A KNOKBÁCSI

A tengerésznaplómat böngészve szemembe ötlik egy 1974-es bejegyzés: „A Dnyeszteren jártunk, Belgorod Dnyisztrovszkijban (Akerman németül, Tatárfehérvár magyarul az akkor szovjet város neve).”

Ott megismertem egy boldog embert. Rendőr volt. A beregszászi kolhoz traktorának rázós ülését cserélte el rendőregyenruhára. Igaz, el kellett költöznie a magyar területről, mert csak itt, a Dnyeszter partján akadt neki való szolgálati hely. Elköltözött, odahagyva a rokonait, barátait, s idejött, hogy a családjának megélhetést teremtsen. Lakást kapott, bútort vett, volt elég kereset. Boldog volt.

Amikor a kollégámmal magyarul beszéltünk a buszon, nagy örömmel nyomakodott mellénk, és beszédbe elegyedtünk. Meghívott azonnal, nézzük meg a lakását. Lementünk egy ház szuterénjébe, a két földes szobába. Az ágy alól lemezjátszót kapott elő, és büszkélkedett vele:

– Lehet-e ilyet Magyarországon kapni? Aztán van-e ott ilyen finom bor? – kínált egy pohárral.

Megkóstoltuk. Ezt a szovjethatalom jól felszeszelte 20-22 fokosra!

– És ilyet láttunk-e? – vette elő a szódásüveget, s spriccelte pohárba a gyöngyöző vizet, és ez valamennyire ihatóvá tette a bort.

– Ismerjük persze –, s hozzátettük –, a hajón is van szifon –, s még a működését is elmagyaráztuk.

– Komplikált! – intett le a szovjet rend boldog őre. – Nálunk sokkal egyszerűbb: fogom az üveget, s elviszem a sarokra, és kicserélem. Nem kell annyit vacakolni vele!

Én azt gondoltam:

– Pontosan úgy, mint a Knokbácsinál...

Knokbácsi egyszemélyes intézmény volt Nagyszékelyben. Mindenki ismerte, mindenkit ismert. Én akkor találkoztam vele először, amikor Pestről leköltöztünk. Nem volt még semmink. A kert parlagon volt, csak a gaz nőtt magasra. Tyúkok se kapirgáltak az udvarban. Így ha tojásra volt szükség, eleinte édesanyám elszalajtott, hozzak a Knokbácsitól.

Később már a szomszédoktól kaptunk tojást, majd a magunkét szedegettük össze a gazdasági udvarban. Aztán rájöttem, hogy Knokbácsi az, akihez a magamfajta gyerekember anyagi rászorultságában mindig számíthatott. Nem volt ő jótékonysági intézmény, de egy kis zsebpénzt mindig ki lehetett szedni belőle. Persze csak munkával.

Tavasszal bodzavirágot szedtem. Elkértem édesanyámtól a legnagyobb vékát. Lementem a nagy közbe, és a patak partján bőven burjánzó bodzabokrok közé vetettem magam. Szedtem a hatalmas, illatos, tányér alakú virágokat. Kezem, karom sárga lett a lehulló virágportól, és néha az orrom hegye is arról árulkodott, hogy miféle munkával szereztem meg a zsebpénzemet. S munka közben az eszem azon járt, hogy mi mindent vehetek azon az összegen, amit a Knokbácsitól kapok hamarosan. Mert ő volt a faluban az állami felvásárló. Jó pénzt fizetett a gyógynövényekért.

Ahogy gyűlt a sok fehér tányérú virág, úgy növekedtek reményeim az értük átveendő összeget illetően! A gond kellemes volt. Mit is vegyek a temérdek pénzen? Leginkább egy fájintos fényképezőgépre fájt a fogam. Ez, s minden, ami az egy-két forintos árat meghaladta, mindig is elérhetetlen messzeségben volt számomra. Tehát a bodzavirág árát egy okos kis – Pajtás márkanévre hallgató – masinába fektetem, s lefényképezem a kedvenc helyeimet. Szép fotókat készítek a barátaimról, és persze a testvéreimről is. Talán még Pesten is megcsodálják majd...!

Gond akkor adódott, amikor a zsákot a mázsára tettem. Hiába ösztökéltem a mérleg nyelvét, nem akart öt kilónál többet mutatni. S azért csak hét forint ötven fillér járt. Fuccs a fényképezőgépnek! De sebaj, mert világéletemben optimista voltam, s a pénzen édes krumplicukrot vettem.

Aztán nagy szerencsémre, édesanyám a Knokbácsi versenytársa lett. Akkor, amikor kitört rajtam a kamillavirág gyűjtési láz. Naphosszat az udvaron gubbasztottam, görnyedtem, s szedegettem a pici, jó illatú virágokat egy zacskóba. Annyit ő is ad érte, mint a hivatalos átvételi ár – mondta –, sőt még ötven fillérrel meg is fejelte. De így se ütötte valami eget rengető summa a markomat!

Knokbácsi ősszel verhetetlen volt. Úgy osztotta a pénzt boldog-boldogtalannak, mintha a sajátja lenne. A falu határában sok a diófa, a termése csak arra várt, hogy összeszedjük. Bár ez úgy ment, hogy felnőttek jártak leverni a diót s zsákszámra hordták haza, mi gyerekek, csak böngészhettünk. De egy délután öt-hat kilót is összeszedtem, és azért már elég szép pénzt kaptam a kisbolt melletti udvarban. Alig vártam, hogy az öreg kibicegjen az irodából, s markomba nyomja a járandóságomat.

De a Knokbácsi nemcsak eladott, vagy felvásárolt, hanem kölcsönzött is! Ha a sok szennyes összegyűlt, akkor édesanyám elküldött a szomszédba, kérjem el a talicskát Gável Gyuritól, s azzal menjek mosógépet kölcsönözni. Ez nekem a kedves szórakozásaim közé tartozott. Odafelé könnyű volt a talicska, visszafelé meg többször megálltam pihenni. Messze volt az iroda, mi akkor a falu végéhez közel laktunk, a Dózsa György utcában, majdnem a halastó mellett, s egy tíz-tizenkét éves fiúnak nem volt egyszerű a dombra fel, s a templomközön lefelé egyensúlyozni a talicskát. De mindez nem számított, mert amíg toltam, addig csudás történeteket találtam ki, aminek természetesen én voltam a hőse. Ezek a történetek vég nélküliek voltak, és mindig arra vártak, hogy a kisboltba kelljen mennem, postára, vagy éppen az iskolába. A hosszú séták alkalmával kikerekedtek, akkor találtam ki a legkacifántosabb történeteket. Egyszóval nem unatkoztam...

Volt úgy is, hogy csak bámulni jártam, nézni, hogyan dolgozik Knokbácsi. Elmentem az irodához, s addig játszottam (hogy valami hasznosat cselekedjem), amíg valaki nem jött szódáért. Ilyenkor Knokbácsi kinyitotta a műhelyt, és beindította a szikvízmasinát. Nagy és érdekes gép volt. Odaállt mellé, mindenféle karokat húzott, nyomot, kapcsolt, a gép csüszögött, nyikorgott, prüszkölt, de amikor a kezelője betette az üveget, akkor láss csodát, az üvegben a víz szintje emelkedni kezdett, s a végére tele lett gyöngyöző szódavízzel. S ha elég kívánósra sikeredett a nézésem, akkor a gépkezelő kiszólt:

– Na gyere, azt’ vegyél el egy "kisüveggel"!

A "kisüveg", most már tudom, félliteres volt. Addig válogattam, amíg világoskék szódásüveget nem találtam. Az volt a kedvencem. S akkor aztán szájba kaptam a csövét, és nyomtam magamba a szúrós vizet. Tudni kell, hogy nem nagyon voltam oda a szódavízért. Egy két korty, csak-csak elmegy. De egy egész üveggel? Hát ki bír annyit meginni? Így aztán eloldalogtam a bicegős bácsi látószögén kívülre, s kiengedtem a víz nagyobb részét. Aztán újra a szeme elé kerültem, s nagy vitézül kiszívtam a maradékot. Így megspóroltam hetven fillért, ugyanis ennyit kellett fizetni annak, aki elvitte... A bolt akkor állt le, amikor bejött a szódásszifon, s a patront a boltban vettük, a Knokbácsi irodája mellett.

De addig minden olyan egyszerűen ment nálunk a faluban is, mint Tatárfehérváron, 1974 tavaszán...


A blogbejegyzés napján "elmentem" Nagyszékelybe a gugli térkép segítségével, és megnéztem a házunk helyét... a villanyoszlopnál volt a kertkapu...