam, hát megláttam az UFO-t. Nyolc kerek, marhára világító ablaka volt, és ott állt, és alatta semmi se volt, azaz csak a sötétség, szóval aztat azért tisztán láttam, hogy nem látok semmit! Alatta, ugyebár... Hátborzongató látvány volt, mit ne mondjak, kérem szépen! Lehetett, vagy tíz méterre tőlem. Aztán ha hiszik, ha nem, csuda nagy fényesség közepén találtam magam, ami pedig éjjel egy óra, tizenhárom perc, harmincegy másodperckor a mi környékünkön, kérem, több mint szokatlan! És akkor abszolúte váratlanul elkezdtem lebegni, és az volt a furcsa, hogy se a lábam, se a fejem nem érte a földet. Mondok is magamban, nézd mán Jenő! Lebegek! De még ebben az állapotomban is tisztára emlékszem arra, hogy valami különleges, telepatikus sugárzással elterelték a figyelmemet arról a tényről, hogy én mostan el vagyok térítve. És ahogy ottan lebegtem, akkor történt meg az is, hogy később nem emlékeztem semmire. Ez így volt kérem, nyüvedjek meg, ha nem igaz!

És amikor magamhoz tértem, egy tisztára tisztaszobában voltam, és egy apró emberke bámult, de nagyon. Olyan nagy szeme volt nekije... És a feje kérem, az hátborzongató volt. Hajat nem viselt magán, és abszolúte sima, fényes zöld feje volt nekije. És megmondom maguknak az igazat, nem láttam azt se, hogy lett volna füle! Nekije... Mondok is magamnak, nézd mán Jenő, ez csakis egy ufó lehet! No, meg mindenféle orvosi műszerek voltak ottan, abban a tiszta fehér teremben. Nem tagadom, kérem, nagyon de nagyon megijedtem tőle, hogy mit akar tőlem mostan, ez a mélyen tisztelt ufó úr, és visítottam félelmemben. Persze aztat nem tudtam tudományosan megállapítani, hogy női ufó vagy hím volt-e, mert ugye az asztal alá nem láthattam, kérem. Azután megint nem emlékeztem semmire! És ez még semmi! Én kérem, megmondom maguknak az igazat, hogy nem tudok elszámolni két teljes nappal az életemből, mert ennyi telt el addig, amíg itten valahol magamhoz nem térültem! Ráadásul pontosan harmincegy kilométerre ébredtem fel az eltérítés színhelyétől. Ezt az asszony is megmondhatja, mert pont ennyit kellett buszoznia, hogy megtaláljon, és azonosítson! Ez kérem így volt, ne legyen Tóth K. Jenő a nevem, ha nem mondok igazat!


Az esetnek több független szemtanúja is volt, akik mindenben megerősítették Tóth K. Jenő elmondását az UFO-s eltérítésről. Most ezekből idézünk:

Dr. Belézneky Artúr, orvos (független szemtanú):


- Elöljáróban annyit szeretnék megjegyezni, hogy nem ismerem az UFO-kra vonatkozó szakirodalmat, jómagam eddig nem láttam, és nem is találkoztam eggyel sem. Bátran kijelenthetem, hogy eddig nem hittem az UFO-kban.

- Mindenben megerősíthetem Tóth K. Jenő elmondását. Kissé más szemszögből figyelve az eseményeket, az úgy volt, hogy a mentővel éjjel negyedkettőkor a faluba igyekeztünk egy vajúdó asszonyhoz, amikor egy földön fekvő alakra lettünk figyelmesek. Megálltunk a kocsival, ott találtuk Tóth K. Jenőt, eszméletlenségig berúgva. Hanyatt feküdt, két karja maga alatt volt, ezért mozdulni se tudott. Nem messze tőle egy Wartburg típusú személygépkocsi volt. A mentő sofőrje megállapította, hogy elfogyott az üzemanyag a nevezett gépjármű tankjából, ezért szakszerű kifejezéssel élve mozgásképtelennek nyilvánította. Megvizsgáltam a földön fekvő egyént, hordágyra tettük, akkor felemelte a fejét, s azt kérdezte, hogy mi az a nyolc kerek, világító izé. Megállapítottam, hogy kettős látása van. Mivel erősen bandzsított, a két szemet egymástól független érzékszervnek kellett tekintenem, tehát két szemen ugyebár már négyeslátás alakult ki, a mentőnek két reflektora van, amit ugye nyolcnak láthatott ezáltal az eltérített személy. Valamit motyogott még, s miközben a mentőbe helyeztük, elájult. Legközelebb a detoxikáló kezelőjében tért magához, és visítozni kezdett, mert egy motorosszemüveges egyén, aki szintén kezelés alatt állt, beszökött hozzá metálzöld bukósisakkal a fején, és megijesztette. Utána Tóth K. Jenő két teljes napot átaludt.

Az való igaz, hogy a helyszíntől most harmincegy kilométerre vagyunk, ebben tökéletesen egyetértek az eltérítettel, amit a menetlevelünkkel, mint hivatalos, pecsétes okirattal tudok bizonyítani.

Egy másik szemtanú:


Pátyi Vazul, mentős gépkocsivezető (szintén független):


- Kérem, én csak a mentőt vezettem. Amit a doktor úr mondott a Wartburgról, az úgy van, kérem. A hordágyat, pedig muszáj volt vinni, egyébként Tóth K. Jenő eltérített lecsúszott volna róla. A többiről én nem tehetek, kérem. A menetlevelet, hivatalos kérésre bármikor bemutathatom, kérem. Kérem...


Jegyzőkönyv a regressziós hipnózisról:


Dr. Weinberger Sámuel, pszichológus.


- Sajnos, az általam alkalmazott regressziós hipnózis nem járt meggyőző eredménnyel, annak ellenére, hogy már igen sok sikert könyvelhetünk el e téren. Mondhatnám, hogy rutineljárásról van szó. Az eltérített emlékezetéből csak annyit sikerült felszínre hoznunk, hogy az UFO belsejében - ami kísértetiesen hasonlított Tóth K. Jenő, ...-i lakos borospincéjéhez, amit az eltérített később szóban meg is erősített -, négy, piros csizmás, sárga-fekete kockás sálat viselő fehér egérrel futott versenyt, és a száz méteres síkfutásban ő nyerte el az első helyezettnek járó öt liter fehérbort, és azóta is rajtam keresi a nyereményét.


Atlanti-óceán, 1998. december 12.

Egy oroszlánnak mindig igaza van

1



Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom a takaró alól. Jó, kikászálódom, de a lényeg az, hogy nem maradok forgolódni. Ezután a szokásos reggeli szertartás: fürdőszoba, konyha, első a kávé, ha lefőtt, akkor rákattanok az internetre és elintézem a reggeli dolgaimat ott is, amíg megiszom a kávét.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az interneten megnéztem a vonat indulását, kiírtam magamnak, és vártam, hogy a feleségem felébredjen. Az ébredés volt a nap kritikus pontja. Ugyanis szegénykém rettentő súlyos alvászavarral szenved, és nem tudom, mikor tudott elaludni. Ha csak hajnalban, akkor nem valószínű, hogy utazunk. De akkor se, ha fejfájással ébred. Ez a másik baja, évtizedek óta nem tudják a fejfájásától megszabadítani, pedig mindkét bajával a Honvéd Kórház legkiválóbb szakorvosai foglalkoznak. Nem hinném, hogy a fejfájás megkínozza ma, mert szép derűs a reggel, hát reménykedtem.
Tíz perc múlva ébredezni kezdett.
Mire bevittem neki a kávéját, már az ágy sarkában kucorgott, háta megett az összes párna, mit csak elért. - Olyan jót aludtam! Nem is emlékszem, mikor volt utoljára!
Ezen elörömködtünk egy kicsit, majd amíg megitta a kávét megbeszéltük a napot. Én elmegyek majd a pályaudvarra, mert utálok indulás előtt idegeskedni azon, kapok-e még jegyet, úgy, hogy elérjem a vonatot. Persze előbb az öcsémet kell felhívnom, majd beugrom a könyvtárba, és kész. Ezzel a délelőttnek vége, délután csomagolás, és utazás.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton, hát majd ki kell találnom valamit, hogy megkapjam az anyagomat.
Felöltöztem, és indultam a vonatjegyért.
- Nem tudom, mikor jövök, utána még könyvtárba megyek, de legkésőbb kettőre itthon vagyok.
- Rendben! - mondta az asszony, és puszival búcsúztam.
- Nagyon örülök, hogy jól aludtál! - néztem rá vissza az ajtóból.
- Jaj, ne kiabáld el! - szólt rám.
- De ezt már nem lehet, ez már megtörtént... - motyogtam, de tudtam, úgy is hiába.
Nem busszal mentem, bár a hatos a nyugatihoz vitt volna, de a HÉV sűrűbben jár, és azzal két pályaudvar is elérhető. Amíg a mozgólépcső levitt a mélybe, azon morfondíroztam, vajon most hol van dolgom, hova kell, hogy eljussak? Ezt most nyilván nem értik, de nyilvánvaló a dolog: arra a szerelvényre szállok majd, amelyik előbb jön. Nos, melyik jön előbb? Természetesen az, amelyik oda visz, ahova mennem kell, ahol dolgom van, ahol valami olyasmi vár rám, amit most én se tudok. Ha a Keleti felé jövő jön előbb, arra szállok, és ott váltom meg a jegyet, ha ellenkező irányból, akkor a Déliben veszem meg. Ez tiszta sor, mondhatná mindenki, minek ezen problémázni? Nem problémázok, csak érdekel, hova megyek. Mert én azt vallom, nem véletlenül jön majd az első szerelvény, hanem azért, mert arra kell vinnie, amerre dolgom van.
A Keleti felől jött, hát irány a Déli. Viszonylag kevesen voltak a pénztárnál, hamar - hamarabb is, mint gondoltam -, elintéztem a jegyvásárlást. Az órámra néztem, kilenc múlt öt perccel. Időm rengeteg, gondoltam felhívom az édesapámat. Miután felevette, köszöntem:
- Szervusz apa, itt vagyok a Délinél, ha van időd, felugranék egy órácskára.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést. Hát ezért jött a metró a Keleti felől! Ez most már meggyőződésem volt. Segítenem kell apának, és más módon nem következhetett volna be, hiszen a Keletiből biztosan nem hívom fel. Utána meg könyvtár, és haza, délután utazás, és az öregem nem tudja a verseit leadni, nincs megjelenés, pedig az a legfontosabb! Hiszen őt mindig a munka öröme éltette, és még most is, a nyolcvanhoz közel, szorgalmasan dolgozik, igazán példát vehetnék róla, de ha ezt tenném, akkor viszont nem az volnék, aki vagyok.
Hamar a ház elé értem, csengettem.
- Gyere csak, gyere - hallottam a kaputelefon ócska kis hangszóróján.
A negyedik lépcsőfordulóban már résnyire nyitva volt az ajtó.
- Szervusz! - mosolygott apám, aki tudta, hogy leülök a géphez, és pár perc múlva azt mondom majd: - kész! Ölelés, puszi, ez nem maradhat el, lesegítette a kabátot, ebben soha senki nem tudja megelőzni, különben is, udvariasságot bárki tanulhatna tőle.
Nem a számítógéphez ültem, előbb a kis asztal melletti karosszékben foglaltam helyet. A fotelből kitiltattam, mert az könnyebb fajsúlyú vendégeknek van fenntartva.
- Konyak, whisky, valami keserű? Esetleg pálinka? - kérdezte apa.
- Ha jó házi pálinka, akkor jöhet. Ha nem, akkor mindegy. Amit te iszol.
Koccintás, és közben megbeszéltük a legújabb híreket.
- Dolgozol valamin? - kérdezte apa.
- Igen, ezért megyek innen a Széchenyi könyvtárba. Utána kell néznem valaminek. - félig somolyogva folytattam, mert nem tudtam, hogy mit szól majd a mondandómhoz: - Egy regényen dolgozom, az alaptéma a reinkarnáció... - vártam, hogy mit szól, de az irodalom szentség, ott nem lehet véleményt nyilvánítani, amíg el nem készült, és el nem olvastatott a mű, így aztán csak mosolyogva jegyezte meg:
- Érdekes téma.
- Nagyon! Sok mindent olvastam, most kaptam egy tippet, és annak nézek majd utána. Egyébként hallatlan érdekes dolgokat találtam, amíg az anyagot gyűjtöttem! Nyilván nem minden kerül bele a történetbe, de egyelőre nem tudom, mit hagyjak ki. Nem tudom, melyik ujjamat harapjam meg. - mondtam elgondolkozva. Azért járt a szám, mondjuk így: automatikusan, mert gondolatiam az egyik olvasmány körül forogtak. - Tudod, mit olvastam ezzel kapcsolatban? Nem akarok a részletekbe belemenni, de állítólag a tudománytól se idegen teljesen a gondolat, hogy semmi se történik véletlenül az életben. Valamiféle szükségszerű véletlennek mondják, mert ugye nem lehet, hogy egy "tudományos" kijelentésben a sors szerepeljen, vagy előre meghatározott életút, és olyasmi egyáltalán nem, amit a kéziratban is kifejtek, hogy a múlt, a jelen és a jövő együtt létezik. Ezért is mondom, hogy nincsenek véletlenek az életben...
- Azt írsz, amit akarsz, de ami ma történt, édes fiam, az a legteljesebb véletlen volt. Mégpedig a szerencsés fajtából való! Hiszen annyi mindenen múlt, hogy itt vagy! Ha mást nem veszek, akkor az, hogy a feleséged jól aludt, és a feje se fáj, így elutaztok. Nem is mertem telefonálni, hogy gyere, és javítsd meg, amit elrontott a gép, mert tudtam, hogy elfoglalt vagy. De mi van, ha a fejfájósan ébred a kedves menyem?
- Akkor nem utazunk.
- Igen, és akkor nem jössz a Délibe, hanem a jó Isten tudja, merre mész, és itt állok megfürödve, nem tudom a verseimet elvinni a szerkesztőségbe, pedig tudod, milyen fontos, hogy a következő számban benne legyenek! Igen, ezt tudtam.
- Amíg rendbe hozod a komputert, addig öltözöm, és utána együtt mehetünk.
Az íróasztal mögé ültem, varázsoltam egy kicsit, és előkerültek azok a fránya versek, amiket nyilván egy melléütés következtében apa egy másik könyvtárba mentett. Egy szóval se említettem, hogy ő volt az, aki "eltüntette" a dokumentumot, nem az a gonosz gép.
Együtt mentünk el a buszmegállóhoz. Már láttuk a buszt, elbúcsúztunk.
- És ne feledd: szerencsés véletlen! Ez így van, mert én oroszlán vagyok, és tudod, egy oroszlánnak mindig igaza van!
Ez ellen nincs érvem.
2



Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom az ágyból.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az interneten megnéztem a vonat indulását, kiírtam magamnak, és vártam, hogy a feleségem felébredjen. Az ébredés volt a nap kritikus pontja. Ugyanis szegénykém rettentő súlyos alvászavarral szenved, és nem tudom, mikor tudott elaludni. Ha csak hajnalban, akkor nem valószínű, hogy utazunk. De akkor se, ha fejfájással ébred. Ez a másik baja, évtizedek óta nem tudják a fejfájásától megszabadítani, pedig mindkét bajával a Honvéd Kórház legkiválóbb szakorvosai foglalkoznak. Nem hinném, hogy a fejfájás megkínozza ma, mert szép derűs a reggel, nincs szél se, amit mindig megérez, hát reménykedtem.
Tíz perc múlva ébredezni kezdett.
Mire bevittem neki a kávéját, már az ágy sarkában kucorgott, háta megett az összes párna, mit csak elért. - Jaj, csak tedd le a kávét, ne haragudj, rettenetesen fáj a fejem! Alig tudom emelni. Tudod, üvegből van, és az első vigyázatlan mozdulatra széttörik. - És azt már pityeregve tette hozzá: - És aludni se tudtam. Volt vagy fél hat, mire elszenderedtem! Ez olyan rettenetes! Álmos vagyok, majd leragad a szemem, és egész éjjel hánykolódom! Ha meg véletlenül az álom küszöbére érek, akkor jön a lábrángás! Borzasztó...
- Istenem, akkor nem is zavarlak. A redőnyt se húzom fel, próbálj még pihenni, már az is jó, ha csak csukva tudod tartani a szemed. Akkor nem utazunk, ugye?
- Ó, nem tudok ilyen állapotban se felkelni, se készülni, tudod...
Persze, hogy tudtam, ezért nem erőltettem a dolgot az utazással. Majd megyünk, ha jobban lesz.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton, hát most ki kell találnom valamit, hogy megkapjam az anyagomat. Azt hiszem, nem fog senki azon csodálkozni, hogy úgy határoztam, ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor én megyek be az öcsémhez a munkahelyére. Amíg keresztülvágtam a városon sok mindenen járt az agyam. Legfőképpen azon, amit a napokban olvastam, miközben a könyvemhez anyagot gyűjtöttem. Egy igen érdekes teória, és egyszerűen nem tudok a hatása alól kikerülni. Nem untatok senkit a részletezéssel, de arról van szó, hogy bizonyos nézőpontból (másik dimenzióból) a mi világunkban a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik. Onnan, egy olyan világból, ahol az idő nem lineárisan terjed, hanem vektor természetű, onnan a történelmünk bármely szakaszába be lehet, illetve be lehetne lépni, legyen az jelen, múlt, vagy akár a jövő is. És ha ezt elfogadjuk, akkor például a jelen eseményei között sok minden előfordulhat, egyet kivéve: a véletlent. Ugyanis ha a jövő már létezik, akkor most mindennek úgy és csakis úgy kell történni, ahogy a jövő kívánja. Valójában senkinek nincs választása, pontosan azt kell tennie, amit tesz. Szerencsére az az illúziója mindenkinek megvan, hogy szabad akarattal rendelkezik, és azt tesz, amit éppen akar. Csak azt nem tudja senki, hogy nincs módja másképp cselekedni. Tehát, ha ebből a nézőpontból vizsgálom a dolgokat, akkor az öcsém nem véletlenül kerülte el a lakásunkat, annak igen nyomós oka volt. Lehet, hogy nekem hozzá kell valamiért mennem, de hogy miért ezt nem tudhatom, és ez az, ami a véletlen bekövetkezésének a lehetőségét elhiteti mindenkivel.
Mire feleszméltem, márt a portán voltam. Lekérettem az öcsém. Amíg várakoztam, le s fel sétáltam az előcsarnokban. Az egyik falat csupa tükör borította. Nem nekem való... Ilyenkor mindig elhatározom, hogy lefogyok.
Az öcsém széttárt karokkal jött:
- Ne haragudj, nagyon sajnálom, de amilyen feledékeny vagyok, kitettem a dossziét, és otthon maradt.
Nyilván látta, hogy picit bosszant a dolog, hát így folytatta: - Viszont dolgom van a városban, kocsival megyek, ha eljössz, akkor hazafelé megyek, nem nagy kerülő, és beugrunk érte.
Természetesen beleegyeztem.
Mindenféle szóba került, csak úgy bele a világba beszélgettünk.
Csöng a mobilja. Az öcsém halkan beszélt, az igenlését azt kivettem, mást nem.
- Ez a balszerencsés véletlenek napja. Vissza kell mennem, így valahol kiteszlek. Majd kitaláljuk, hogyan kapd meg az anyagot.
- Egy csöpp gondod ne legyen belőle, hiszen te teszel szívességet! - mondtam, immár nevetve. - Majd holnap, ha munkába mész, a szokott módon lehozod.
- Itt jó lesz, ha kiteszlek?
Kinéztem. A BAH csomópontnál voltunk. Arra gondoltam, hogy egészen közel lakik apa, hát felugrom hozzá, ha neki is megfelelne.
- Igen, ez pont jó lesz.
- Szia, és sajnálom. Apát és a mamit puszilom, üzenem, az ásványvizet délután feltétlenül viszem!
- Átadom, és ne sajnáld, nem történt semmi egetverő. Szia.
A kocsi elrobogott. Felhívtam apát.
- Szervusz apa, itt vagyok a hatvanas villamos megállójában, ha van időd, felugranék egy órácskára.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést.
A villamosra se kellett sokat várni, hamarosan ott voltam a ház előtt.
Felsiettem az első emeletre. Az ajtó, szokás szerint, résnyire nyitva volt.
- Szuszogsz - mondta apa a köszönés és az ölelés után.
Ajjaj, gondoltam magamban. Kapok nyilván egy-két finom célzást a súlyomra. Valószínűleg a száznegyven kilós ismerősét fogja említeni, aki... És nyilván nem tudok majd mit mondani, mert igaza lesz. Mert az apám olyan, hogy ha szól, akkor többnyire igaza is van, és ezt előszeretettel ki is nyilatkozza. Sose mondja, mindig kinyilatkozza, miszerint egy oroszlánnak mindig igaza van (tudniillik akkor, ha valami miatt szól). És ez, belátom, olyan érv, amivel nem tudok vitatkozni. Ezt kénytelen vagyok elfogadni.
A karosszékben foglaltam helyet, mert a foteleket pelyhebbsúlyú látogatóinak tartja fent. A felesége nassolnivalót (káposztás és lekváros fornettit) tett az asztalra, nyilván abból a meggondolásból, hogy egy-két deka meg se látszik rajtam a sok többi mellett... A baj csak az, hogy szeretem, és... de csak egyet! Aztán megint egyet, sose kettőt!
- Konyak, whisky, valamilyen keserű?
- A múltkor volt egy kis ouzód.
- Akad még egy kevés. Vízzel?
- Hát persze.
Ezután elmeséltem a napomat. Hogy az öcsémmel ma semmi nem jött össze. Ennek köszönheti, hogy most itt vagyok. - Peches vagy. Csupa balszerencse! De ami neked rosszul alakult, az nekem maga a jószerencse! Mert minden relatív, csupáncsak nézőpont kérdése. - mondta nagy hévvel, közben a jobb kezével gesztikulált, az ujjai széttárva, és mintha fenyegetné az embert, de csak nyomatékot ad a szavainak, ami teljesen felesleges, mert ilyenkor eléggé meggyőző tud lenni. - És én ebből a mai nap valamit kamatoztatok, mert megcsinálod a komputert, muszáj meglenni azoknak a verseknek, mert nem veszhetnek el! Csak tudnám, hogy mit csinált vele a gép? Amíg te azzal foglalkozol, átöltözöm, és együtt megyünk. A szerkesztőségbe viszem, mert a jövő havi lapban benne kell, hogy legyenek. A főszerkesztő feltétlenül számít rá, és ma az utolsó utáni nap van, muszáj elvinnem. Látod, milyen szerencsés nap az enyém!
Láttam. A számítógép elé ültem, és belénéztem. Apa olyan, hogy nem vágyik a technika újabb és újabb csodáira, amit vesz, az legyen megbízható, nem kell feltétlenül csillognia-villognia. Így aztán a mai napig egy 3.1-es Windowst használ, hozzá szövegszerkesztőt, és nem érdeklik az új fejlesztések. Gondolom, valami olyasmi lehet a véleménye, hogy az íráshoz ész, tehetség és szorgalom kell, nem csúcstechnika. És ő tehetséggel, és szorgalommal veri a billentyűket, de ezt szó szerint kell érteni. Arról nem tudott leszokni, hogy ne erőből gépeljen, mint az írógép korában, amikor két-három példányt is át kellet ütni az írógép betűinek.
Csirbi, csiribá, a versek megvannak egy másik könyvtárban voltak, mehetünk.
Amíg öltözött, addig megpróbáltam elmagyarázni azt, amin az utcán morfondíroztam, hogy amit ő véletlennek vél, az semmi esetre se az. Az eseményeknek meg kell történniük, mégpedig meghatározott módon, ettől eltérni nem lehet, hát a mai napom csak így történhetett. És könnyen lehet, hogy a fontos esemény, ami miatt így kell a dolgoknak bekövetkezniük, az a jövő havi lap. Abban benne vannak a versek, hát milyen dolog az, hogy nem adja le őket? És ha a gép eldugta a verseket, csak az a legkézenfekvőbb megoldás, hogy eljövök, és rendet teszek a számítógépben.
- Hova gondolsz? - kérdezte. - Hiszen gondolj csak bele: az öcséd előbb azt mondja, nála van a dosszié, aztán kiderül, hogy nem, és miért? Mert véletlenül otthon hagyta. Aztán el akar vinni érte kocsival, de nem lehet, mert valami véletlenül közbejött! Érted, itt semmi nincs előre meghatározva. Hidd el, fiam, hogy ez így van. Képzeld el, ha az öcséd magával viszi a dossziét a munkahelyére, akkor nyilván nem jársz erre, és nem jössz fel, s én most nem vinném a kéziratot a szerkesztőségbe! Vagy ha a felséged feje nem fáj, akkor most éppen csomagolsz, és készültök az utazásra. Merő szerencse - az én szempontomból -, hogy a dolgok így estek meg veled! Nem kell a dolgokat komplikálni feleslegesen, mert erről a vak is láthatja, hogy véletlenségből történtek a dolgok így! Erről kár többet beszélni, akár le is zárhatjuk azzal a témát, hogy belátod az igazam, mert tudnod kell, hogy egy oroszlánnak mindig igaza van!
Tudom.
Akkor a téma lezárva.

3



Én afféle ember vagyok, aki ha felébredt, nem tud az ágyban henyélni, nyújtózkodni, és újra elaludni, én kiugrom az ágyból.
Aznap is ez volt a menetrend.
Az asszony reggeli kedélyállapotától függött, hogy leutazunk-e vidékre. De szegény nem volt hadra fogható állapotban, így ez kútba esett.
Miután láttam, mennyire szenved, nem is zavartam az utazással. Majd megyünk, ha jobban lesz.
Kimentem, megreggeliztem. Evés közben felhívtam az öcsémet, aki ilyentájt szokott a munkahelyére menni. Egy anyagot nyomtatott ki a számomra, és azt ígérte, hogy amikor a ház előtt elhajt, akkor felszól, lemegyek és megkapom. De ezzel ma pechem volt. Ugyanis a nagy csúcsforgalom miatt nem erre jött, kerül egy kisebb forgalmú úton. Azt hiszem, nem fog senki azon csodálkozni, hogy úgy határoztam, ha a hegy nem jön Mohamedhez, akkor én megyek be az öcsémhez a munkahelyére.
Amíg buszoztam, az agyam azon járt, amit tegnap találtam az interneten, miközben az új regényemhez kerestem anyagot. Az ember beírja a keresőbe, hogy reinkarnáció, és máris töméntelen információt kínál fel a világháló. Csak az a baj, hogy keresőgép buta, és nem szelektál. Így sok mindenen kell, átrágjam magam, amíg igazán használható oldalakat találok. Tegnap viszont valami érdekest találtam. Egy leírást egy indiai, közelebbről egy bangalore-i könyvtárról. Ez egy pálmalevelekre írott "szöveggyűjtemény", és bárki igénybe veheti a könyvtár szolgáltatását: bemehet, és megnézheti a róla szóló anyagot. A könyvtár nem egyszerű bibliotéka. Ezekre a pálmalevelekre olyan emberek életrajzát karcolták bele több ezer évvel ezelőtt, akik ma élnek és egy napon majd felkeresik ezeket a könyvtárakat! Aki nem jön ide, hogy megismerje a sorsát, arról nincs is pálmalevél, mert minek? Vagyis a pálmalevelek írói tudták előre, hogy a könyvtárakat kik keresik fel. A többi most nem érdekes.
Azt hiszem, ezen el lehet morfondírozni.
Ha valakiről van anyag a könyvtárban, akkor annak el kell mennie, és kikérnie a róla írott levelet. Nincs mese, egyszer, amikor ott kell lennie, Indiában lesz, akkor is, ha soha nem is kívánkozott oda. De ha valaki merő kíváncsiságból úgy dönt, hogy megnézi, van-e róla valami a könyvtárban, és nincs, akkor az életben nem jut oda, bármilyen erős az elhatározása is. Az ő szemszögéből nyilván úgy látszik majd, hogy fatális véletlenek akadályozták abban, hogy az indiai városba eljusson, vagy ha eljut, akkor a könyvtárba már biztosan nem.
Ezek szerint - illetve szerintem - a könyvtárat olyanok írták, akik megfigyelték előbb a jövőben, hogy ki megy be, és akkor a múltba lépve megírták azt élettörténetét az illetőnek. Vagy valami hasonló történhetett.
Ha az ember útközben elmélkedik, észre se veszi, hogy milyen gyorsan a céljához ér.
A recepción felszóltak az öcsémnek, aki hamar hozta a dossziémat.
- Ne haragudj, megbeszélésem van, nem tudok maradni... - mentegette magát és már rohant is.
A dosszié a táskámba került. A budai irodaháztól bebuszoztam a Moszkva térre, és onnan felmentem a könyvtárba. Kivettem azt a kötetet, amiben egy pszichológus a halálról, a haldoklókról írt tanulmányai vannak, kijegyzeteltem magamnak, és már mentem is.
A könyvtár ajtajában kivel akadtam össze? Nem fogja senki kitalálni: egy húsz éve nem látott ismerősömmel, akivel egykor jó haveri viszonyban voltunk.
Témánk volt bőven, nem is tudom, hogy ki kit kísért, csak folyt belőlünk a szó, amikor elbúcsúztunk egymástól címet, meg í-mél címet cseréltünk, és abban maradtunk, hogy még találkozunk. A sikló mellett jöttünk le, neki Pesten volt dolga, én meg arra gondoltam, hogy lássuk, merre van dolgom: ha a nyolcvanhatos busz jön, akkor hazamegyek, ha a százötös, akkor megnézem, hogy van az édesapám.
A százötös jött, így gyorsan odaszóltam mobilon, hogyha nem alkalmatlan, akkor felugranék.
- Gyere, persze, téged most a véletlen jószerencse küldött. Az a piszok gép eltüntette a verseimet, nem tudom lemezre menteni, pedig be kell vinnem a szerkesztőségbe!
- Tíz perc, és ott vagyok - fejeztem be a beszélgetést.
A buszról leszállva gyorsan megérkeztem.
- Én vagyok! - szóltam a kaputelefonba.
- Nyitom! - hallottam apa hangját.
- Egy percbe se került, már a lépcsőfordulóban voltam. Apa az ajtót kitárta.
- Soha jobbkor, nagyfiam! - mondta mosolyogva. - El nem tudod képzelni, milyen ideges voltam reggel, amikor kiderült, hogy nem tudom kimenteni lemezre a verseimet, mert az átok gép valahova elrakta a verseimet. Pedig olyan fontos, hogy elvigyem ma! Nem akartalak zavarni, mert tudtam, hogy elfoglalt vagy... - mondta, amíg átmentünk az előszobán.
- Konyak, whisky, valamilyen keserű?
- Nem is tudom, amit te iszol.
Apa konyakot töltött, magának csak egy keveset.
- Ezt a szerencsés véletlent! - mondta felszabadultan, mert biztosan ideges volt amiatt a lemez miatt. De már biztonságban tudta magát és a verseit.
- Már miért lenne ez véletlen? - kérdeztem. - Nyilván azért jártam erre, hogy neked segíthessek, mert a verseknek meg kell jelenni...
- Butaság! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Felemelte a kezét, a mutatóujja a magasban, a nyitott tenyere önmaga felé nézett. - Mert tudd, hogy az életet ilyen véletlenek irányítják! Az egyik előbbre juttat, a másik meggátol valamiben. Hol szerencsés, hol balszerencsés, de az élet nagy eseményei a véletlennek köszönhetőek legtöbbször!
Amíg magyarázott, csendben figyeltem, szürcsölgettem a konyakomat, és azon gondolkoztam, hogyan tudnám megcáfolni. Éppen arról beszélt, hogyha a feleségem feje nem fájdul meg, és elutazunk, akkor nézhette volna magát, mert itt idegeskedne a számítógépe előtt, és lekésné a lapzártát, nem jelennének meg a versei. Vagy ha teszem azt, az öcsém nem hozza magával a kéziratot, mert elfelejti, és én az után kóricálok még most is, akkor ugyanott lennénk, ott állna megfürödve.
- Szóval fiam, hidd el, szerencsés véletlen volt ez a mai találkozás.
Ez most egy kicsit dühített. Mert ha tudod, hogy igazad van, csak nincs rá bizonyítékod, a tehetetlenség nagy kedvrontó tud lenni!
Valahogyan be kellene bizonyítani, hogy minden esetben ide lyukadtam volna ki.
De hogyan?
Ez azért elkeserítő nem?
Azt tudom, hogy igazam van. Mert egy oroszlánnak mindig igaza van, ahogyan ezt az apámtól megtanultam. És egészen véletlenül én is oroszlán vagyok, tehát igazamnak kell lenni!
De hogyan bizonyítsam be?
Hogyan?



Livorno, 2006. február 26.

A vizsga

Hogy legyen egy kis sci-fi is, bár ennek én azt a műfaji meghatározást adtam, hogy fricska.

Az óriási terem közepén egy fehér terítővel letakart asztal állt. Mindkét végén egy-egy hatalmas, tarka virágcsokor várta az elnökség tagjait. Öt üveg ásványvizet és kristálypoharat helyeztek el az asztalon egyenlő távolságra a szigorú vizsgáztatók számára. Az asztal mögött három, még homályos, képernyő volt. A képernyők a térhatású komputerhez voltak kapcsolva. Az iskola számítógépén már elindították a vizsgaprogramot. A vizsgázók előtt egy-egy terminál volt.      Három fiatal ücsörgött szorongva, ünneplő ruhában a kényelmesnek nem igazán mondható székeken. Az egyik lopva a könyvében lapozott. A középső a kézzel írott jegyzetében böngészett. A harmadik magabiztosan ült, lábát keresztbe vetette, és előzékenyen mosolygott az öt, egyforma egyenruhába öltözött vizsgáztatóra, akik éppen akkor léptek az emelvényhez. Úgy tűnt, hogy az öt férfiú a semmiből került elő. A kozmikus sötétből egyszer csak ott teremtek, libasorban felsétáltak ez emelvényre, s helyet foglaltak a hosszú asztal mögött.      Az egyik mellét kerek medál díszítette. Ő volt az iskola igazgatója. Elfoglalta a fő helyet az asztal közepénél, le se ült, hanem érces hangon megszólalt.      – Az előttünk megjelent ifjak intézetünk jeles tanulói, akik a mai napon a számítástechnikai ismeretek terén bizonyítják tudásukat. A tételeket már megkapták, és az írásbeli vizsgán átestek. Mindhárman elérték a megfelelő szintet, és most a gyakorlatban mutatják be, hogy kiérdemlik-e, hogy felsőbb évfolyamba lépjenek. Az írásbeli vizsgán megkapott egyenletek alapján a megadott időn belül programot készítettek, melyet most a vizsgabizottságnak bemutatnak. Kérem a jelölteket, hogy kezdjék meg a programok futtatását. – A férfi leült, egy pohár vizet töltött, és a jobb oldalánál ülő vizsgabizottsági taghoz fordult. Suttogva kérdezte.      – Milyen eredményre számít, tanár úr?      A megszólított férfi önkéntelen mozdulattal megigazította dús sörényét, és köhintett egyet.      – A bal szélső fiatalember biztos befutó lesz, exellenciás uram. A jobb szélső is igen erős a számítástechnikában. A középsőre vagyok igazán kíváncsi. Nagy reményekre jogosító fiatalember, de még nem bizonyított. Megmondom őszintén, hogy bízom benne, de indulatos lévén, bármi megeshet…      A tanár felállt, és a vizsgázók mögé ment. Nézte a terminálok halványan világító képernyőjét. A tehetséges diákja egy több oldalas matematikai formulát vitt be a gépbe. A kinyomtatott listája igen hosszú volt, és buzgón verte a billentyűket. A tanár belepislantott a listába, és mintha véletlenül tenné, rábökött az egyik sorra. A fiatalember hálásan fordult hátra, és kijavított egy hibát az egyik hosszú, és bonyolult matematikai formulában.      A középső diák képernyőjén még alig volt valami.      – Igyekezzen, fiam… – mondta tanár, és megcsóválta a fejét.      A harmadik vizsgázó, hasonlóan az elsőhöz, jól haladt. A tanár futólag ránézett a képernyőre, és már továbblépett volna, amikor valamit észrevett. Közelebb hajolt, alaposan megfigyelte azt a sort, amin a diák éppen dolgozott. Összeráncolta a szemöldökét, és magában elismerően dünnyögte:      – Frappáns, igazán, nagyon elmés megoldás…      A verejtékező diák nagyot sóhajtott, és megnyugodva gépelt tovább.      A vizsgáztató visszatért a középsőhöz. Az még csak a kezdeti lépésekkel bajmolódott.      – Nem készül el, ha így szöszmötöl! – figyelmeztette. A szőke fiatalember dünnyögött valamit, aztán egy hirtelen mozdulattal kitörölte a képernyőt, és újra kezdte írni a programot. A tanár először meghökkent. Aztán elkezdett vörösödni a tarkója, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.      – Úgy gondolja a jelölt úr, hogy ez működik majd?      A vizsgázó hátrafordult, és durcás arccal válaszolt.      – Igen. Működik…      – Szeretném is látni… – mondta a tanár, és mérgesen mutatott a képernyőre. – Ez, fiam, egy nagy semmi…      A fiatalember megrázta a fejét. – Tanár úr kérem, ez majd kitágul!      – Na, ne szórakozzon velem! Nézze, itt ez a sor. Ez bizonyítja, hogy ebből nem lesz semmi!      A diák megrántotta vállát. A tanár visszament az asztalhoz. Mérges volt. Az igazgató felállt, és megadta a jelet a vizsgaprogramok indítására. Az eminens diák laza mozdulattal nyomta meg a billentyűt. A képernyője először sötét volt, majd halvány, opálos ragyogó köd töltötte be. A köd rózsaszínűvé vált, s méltóságteljes lassúsággal megmozdult. Forogni kezdett a saját tengelye körül. Impozáns látvány volt. Kis idő elteltével a köd szemcsékre bomlott, most ragyogó, apró pontok halmaza lett, amelyek fonatokba tömörültek, s a középpontot körberagyogták. Egy óriási kerék íves küllőire hasonlított.      A diák a billentyűkön zongorázott, a kép hirtelen tágulni kezdett, a kerék középpontja szédítő sebességgel közeledett. Hirtelen megállapodott, és a képernyő közepét egy ellipszis formájú gázhalmaz töltötte ki. Ez is forgó mozgást végzett, s egyre kisebb lett. A vizsgabizottság elégedetten bólogatott. Az elnök már meg is adta gondolatban a jelest.      A másik szélen levő képernyő is kivilágosodott. Ezüstös anyag töltötte meg a teret, mozdulatlan volt, majd hirtelen darabokra bomlott, és mindegyik zsugorodni kezdett. Ellipszisek alakultak ki, amelyek rotációs mozgást végeztek, majd ezek is küllőkké szakadtak. A kép közelíteni kezdett a középponthoz, amelyik először csak fényes, vakító gömb volt, majd apró pontokra szakadt, s a képernyőt csillagok milliárdjai töltötték ki. A vizsgáztatók most is elismerően bólogattak.      A középső képernyőn semmi se történt.      – Na, mi lesz, jelölt úr, nem indította még el a programját?      A fiatalember morcosan nézett fel. – De, már régen működik… – mondta.      – Igen? – kérdezte az elnök. – Akkor lenne szíves megmagyarázni, hogy mit látunk?      – A semmit…      – Hát, ez is valami… – humorizált az egyik tanár.      Ebben a pillanatban a képernyő közepén megjelent egy apró pont. A vizsgáztatók érdeklődéssel várták, hogy mi történik. Óriási robbanás kíséretében a képernyő kifehéredett. A vizsgáztatók hátrahőköltek, mintha attól tartanának, hogy a robbanás iszonyatos ereje elsodorja őket. A kép elkezdett távolodni, s irtózatos anyagtömeg szóródott a tér minden irányába. A vizsgabizottság tagjai hümmögtek, és kérdően néztek a diákra. Az megvonta a vállát.      – Látják, működik… – mondta.      – Azt látjuk, fiatalember, de mi sül ki ebből?      – Hát… – válaszolta vontatottan a diák – még nem tudom biztosan.      – Én pedig egészen biztosan tudom, hogy semmi jó! – mondta a tanár, aki a feladok gépre vitelét ellenőrizte. – Megmondtam, hogy nem lesz jó! Nézze… – mutatott a jobb oldali képernyőre. – Ott már kifejlődött négy civilizáció, a másikon már egy bolygóközi birodalom alapjait vetik meg, magánál meg semmi.      – Majd csak lesz…      – De mikor, kérem? Mikor? Nem vagyunk időmilliomosok! A vizsgát egyszer le kell zárni! Már eltelt a vizsgára szánt idő fele, és magánál még mindig semmi!      A diák birizgált a billentyűkön, és a képen megjelent egy bolygó.      – Tanár úr kérem, ott már van élet…      – Na, szépen vagyunk, mondhatom! Nézze meg a szomszédját! Két galaktikus birodalom is felépült már, egymástól teljesen függetlenül! A másik képernyőn már egy intergalaktikus társadalom kezd kibontakozni. Magánál meg mi történik?      – Most éppen piramisokat építenek…      – Ez igen! Mindössze egyetlen bolygón! És mi célból, ha szabad kérdeznem?      – Hogy a harcokban dicsőséget szerzett fáraónak síremléket állítsanak.      – Hát ez szép, mondhatom. Mondja, maga mit csinált? Nem arról volt szó a feladatban, hogy civilizációt kell létrehoznia?      – De… – hajtotta le a fejét a diák.      – Nézze meg, azon az egy nyavalyás bolygón most is háborúznak! Ki az az őrült, aki egy egész kontinenst akar meghódítani?      – Bonaparte a neve, ha jól látom…      – Sajnos jól látja. Ez magának civilizáció? Ahol egy Hitler az emberek millióit irthatja ki? Mert ha nem csalódom most is háború folyik…      – Ez már a második világháború… – mondta a diák, és érezte, hogy ez a vizsga nem az ő diadalmenete lesz…      – Mondja, tudja maga egyáltalán, hogy mi az a civilizáció? – kérdezte dühösen a vizsgabiztos. – Hogyan lehet egy tudatilag primitív társadalomban megengedni az atombomba létrehozását? Nézze, hogyan szennyezik a világukat. Már hidrogénbombát is robbantanak… Mit akarnak ezek? Elpusztítani saját magukat? És mindenek tetejében számítógépet ad a barbárok kezébe, mi?      – Azt nem is én… – védekezett a diák. – Nem az én világomból valók… – a jobb oldali szomszédjára mutatott. – Az ő dimenziójából jött át az Einstein és a Naumann… Én igazán nem tehetek róla… – magyarázkodott zavartan, és úgy, hogy a tanár ne láthassa, megfenyegette az eminens diákot, aki vigyorogva nézte a kínlódását.      Ebben a pillanatban több vakító fény lobbant fel a bolygó felszínén. A diák felszisszent.      – A nemjóját, ez már atomháború… – gondolta szomorúan, s már indult is a székéhez.      – Na, majd én is mutatok magának valamit, amiről tehet. Kérem az indexét. Nézzük csak, hogy is hívják magát?      A diák halkan rebegte: – Tanár úr kérem, én készültem…      Ám a vizsgabiztost nem hatotta meg, körmölni kezdett, és félhangosan mondta:      – Jehova,… teremtésből elégtelen… Saint Wandrille (Franciaország), 1998. 11. 29.

Aranka piros autója

Állok az épület előtt, és várok. Kicsit furcsán érzem magam. Nem mindennapi kirándulásra megyek. Illetve ez nem is kirándulás, csak elvállaltam Arankát. A szüleinek fontos dolga akadt, nekem meg időből van a legtöbb, így megbeszéltük, hogy délutánra átvedlek, divatos szóval élve, bébiszitterré. Igaz, Aranka már nagylány. Az ő mértékével mérve biztosan az, bár pontosan nem tudom, hogy milyen az a világ, amiben ő él. Milyen mértékeket használ, neki a piros mennyire piros, és rózsaszín mennyire kellemes árnyalat.

Csak azt tudom, hogy ezek a kedvenc színei. Születésnapjára rózsaszín keretes napszemüveget kért, és Melinda, a házbeli barátnője is rózsaszínű hajráffal ajándékozta meg.

Aranka azonnal feltette, a homlokán elsimította, felpróbálta a szemüveget, és megkérdezte:

– Csinos vagyok?

– Persze –, mondtam én is, és a szülei is. – Nagyon jól áll.

– Egyforma színűek? – kérdezte a kislány, és úgy futtatta végig az ujjait a színes szalagon, mintha ezzel igazolhatná igazmondásunkat.

Aranka boldogan ült le, és bekapcsolta a magnóját. Úgy figyelte a zenét, hogy láttuk, teljesen átadja magát a dallamoknak, keskeny szája mintha mosolyra húzódna. Nem vette észre, amikor magára hagytuk, vagy talán csak úgy tett, hogy nem hallotta meg a majdnem nesztelen lépteket.

Ez a jelenet jutott eszembe, amíg vártam a kocsi mellett.

Hamarosan megjelent a szüleivel. Határozott léptekkel jött a járdaszigethez. Lehajoltam, megpusziltam. Kedvesen átölelte a nyakam, és alig hallhatóan súgta fülembe a kérdést:

– Krisztián bácsi, csinos vagyok?

Halkan, mintha nagy titkot közölnék vele, válaszoltam:

– Nagyon jól áll a piros sapka a szőke hajadhoz. És a szandálod is olyan színű.

– Anyu válogatta össze, de én mondtam meg, hogy úgy válassza ki, hogy menjen a szemüvegemhez.

– Igazán, de komolyan mondom, valóban csinos vagy. Pár év, és az összes fiú utánad fordul majd az utcán.

Aranka boldogan felkacagott, és megfogta a kezem. Nem engedte el, amíg beszélgettem az édesanyjával és a papájával. Amikor beültünk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett.

– Merre megyünk? – kérdezte, miközben bekötötte magát.

– Hát, nem is tudom –, mondtam. – Majd útközben kitalálom. Beszélgessünk, jó? – kérdeztem, és elindultam a belvárosba vivő úton. – Hogy megy a tanulás? – tettem fel a rettentő suta kérdést, de egyszerűen nem tudtam, hogy miről lehet Arankával beszélgetni. Igaz, hogy a barátom kislánya, de kettesben szinte sose voltunk, és beszélgetéseink mindig csak pár mondat erejéig tartottak. De szerencsém volt, mert a kislány azonnal csicseregni kezdett.

– Ma délelőtt megdicsért Vali néni földrajz órán.

Kapóra jött, mert hajdanán, iskolás koromban a földrajz kedvenc tárgyaim közé tartozott.

– Miről tanultok? – kérdeztem.

– A Dunáról! – jött a válasz, és Aranka elkezdett izegni-mozogni az ülésen. – Mindent tudok róla, azt, hogy Németországban ered, és egészen elmegy a Fekete-tengerig, igaz? – kérdezte, és felém fordította fejét. Nem várta meg, hogy válaszoljak. – A Duna a legnagyobb európai folyó, fő hajózási útvonal. A hajók lemennek egészen a Fekete-tengerig. És az egyik oldalán van Buda, a másikon Pest. Elmondjam a hidak nevét? – kérdezte, de nem várta meg, hogy válaszoljak, mert fékcsikorgásra kapta fel a fejét. – Jaj! – sikkantott aprót – mi történt?

– Egy személyautó fékezett a piros lámpánál.

– Most merre járunk?

– A belvárosban.

– Szeretem a belvárost. Olyan nagy a nyüzsgés. Szeretem az autókat, meg a villamosokat. A papám mesélte, hogy régen, amikor a kanyarban mentek, furcsán csikorogtak.

– Ma már modernek, és a vágányok is biztosan mások – mondtam, mert nem tudtam más magyarázatot adni, de egyszeriben feltámadt bennem a nosztalgia, és előttem volt az ötvenes évek Budapestje, és hallottam az éles kanyarba forduló külvárosi villamosok kerekének jellegzetes nyikorgását. Kár, hogy Aranka már nem ismerheti meg… – Tudod, mit? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Itt van nem messze a Duna, odamegyünk, és leülünk a kövekre, jó?

Aranka boldogan tapsolt.

– Tudod, hogy még nem voltam a Dunánál?

Ezt egy kicsit furcsállottam, még akkor is, ha a külvárosi lakótelep messze van, és a szülei sehova se engedhetik el egyedül.

Aranka nyugtalan volt, percenként kérdezte, messze van még? Mennyit kell még menni? Hány percet autózunk, amíg odaérünk? Ezt megfigyeltem: Aranka a távolságokat időben mérte.

– Majd elmondom Vali néninek, hogy milyen a Duna! – mondta minden átmenet nélkül, és éreztem, valami hallatlan jót teszek most vele, hogy elviszem oda. Állandóan a folyóról kérdezgetett, és közbe-közbe kottyantotta azokat az ismereteket, amit a földrajz órán hallott.

Az alsó rakparton nem volt nehéz megállni. A délutáni nap erősen tűzött, meleg volt. Kinyitottam az ajtót, mint egy igazi hölgy előtt, kisegítettem a kocsiból, és kézen fogva mentünk le a köveken a vízig.

– Megérkeztünk. – mondtam, és elengedtem a kezét.

– Itt vagyunk a Dunánál? – kérdezte, és valami izgalomfélét láttam átsuhanni az arcán. – Hol van? – kérdezte kissé türelmetlenül.

– Hát, itt… – válaszoltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam: - guggolj le, és dugd bele a kezed!

Meghökkent. Nagyon lassan, óvatosan guggolt le, látszott rajta a bizonytalanság. Tenyerét maga előtt tartotta, szétterpesztett ujjai óvatosan tapogatták, markolászták a levegőt. Nem nézett a folyóra, arcát egy kicsit felemelte, mintha a nap melegétől várna bíztatást, szája széle remegett az izgatottságtól. Lassan egyre lejjebb guggolt, kissé remegő lábakkal, és kis tenyere egyre mélyebben kaszált vízszintesen, egyre türelmetlenebbül, nem létező tekintete mintha azt kérdezné: – hol van hát a Duna? – amíg ujja hegye meg nem érintette a parthoz csapódó hullámot. Ekkor hirtelen mozdulattal beledugta a kezét.

Aranka megmerevedett, haragos arccal állt fel. Az egész teste csalódottságot sugárzott.

– De hisz ez víz! – monda olyan szemrehányó hangon, hogy éreztem, egy világ omlott össze benne, és ennek én vagyok az oka. – Akkor hogyan hajózható… hogyan mennek rajta hajók? És egyáltalán, mi az a hajó? – motyogta kétségbeesett arccal, s láttam, kérdések tolulnak fel benne. Elvettem tőle valamit: az ő Dunáját, azt, amilyennek eddig képzelte, és csak holmi vizet adtam helyette, elvettem valami olyasmit, ami eddig az ő valóságában létezett, valamit, amiről nekem fogalmam sincs, és nem is lehet, és ezt neki már senki nem adhatja vissza.

– Krisztián bácsi, de a kocsid ugye piros? Azt mondtam az osztálytársaimnak, hogy piros kocsival megyünk autózni! – kérdezte, szinte sírós hangon.

– Persze, piros… – mondtam, és kinyitottam a kék Suzuki ajtaját, mert nem tudhatom, hogy neki a piros vajon mit is jelent, és nem akartam egy másik, egy piros világot lerombolni Arankában.

Na, gyere ide, édes fiam... - hívtam a fiam

Ha nem olvastad a Na, gyere ide, édes fiam... - hívott a papa című írást, előbb azt olvasd el!




– Na, gyere ide, édes fiam! – foglaltam helyet kedvenc karosszékemben, és rágyújtottam egy kellemes cigarettára. Tudom, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget, de egy dolgot elfelejtenek: megnyugtat. És az ilyen helyzetekben nagy szüksége van az embernek a nyugalomra.

Ugyanis ez a büdös kölyök megint egyest hozott az iskolából. Persze, ettől nem dől össze a világ, de az én vállamon nyugszik a felelősség terhe a jövőjét illetően. Egy Bánáti Oszkár jövője elevenbe vágó kérdés. Tehát most beszélnem kell a fejével. Fiam leomlott a heverőre, mint egy csúcstechnikával lerobbantott amerikai toronyház, és kérdően nézett rám. Nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a kérdést:

– Meséld el nekem szépen, hogyan is... Azért az mégse normális dolog... akkor ilyen jegyeket…! Mi akarsz te lenni…? Mert mi... álmokat…, hogy egy jóravaló... belőled… De ahogyan látom... – Ilyen, és ehhez hasonló érveket sorakoztattam fel, és kíváncsian vártam, hogy mit is tud ezekre válaszolni? Mert álmodozni, azt aztán tud! De hogy valamit tegyen is az álmai megvalósításáért? Azt már nem! Bezzeg az én időmben! Nem tudom, hogy ezek a mai gyerekek hogyan képzelik el a jövőjüket? Ámbátor, ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, akkor a saját jövőjük nem a gyermekeink kezében van. A kormány, a politikusok, és nem utolsó sorban az iskola felelőssége, hogy jóravaló állampolgárokat neveljenek! Természetesen az én fiamból is! Mert mit tehet az én gyermekem arról, hogy a tananyagot mindig csak emelik? Ezt mondanák meg a nagyokosok odafenn, de azok csak folyton hőbörögnek ottan! Itt van például a biológia, amiből bezúgatta a Pufi, mert pikkel rá. Négy jegye van már, és mégis őt feleltette, és nem a Klébert. Na, persze, a Kléber Dóri papája. Brókercége van, és a Pufi egészen véletlenül náluk kamatoztatja a pénzét. Mindig tuti tippeket kap a részvények árfolyamáról, és a várható folyamatokról. És ennek a levét az én fiamnak kell meginnia! Ezer százalék, hogy abból vette a Pufi az új kocsiját. Mert ezt a Gál papája mondta, aki a Pufiékhoz közel lakik, és ugyanahhoz a zöldségeshez járnak, és tőle hallotta. Ilyen korruptak ezek a tanárok, dögre keresik magukat, és még nekik áll feljebb! Hogy jön egy ilyen, semmi ember ahhoz, hogy az én szép, okos, tisztelettudó és becsülettel tanuló, jóravaló fiamnak egyest adjon? Mi?

Az előbb említett szép és okos gyermek, mintha nem figyelne teljes odaadással.

– Mondd, figyelsz egyáltalán? – kapta fel fejét gyermekem az atyai dörgedelmemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. . folytattam. A fiam természetesen figyelt, mert amint rám nézett, mintha valami halovány érdeklődés csillant volna meg a szemében.

– Hol is tartottam? – kutattam a félbehagyott gondolatok között. Ja, a Pufi, akinek volt mersze bezúgatni ezt a szép, okos... stb. gyermeket. Persze nem áll egyedül, mert ott van a Gyök, aki a matekot tanítja. Illetve az a baj, hogy nem tanítja. Mert kérem, a mai iskoláktól mindent el lehet várni, csak azt nem, hogy megtanítsák a szép, okos… stb. ifjúságot. Felállnak a katedrára, és előadnak, mintha legalábbis egyetemen volnának, vagy egy politikai gyűlésen, ahol ez természetesen elég, de nem egy gimnáziumban! Éppen hogy leadják az anyagot, és máris rohannak tovább, mintha a kultuszminiszter hajtaná őket! Semmi gyakorlás, pedig az fontos! Mert kérem én is jártam gimibe, és akkor természetesen minden másképp volt. Ez meg is látszott a bizonyítványomon. (Igazán sajnálatos, hogy nem tudom momentán a gyermek elé tárni, ugyanis úgy eldugtam, a múltkori fejmosás után, hogy nem találom.) Most pedig! Az utolsó fogadóórán a Gyök majdnem kihozott a sodromból. Azt mondja, hogy az én szép, okos... stb. fiam keveset gyakorolja otthon a matekot! Hát úgy méregbe gurultam, hogy majdnem megkérdeztem:

– Ugyan mondja, kedves tanár úr, maga mi a jó fenét csinál az órán? Nem az a dolga, hogy az ifjúságnak átadja a tudását? Nem vakarózni kellene az órák alatt, hanem oktatni! – És e helyett minden tanár át akarja hárítani a felelősséget a szülőkre. Mert mindig csak ezt tudják! „A gyermek alszik az óra alatt” írta be a múltkor is az ellenőrzőbe, de azt már figyelmen kívül hagyja, hogy ő is ott ült a tévé előtt, és nagy bambán bámulta a Bajnokok Ligája döntőjét. Ki tehet róla, hogy éjfél körül lett vége? Mi? Irigyelnek ezek mindent az ifjúságtól. Teljesen hülyének nézik a szülőt. Még hogy keveset gyakorol az én… stb. hiszen, annyi dolga van! Az első ugye a tanulás, ez az, amit sose lehet elbliccelni, és ezt az édesanyjával mindig betartatjuk. Már majdnem elmondtam a Gyöknek az én szép... stb. fiam iskola utáni napirendjét. Mire hazajön az iskolából, már van vagy fél öt. Mert minden nap van valami délutáni elfoglaltság. Az iskolában kosarazik, hárfázni tanul Celesztina nyanyánál, de ez egyre nagyobb akadályokba ütközik, mert egy hárfát nem lehet hazahordani, s így sok időt venne el, ha elküldenénk naponta gyakorolni. A kerületi művházban színjátszó körbe jár, mert olyan Isten áldotta tehetsége van a színészethez, hogy azt egy Pufi, vagy pláne egy Gyök sose tudná felfogni! Aztán hetente jár a könyvtárba . bár fogalmam sincsen, hogy mi a jó fenét tud ott annyi ideig vacakolni. Na, hazajön, és akkor ennyi kimerítő és agyat fárasztó – legyen bármennyire is tehetséges – tevékenység után, kénytelen némi energia – utánpótlásra. Majdnem belezavarodom a megfogalmazásba. Szóval megvacsorázik az én szép… stb. fiam. Természetesen maga készíti el. Na, ehhez mit szólsz, Pufi? Persze, te akkor döglesz le, amikor akarsz, csak a gyereknek kell állandóan tanulni! Vacsora végeztével egy kicsit leengedem sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, s csak utána áll neki a tanulásnak. Nyolctól kilencig gőzerővel tanul, aztán zavarom feküdni. Jelzem, nekem elég volt napi fél óra kemény tanulás, ebből is látszik, hogy szigorúan fogom a kölyköt. És aminek nekiül, azt meg is tanulja az én szép… okos, stb. fiam. Különben honnan tudna akkora marhaságokat, mint az endocitózis és amőboid vándorsejtek? Erre persze nincs mit mondanod, Pufi, te... te... te pedagógus! Teljesen kiszáradt a szám, így kénytelen vagyok egy hosszúlépést magamhoz venni.

– Szóval, hallgatsz? – néztem a fiamra a pohár mögül. – Nem tudsz mit mondani, büdös kölyök (sajog atyai szívem, hogy így kell szólítnom az én szép… stb. fiamat)? Tudod, én csak… ha igazam van. Hamarosan itt az év vége... Elsorolnád... Meglesz egyáltalán..? És… majdan az egyetemi felvételi. és bemutatni a siralmas. Nem törődsz a saját… és ez igen elszomorít... mondtam, bár teljesen biztos voltam benne, hogy az egyetemi felvétellel nem lesz baj. Ugyanis a gimnáziumi osztálytársam, a Koleszics nagyon magas polcra került, s az egyetem és a minisztérium között ingázik, attól függően, hogy éppen melyik párt kormányoz. Majd intézkedik, a régi barátságra való tekintettel. De ezt ugyancsak nem tudhatja az én szép… stb. fiam. Nagyon kemény munkát várok el tőle, sajnálom, de amit a tanárai nem hajlandók megtanítani, azt itthon kell pótolnia. Mert első a jövője. Bevallom nagyon sok gondot okoz ez a fontos kérdés. Nem tudom eldönteni, hogy hova adjam? Hivatást válasszak-e neki, vagy pénzt keressen? Ez a nagy kérdés! Azt már sikeresen kivertem a fejéből, hogy tanárnak menjen. Újságírónak vagy politikusnak én nem engedem – ugyanis azt nem tudnám elviselni, hogy egy fél ország állandóan lehülyézze –, maradna a jogi vagy pénzügyi pálya, ha meg akar élni. Ugyanis ez az egyes, amit az alávaló Pufitól beszedett, egyáltalán nem számít, ha normális foglalkozást választ magának. Azt hiszem, be kellene mennem a Pufihoz, és jól beolvasni neki:

– Na, idefigyelj, te elfuserált hájpacni! Hogy mertél az én… – Nem, nem jó! Ezt így nem lehet, elvégre kultúrlény vagyok, és meg kell mutatnom ennek az intellektuális trágyadombnak, hogy szellemileg nem ér fel hozzám. Különben is lehet, hogy hormonzavarban szenved, vagy bulémiás, és a testi hibákkal élcelődni nem vall emelkedett intelligenciára.

– Kedves Alagi tanár úr! – kezdem majd, bármennyire is nehezemre esik türtőztetnem magam. És finoman fogalmazva, jól beolvasok neki, feltéve, ha ért a magyar szóból és a jól irányzott, rejtett célzásokból. Egyébként, ha minket tanított volna az általánosban, a Csőrös biztosan Valaginak nevezte volna el. Azt hiszem, mégse megyek be, nehogy elvágja egy életre a fiamat. Ezek bosszúállók, mint az olajmaffia, és a gyerek issza meg a levét. Különben is, kit érdekel a jogi karon, hogy hány szeme van a póknak? Nem igaz? Néha emlegeti a gyerek, hogy a színjátszóban a Joli néni arra akarja rávenni, hogy menjen a Színművészetire, de ez hamvába holt ötlet, mert ott senkit se ismerek.

A fiam mintha mondani akarna valamit. Na, végre, úgy látszik, mégis van foganatja annak, hogy a lelkére beszélek. Mindig tudtam, hogy az én szép fiam egy pozitív szellemi alkat, akinél nem használ az erőszak, de az észérvekre mindig is vevő. Meg kell beszélnünk a problémákat, egymás szemébe nézve, mint férfi a férfival.

– Akarsz valamit mondani, fiam? – néztem rá.

– Nem, illetve, igen.

– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?

– Izé. Piszkos a köldököm. – mondta ez a büdös kölök.

– Ez jellemzőőő! – hördültem fel, mert azt már mégse tűrhetem, hogy ne figyeljen az intelmeimre, amikor kiteszem a lelkem, hogy észérvekkel meggyőzzem a tanulás fontosságáról. Hogyan képzeli ez az ebadta, hogy amíg én frappánsan érvelek, addig ő a köldökében turkál? Ez már túlmegy minden határon! Ahelyett, hogy éjt nappallá téve tanulna, ilyen baromságok kötik le, hogy piszkos a köldöke! Menjen és fürödjön meg. De most a tanulás fontosságáról beszélünk. Mert legyen az egy olyan mellékes tantárgy – és a mellékest itt a továbbtanulás szempontjából értem –, mint a biológia, fontos ismereteket ad. Azt mindenki tudja, menjen bár humán vonalon tovább az érettségi után, vagy mérnöki pályát is választhat, hogy a biológia fontos, mint az általános műveltség körébe tartozó tantárgy. Hiszen erre a mindennapi életben olyan szükség van, mint egy falat sörre a meccsen! Hogy úgy mondjam, a biológia mindennapi tudomány. És ebből az alaptantárgyból zúgott be ez a semmirekellő. Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak?

Azt hiszem, egy kissé keményebb hangra kellene váltanom, bár tudom, hogy vannak szituációk, amikor nem a legcélszerűbb, ha az ember az elsőszülöttjének a gazemberségét, lelkiismeretlenségét, semmirekellőségét és tiszteletlenségét emeli ki. Főleg olyankor, amikor enyhén szólva, ezek a tulajdonságok abszolúte hiányoznak az ifjúból, aki véletlenül éppen az én fiam, mondhatni mindössze gyerek, és ezért talán egy kissé hanyagabb, mint én voltam hasonló koromban. Azt azért tudomásul vehetné, hogy némi igazság van abban, hogy ha néha belenézne abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetne belőle. De hát én nem vagyok egy kimondott Cejzel, s a pszichológia nem a kenyerem. Így csak néhány megszívlelendő kérdést teszek fel, amin remélem, hogy elgondolkodik: „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni...”, meg „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat”. Az mindenesetre bíztató, hogy amíg beszélek vele, lehorgasztott fejjel mélyed magába, és azon jár az agya, hogyan is javítsa ki ezt a valóban csúnya jegyet. Mert egy szónak is száz a vége, ki kell küszöbölni az egyest, s lám az én szép... stb. fiam most azon töpreng, hogyan tegye jóvá mulasztását. Ez biztató. Van remény, hogy nem falra hányt borsó a szavam. Mert a felnőtt véleménye mérvadó, a gyermek ezt megszíveli, ettől halad a világ, épül – szépül az ország.

– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdezte váratlanul. Hát ez meg mi? Én kiteszem a lelkem, és ő. Legyintettem.

– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!

Na, gyere ide, édes fiam! – hívott a papa...

– Na, gyere ide, édes fiam! – terpeszkedett el papám kedvenc karosszékben, és rágyújtott egy förtelmesen büdös cigire. Szegény, nem tudja, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az ön, és kedves családja egészségét.

– Meséld el nekem szépen, hogyan is gondolod a jövődet? Azért az mégse normális dolog, hogy valaki olyan álmokat dédelget, mint te, és akkor ilyen jegyeket hord haza az iskolából! Mi akarsz te lenni? Most mondd meg, időben. Mert mi az édesanyáddal olyan álmokat dédelgetünk, hogy egy jóravaló, tanult embert nevelünk belőled. De ahogy látom, te mindent megteszel azért, hogy ez teljes mértékben dugába dőljön! Ha úgy gondolod, akkor kiveszünk a gimiből; csak azt mondd meg, hogy milyen iskolában vagy hajlandó tisztességesen tanulni!

Na, ehhez mit szólsz, édes fiam? Ugye, szóhoz se tudsz jutni? Én pontosan tudom, hogy erre a felelőtlen hozzáállásra nincs is magyarázat, de hogy szó ne érhesse a ház elejét, megadom a lehetőséget, hogy kifejtsed az érveidet. Nos, hallgatlak! Tessék, szedd össze gondolataidat, és magyarázd meg! Most miért hallgatsz? Most miért nincs olyan nagy szád? Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve?

– Most mit mondjak? – gondoltam. Nem válaszoltam, mert egy Bánáti Oszkár nem pofátlan, és semmi esetre se akartam, hogy hőn szeretett szüleim beledőljenek a dugájukba. De még az álmaikba se... Apucimókus, azt hiszed, hogy én örülök ennek az egyesnek? – (Ha majd nagy ember leszek, és kiadom az emlékirataimat, esetleg a naplómat, akkor még el kell gondolkoznom azon, hogy nyilvánosságra hozzam-e, hogy hőn szeretett édesatyámat magamban Apucimókusnak hívom? Amikor még csak a kiságyban töltöttem napjaimat, mindig így hívott: – Na, gyere ide Apucihoz, Mókuska!.. Hát ebből csak az Apucimókus maradt meg. Mert amúgy csak papának szólítom, mert az Apucimókusért kitérne a béketűrésből és a hitéből. Most pedig egyáltalán nincs itt az ideje, hogy eme kérdésben kikérjem a véleményét.)

– Mondd, figyelsz te egyáltalán? – riadtam fel az atyai dörgedelemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. – folytatta.

– Igen, papa, figyelek – mondtam, s megszívtam az orromat. Ezt két okból is tettem: pro primo, nincs nálam papír zsebkendő, mert azzal ebéd után a lekváros bukta nyomait igyekeztem eltüntetni nadrágomról a klotyóban, másodszor pedig, ha eléggé kulturáltan csinálom, akkor szipogásnak tűnhet, s talán megkajolja. Bár Ő nem az én drága mamám, akinél ez mindig tuti. Amíg a távolban dörgött és villámlott, mint egy szobazeusz, addig én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hátha az érvek síkjára téved az egyoldalú beszélgetés. Mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni? Tehetek én arról, hogy a Pufi váratlanul kihívott felelni? Hiszen már négy jegyem van biológiából. Ez egyszerűen övön aluli ütés volt. Persze velem könnyű, de próbálná ezt a Kokóval! A Kuncsek Norbinak csak egy jegye van, a Kléber Dórinak meg kettő. Az embernek terveznie kell a feleletet, ám a Pufinak úgy látszik semmi se szent. Na, ja, ha meggondolom, hogy a Kléber a libling, akkor egy kiesik, de akkor is.

– Persze, ha most ezt kifejtem, akkor felkapod a vizet, és elmagyarázod, hogy nap, mint nap fel kell készülni, és akkor nem érhet váratlanul a felelet. Igenis, én nap, mint nap készülök, te is láthatod, hogy ott görnyedek a könyv felett, és tömöm a fejemet azzal a sok marhasággal. Tehetek róla, hogy közben meg kellett hallgatnom a két Ganajtúró kazettát, amit a Verébtől kölcsönkaptam, és másnapra vissza kellett vinnem? Mindig azt papolod, hogy az ember legyen mindig megbízható. Hát, tessék, az vagyok, te is láthatod, mert a kazettákat visszavittem már másnap. Ám ez most kit érdekel, emiatt a hülye elégtelen miatt? Vedd tudomásul, hogy lelkiismeretesen készülök, de szigorúan tudományos alapon, szelektálva a tárgyakat. Tegnapra a magyart és a kémiát ütemeztem be. Azt hiszem, ezt most nem vezetem elő neked, mert a kémia dolgozattól kitérnél a hitedből.

– Most mit nézel olyan szigorúan? Egy egyes biológiából nem a világ. Tulajdonképpen elmagyarázhatnám, hogy mennyi fontos dolgom volt. Például, felhívtam a Sóst, hogy mondja meg a matekleckét, de ti ebből mit láttatok, mi? Csak annyit, hogy felröhögtem, amikor a tízedik viccet mondta, mert a Sós annyi viccet tud, mint senki más. Utána a Zebegényivel beszéltem egy félórácskát, mert felolvastam a dalszöveget, amit az új számunkhoz írtam, ő meg eljátszotta a gitárján, aztán ötletet adott a szöveghez, én meg a zenéhez, hát mi ez, ha nem egy a fontos, kreatív, és személyiségfejlesztő dolgok közül? Aztán direkt azért, hogy óvjam a mamát, elkészítettem a vacsorámat, ám semmi meghatottság, csak azt kaptam, hogy már megint a rádiót hallgatom a konyhában. Az bezzeg senkit se érdekelt, hogy magasröptű eszmefuttatás volt a modern zenei irányzatokról. Gondoltam, legalább ezt tudjam, ha már énekből se lesz meg a négyesem. Szóval nem mondtam semmit, mert akkor megindult volna a lavina, hogy: bezzeg az én időmben!.. Tudod mit, Apucimókus? A mi időnkben a biológia sokkal komolyabb diszciplína, mint az őskorban volt, amikor te koptattad az iskolapadot. Mert amikor te jártál gimnáziumba, ha megtanultad a százlábú hatvan lábát, akkor már megvolt a négyes. Minket meg olyanokkal fárasztanak, hogy endocitózis és amőboid vándorsejtek. Ehhez mit szólsz, mi? Ezt tedd ki az ablakba, a lótetűd, a százlábúd, vagy a bogaraid mellé. Egészen véletlenül tudom a nagyitól, hogy a biológia nem volt valami erősséged. Mit kell egy tudományos melléfogásból ekkora ügyet csinálni? Ha nem tudnád, hamarosan beadom az év végi házi dolgozatomat, és akkor kijavítom ezt a semmiséget. Különben se érdekel se a biológia, se a kémia, és Isten megbocsássa szegény, megtéved gyermeki lelkemnek, fizikus se lesz a te zseni fiadból. Humán beállítottságú vagyok! A zsenit persze nem tagadom, hiszen mindig azzal szoktál dicsekedni, hogy a te fiad vagyok.

– Szóval, hallgatsz? – bugyborékolt Apucimókus egy pohár hosszúlépés mögött. – Nem tudsz mit mondani erre, igaz, te büdös kölyök? Tudod, én csak akkor szólok, ha igazam van. Hamarosan itt az év vége, s hányas leszel? Elsorolnád a jegyeidet? Meglesz egyáltalán ebből a fontos tárgyból a hármasod? És hogyan gondolod majdan az egyetemi felvételi bizottság elé állni, s bemutatni a siralmas bizonyítványodat? Nem törődsz a saját jövőddel, fiam, és ez igen elszomorít.

Momentán nem tudtam szomorkodni a jövőm felett. Ugyanis azon filozofálgattam, hogy miért hívják a hosszúlépést hosszúlépésnek? Ha meggondoljuk, ez egy marhaság. Mert itt senki se lép, hanem vedel. Igaz, aki ezt issza, az kevés bort, de annál több szódát vesz magához.

– Apucimókus, nem akarsz orvoshoz fordulni? Hol van még az egyetemi felvétel? – fűztem tovább gondolataimat, és bűnbánó tekintettel lehajtottam fejem, mert ez mindig bejön. Ha látja, hogy magamba mélyedek, és elgondolkozom azon, hogy minő borzalom, amit én itten tettem, akkor legtöbbször megenyhül. De lehet, hogy mostan egy kissé hosszabb lesz, amíg kidumálom magam. Az egyetemmel meg minek jön? Addig még kemény három évem van, és nem hiszem, hogy valakit is érdekelne, hogy mit produkáltam hajdanán Pufinak bioszból?

– Jó, azt én is tudom, hogy a jövőm, az igen fontos dolog. És ha hiszed, ha nem, teszek is érte. Mert ha nem tudnád, én tervszerűen építem a majdani imázsomat. Magyarból igenis jó vagyok. Járok színjátszóra, és kiselőadást tartottam a reformkor magyar irodalmáról is. Kíváncsi lennék, hogy mit tudsz te egyáltalán Vörösmartyról? Jó, tudom, hogy a Balcsira menet, amikor a Velencei tó mellett döngetünk, mindig elmondod, hogy ott fent, a domboldalban van a Vörösmarty présház, de ez még nem lenne teljesen elég a jeles érettségihez. És kíváncsi lennék, hogy Balassi hány verséből tudnál idézni? Nagyi szerint irodalomból... Na, inkább nem fejtem ki, hogy mit mondott Nagyi. Ugyanis az édesanyád nekem mindent elmondott rólad. Engem érdekel a gyerekkorod, legalább annyira, mint téged az én eljövendő felnőttkorom, és nagyokat szoktunk a nagyival vigyorogni.

– Akarsz valamit mondani, fiam?

– Nem, illetve, igen.

– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?

– Izé. Piszkos a köldököm. – mondtam, mert közben észrevettem, hogy valami fekete trutyi van a horpadásban. A Tari Zsuzsi szerint igen szép a köldököm. A doki hajdanán ügyesen nyiszálta el az édes jó anyámhoz fűző utolsó, közvetlen fizikai kapcsot. Nem dudorodik ki, mint egyeseknek. Azt marhára tudom utálni, amikor olyan, mintha egy serclit dugott volna oda. Az enyém jó mély, és ha beledugom az ujjam, majd kipöckölöm, akkor cuppantani is tudok vele. Lehet, hogy a Zsuzsinak egyszer megmutatom. Ha megfelelően intim lesz a szituáció. Talán még azt is megengedem, hogy ő is cuppantson.

– Ez jellemző! – hördült fel az ősöm.

– Nyilván igazad van – pofáztam vissza, de csak magamban, mert tudom az illemet, és legfőképpen azt, hogy Apucimókus mire ugrik. Hát arra mindenképp, ha nem értek vele egyet, a gazemberségemet, lelkiismeretlenségemet, semmirekellőségemet és tiszteletlenségemet illetően. Ezért most, kuss van, és ha eljő az alkalmas pillanat, akkor majd jöhetnek az észérvek, s győzzön a jobb! De egyelőre nem mutathatom ki szellemi fölényemet, főleg azért, mert van némi igazság abban, hogy ha néha belenéznék abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetnék belőle. Ám ahogyan a papámat ismerem, ma már nem lesz tanulás, mert eléggé hosszadalmas egy ilyen gyermekmeggyőzési akció nála. Még csak ott tartunk, hogy „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni”. Még hátra van a „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és a „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat” kezdetű. Megjegyzem, nem értem ezt az autógyár dolgot. Miért nem emleget sose kenyérgyárat, lovaglóiskolát vagy, teszem azt, szoftvercéget? Mindig autógyárral jön. Jó lenne egyszer egy Shopping Centert nem örökölni, bár a Jóisten látja a lelkem, akar a franc egyelőre bármit is örökölni Apucimókustól. Még egy félreprivatizált húsüzemet se emleget sose, bár az azért se lenne jó, mert az elmaradt béreket nem tudnám kifizetni a zsebpénzemből. Arra keresztet vethetnek a melósok, mert már jó előre be van táblázva. Venni kéne egy Ganajtúró kazettát, az osztályban nem veszik emberszámba azt, akinek nincs Ganajtúró CD-je vagy kazettája. Aztán meg kell venni a mamának a három vizespoharat, amit a múlt héten eltörtem. Állítólag tartozom a családi költségvetésnek egy farmerral és egy edzőcipővel is, mert ki győz engemet ruházni, ha minden holmimat szétrúgom?

Szóval most az a kérdés itten, hogy mit örököljek? Ezen el kell töprengeni, mert a kérdés fel van dobva a papa által. Meg kell beszélnünk, ez igaz, de a vágóhíd szóba se jöhet! Egyszerűen nem bírom a vér látványát. Nagyi szerint a papa is rosszul volt, ha tyúkot vágott, tehát nem értem, mit erősködik ezzel a vágóhíd dologgal? Az a sok szegény jószág, amint a vérpadra hajtják őket, és nem tudják, hogy utolsó órájukat élik, ez állati (azaz embertelen)! Nem vagyok egy kimondott állatvédő, de azt el nem tudnám képzelni, hogy a vágóhídon dolgozzam. Még akkor se, ha azt örökölnék is.

– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdően néz rám a fotel mélyéről.

– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!