2011. december 29., csütörtök

A postás


A POSTÁS


A postást szerették a kertvárosban. Hozzá tartozott az utcaképhez. Mindenkit ismert, már messziről tisztelgett, két ujját emelve a sapkájához, ha ismerőssel találkozott. Még a régi nemzedékhez tartozott. Aki szerette, ha behívják, és elbeszélgethet a háziakkal, na nem hosszan, de egy szusszanásnyira. Néha leült, felhajtotta a kupica pálinkát, vagy elszopogatta a pohár házi bort.
Most nem volt valami vidám. Gondterhelt arccal csöngetett. Hallotta, hogy felberreg az elektromos ajtózár, belökte a kaput. Sose kérdezték, ki az, felismerték, és kérdés nélkül engedték be. Végigbattyogott a betonkockákkal kirakott járdán, a cipője orrát bámulta, azt figyelte, hogy suhannak el a fűvel benőtt sávok, amelyek a cementlapokat elválasztották.
Nem vette észre, amikor a vastag fa mellett elment, hogy valaki felemeli a kezét.
Nem látta, amint a kéz lesújtott.
Nem tudta, hogy kalapácsot tart a kéz.
Valójában semmit se érzett. Az ütés, ami nem is volt igazán nagy, a kisagyat érte, az idős férfi azonnal elájult s orra bukott. A második kalapácsütés már halálos lehetett. De ha nem ebbe, akkor a harmadikba halt bele. Azt már nem is érezte, amikor a gyilkos lesújtott a lapáttal. A nagy fa törzséhez támasztott lapát nehéz lehetett, mert lassan emelkedett, de aztán meglehetősen nagyot ütött. Ebbe a szerszám súlya is belejátszott. Ezután lassan megemelkedett, és újra lezuhant. A sáros lapát elcsúszott a véres fejbőrön. Fel is szakította, s amikor újra meg újra lesújtott, akkor már a fehér csontot repesztette. A gyilkos nem hagyta abba… felemelte, és megint ütött. Lehet, hogy nehéznek találta, de lehet, hogy megelégelte az egészet, mert eldobta a lapátot, és ráugrott a postásra. Pontosan a nyakára. Aztán újra. A hátára, s végig a testén, ugrált rajta, jó nagyokat rúgott bele.
Elfáradt.
Le akart ülni, nem volt hova, hát a postás hátára telepedett. Óvatosan a fejéhez hajolt, s kíváncsian szemlélte a cafatokban lefoszlott fejbőrt. Megcsapta a vér illata… Elfintorodott. Óvatosan, két ujjal megfogta a fülét, s próbálta elfordítani a fejet. Az áldozat arcára volt kíváncsi. De a fül kicsúszott ujjai közül, így abbahagyta a próbálkozást.
Felállt.
Kíváncsian nézte a hullát. Aztán megrántotta a vállát, hátat fordított s elment.

*

Anya dühös volt. Éreztem én, pontosan tudtam, mert azt azonnal megérzem, ha valami baj van. Meg se kell szidnia, tudom, hogy nem tetszik, amit tettem. Most nem velem volt baja, és ezt is tudtam. Nem kérdeztem, mert ha a dolgozójában rossz dolga volt, akkor sokszor velem kiabált. Ugyanúgy, mint Sapa. Apát csak én hívom Sapának. Néha elmeséli anyának, hogy mi történt a munkahelyén, és olyankor én is hallom. Ha ilyenkor szólok, akkor mindig elzavarnak, hát inkább hallgatok. Nekem sose mesélnek, és nem is beszélnek velem. Mindig tévézni küldenek. Sapa nem szereti, amit dolgozik. Nem tudom, hogy miért nem hagyja ott… A felnőttek nagyon sok mindent csinálnak, amit nem értek.
Az a baj, hogy ők nem azt csinálják, amit a gyerekek szeretnének, de nekünk mindig azt kell tennünk, amit Sapa vagy anya akar. Nem szoktak nagyon szidni, mert tudják, hogy szófogadó kisfiú vagyok. De néha akkor is veszekszenek velem, amikor nem adok rá okot. Legtöbbször azt mondják:
- Menj tévézni… -, s én megyek. Leülök a szőnyegre, az asztal lábához támasztom a hátam, s úgy figyelem a műsort.
Olyan jó lenne, ha nemcsak tévézni küldenének!
Akkor, amikor az állatkertben voltunk, nagyon szép nap volt…
Oviba azért szeretek járni, mert az óvó néni sokat mesél. Az a legjobb, amikor odahív maga mellé. Olyankor leülök a kicsi székre, vagy padra, és óvatosan, hogy ne vegye észre, hozzábújok. Magamba szívom az illatát. Azt nagyon szeretem. Olyan, mint a virágé. És az óvó néni szép, és fiatal, és nagyon jó, amikor megsimogatja a fejem. Ezért szoktam hozzábújni, amikor leül mesélni. Van, hogy átkarol, s a vállamra teszi a kezét.
A keze nem olyan ráncos, mint anyáé…
És anya sokszor olyan szagú, mint a konyha. Néha nem szeretem. Ja, anyát szeretem, de nem a szagát. De az jó, ha este lefekvés előtt hozzábújhatok, akkor szeretem az illatát, mert a zuhanyozás után az övé is jó…
Az óvó néni okos. Sokat mesél. És ha kérdezünk tőle, akkor nem azt mondja, hogy fáradt, meg menjünk tévézni, hanem elmondja, amit akarok.
Meg szoktuk beszélni a filmeket is.
Én a rajzfilmeket szeretem.
Ha otthon vagyok, mindig azt nézem.
Azt szeretem, amikor a Tom és a Jerry kergetik egymást. Láttam olyat is, hogy a postást megverték, és lapáttal verték, és a postás lapos lett, de aztán felkelt és elszaladt.
Ma megkérdem az óvó nénitől, hogy az a postás, akit én vertem meg, az miért nem szaladt utána haza…

Cool Text: Logo and Graphics Generator

2011. december 18., vasárnap

A halhatatlan Munyóka

A blogot ezzel a karácsonyi novellával indítom. Igaz, a főzős blogomban is kint van, de Advent negyedik vasárnapján ez aktuális.

Nagyszékely István

A halhatatlan Munyóka


Rohanás, tolongás, cipekedés, lökdösődés, leszakadt kabátgomb, letörött cipősarok, tömeg, egyszóval bevásárlás, rohanás.

Kirámolás, ablakpucolás, szemétlevivés, sikálás, porszívózás, mosás, szőnyegporolás, szemétlevivés, törülgetés, szemétlevivés, egyszóval nagytakarítás, rámolás.

Mosogatás, kikeverés, bepanírozás, habverés, eltörülgetés, kiklopfolás, bepácolás, megtöltés, kimagozás, pirítás, párolás, egyszóval sütés-főzés, mosogatás.

Persze írhattam volna sokkal egyszerűbben is: karácsonyi készülődés...
Az ember nem tudja, hol áll a feje...

De szívesen csináljuk, csinálom, csinálod, mert van valaki, vannak valakik, akik nagyon várják a szentestei rántott halat, a bejglit, a pulykasültet s igazán megérdemlik, hogy szépen terített asztal várja őt, őket, mindenkit a szépen feldíszített karácsonyfa fényében.

Az ajándékok kiosztva, mindenki boldog, mindenki örül, már úszik a lakás, a sok csomagolópapír szerteszórva, nem lehet lépni, mindenki boldog, csak te ülsz le egy pillanatra, hogy kifújjad magad.

Még nem tarunk itt. A konyhában sütök-főzök, keverek, pirul a sütemény, jaj hol a fakanalam a kedvenc, amit a mamától örököltem, anélkül nem megy anélkül nem lehet rendesen készülődni. Hova tettem, hol áll a fejem ezt nem hiszem, tudom, az előbb a kezemben volt most meg sehol, hát ilyen nincs, ez nem lehet igaz! Hova a fenébe tettem? Még akkor is hova a fenébe, ha karácsony van. Jaj Istenem! Eszterke mit csinál? Gyanúsan csendben van, négyéves korban a csend gyanús, vajon mit csinál, meg kell néznem, a fakanál ráérhet, elsőbb a gyerek.

A szobában nem látom, talán nem ment ki valahova a lakásból, de nem. Az asztal alatt mocorgás, leguggolok, hát ott ül a kicsi lányom szőke buksija világit.

- Mit csinálsz Eszterke?

Az egyik kezét háta mögé kapja, a másikkal melléhez szorítja a fakanalat, a kis ujja görcsösen ráfonódva a sötétbarna nyélre, ujja hegye fehérlik az erőlködéstől...

- Mit csinálsz kincsem?

Nem válaszol, csak néz rám azzal a nagy kék szemével, ijedt a tekintete, négy évének apró kétségei csillognak a szemekben. Ugye mamikám nem tettem rosszat, nem veszed el, ugye nem? Játszhatok vele kérdi a tekintete, de mit tegyek, nekem kell a fakanál, nem guggolhatok itt egész délután. Add ide picim, sütök, kevernem kell a krémet. Nyúlnék érte, de a szeme, a szeme nem engedi, hogy kivegyem a kezéből, hogy lefejtsem az ujjait a barna nyélről. Az elhasznált alig nyél szinte eltörik pici markában, és vigyorog, mosolyog, úgy ahogy az tud csak, aki nem tudja, hogy mit tett, nem tudja mi lesz a következménye, hiszen ez csak egy fakanál! Vagy mégsem?

- Mutasd a másik kezed - mondom, mondanám, de látom hogy túl nagyot kérek tőle, valamit titkol a kislányom, valamit el akar előlem rejteni kedves mosolya mögé, hát hogyan vegyem el? - A kezed, a kezed mutasd... Megfogom a karját, nem ellenkezik. Lassan előre hozza pici öklét, és kínja-vigyorral néz rám. Nem szól, kinyitja tenyerét, s ott van benne a rúzsom, amit napok óta keresek, és a riadt szemből kiolvasom a nagy titkot.

A fakanalat megfordítom, bár már nem tudni melyik az eleje melyik a hátlapja, de a befordított oldalon két nagy piros folt éktelenkedik, s a rúzsom hegye lapos. Hát mit csinálsz, te kis rosszcsont?!

Rosszcsont, rosszcsont, fakanál, rúzs, miért találkoztak össze ezek a szavak bennem, hiszen nem rosszcsont, csak használja a rúzsomat, nem rosszcsont, csak kifesti a fakanalat, a használt fakanalat, az öreg fakanalat, édesanyám fakanalát kifestette a kis rosszcsont Eszterke.

Leülök mellé, látom megnyugszik. Ha a mama leül abból baj nem lehet, ezt minden gyerek érzi. Egyik se tudja, csak érzik odabent. Ami összeköt vele még most is, az mindig működik. Az sose szakad el. Ülünk egymással szemben, s Eszterke odanyújtja a fakanalat. Leteszem, mert nem vehetem el tőle. Ott kell hagynom, hogy láthassa, s pár pillanatra kimegyek, és amikor visszajövök a szobába a kicsi lány már nem az asztal alatt ül hanem egy cipődobozt hoz elő, s abba teszi a fakanalat és úgy néz rám, mint aki azt mondja: - Pszt, mami, alszik...

Ragasztó kerül elő, egy kis kóc a férjem vízvezeték-szerelős ládájából, s a fakanál hamarosan hajat kap. A szemceruzám szemet rajzol s a két piros folt is megmarad, s közé Eszterke rajzol ormótlan csámpás szájat, addig már kész is van a fehér rongyból készült kis szoknya, és kész a blúz s a fakanál már felöltözött.

Eszterke ragyog, kidugja nyelvét úgy kötözi a kanálbaba nyakába a maga tépte-szakította sálat s a cipődoboz hamarosan kisággyá lép elő miként paplanná a kordbársony farmer szárának egy darabja.

A süti odaégett, a tészta túlkelt, a leves kifutott, a konyha szalad.

- Csináljunk keresztelőt - mondom, és hozok egy üdítőt is, hogy koccinthassunk a nagy eseményre: s íme nevet kapott, már nem fakanálkisasszony, már ő Munyóka.

Takarítás, altatás, felmosás, öltöztetés, tűzhelypucolás, babusgatás, mosogatás, ruhaszabás, újrasütés. Babaház.

Lassan-lassan minden a helyére kerül, a karácsonyfa feldíszítve, az asztal megterítve s Munyóka várja a karácsonyt, a karácsonyfát és az ajándékokat.

- Látod Munyóka, ma jön a Jézuska és kapunk babházat, meg kapunk meséskönyvet, meg kapunk szaloncukrot, meg kapunk... meg kapunk... meg... meg... meg látod Munyóka, jó kislány voltál Munyóka, kapunk... kapunk... hoz a Jézuska...

Már együtt a család, mindenki izgalomban, mindenki vár, mindenki izgatott. A karácsonyfa alatt gyűlnek az ajándékok.

- Látod Munyóka... a jó kislányok... a jó kislányok Munyóka... Munyóka...

Édesanyám is eljött már, mindenki itt van. Már közeledik a gyertyagyújtás.

- Látod nagyi, milyen jó kislányok voltunk, mindjárt... mindjárt... és Munyóka is nagyon várja... Munyóka látod, milyen szép... nagyi... látod nagyi... nagyikám...
Sziporkázik a csillagszóró telehinti megnyugvással a szobát. Csillog a karácsonyfa, halkan szól a zene, mindenki boldog, mindenki örül, csak az Édesanyám sír... a mamám sír... siratja a huszonöt évvel ezelőtti karácsonyt... azt a régit... amikor... amikor... amikor...

Sose tudta meg mi az a Munyóka. Csak engem látott, amint ott szipogtam az akkori fa előtt és Munyókámat hívtam. Nem tudta mi az a Munyóka, sose mondtam meg neki, sokáig kérdezte de nem mondtam meg, nem mondtam meg, mert Munyóka az enyém volt... csak az enyém... csak... csak... csak...

Szól a zene, az áhítatos, mindenki énekli, énekeld te is Munyóka, hogy:

- Mennybő lazangyal... énekeld te is Munyóka... látod Munyóka milyen jó kislány voltál... mennyi mindent kaptunk... az a sok sok ajándék a miénk... - Eszterke a kis locsi-fecsi boldog, örül Munyókával együtt.

Az utcán feldübörög egy sportkocsi, százzal dönget, de a hangszórója teljes hangerővel, ezer decibellel üvölti: I Wish You a Merry Christmas.
A szemközti házban, a velünk szembeni lakásban karácsonyfa, áthallatszik a Stille Nacht.
Mennyből az angyal, énekel a család, énekel Munyóka, és sír az Édesanyám.

- Boldog Karácsonyt, mama. Egy fakanál csak... Csak egy fakanál volt...



Atlanti óceán, 2003. május 5.

(Megjelent a JEL-ben a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének a folyóiratában, a dátumot most nem áll módomban visszakeresni, de 2003.-ban vagy 2004.-ben.)
Cool Text: Logo and Graphics Generator