Nagyszékelyben a pedagógusok mind az iskola környékén kaptak szolgálati lakást. A miénk a templomdomb szomszédságában, a felső iskola mögött volt. Így mindennapos vendég voltam az iskola udvarán akkor is, amikor az alsóban koptattam a padot, lévén még negyedikes kisdiák.
Azon az őszön, amikor odaköltöztünk, a felsősök minden szünetben az udvaron dolgoztak. Sőt, Bogár Vili bácsi, a tornatanár, vagy Farkas Karcsi bácsi a negyedikes tanítóm vezette őket, és délutánonként is bejártak munkálkodni. Volt is mit csinálni: nyáron felújították az iskolát, olyan tetszetősre sikeredett, mintha új lett volna. Így aztán az udvara tele lett hulladékkal, szeméttel, gödrökkel... De volt ott egy hatalmas lyuk is. Kötélkorlát vigyázta, nehogy beleessen egy vigyázatlan fiú, vagy egy szeleburdi, nagy copfos kislány. Szerencsére nem lehettek ott egész délután, és hiába zárta kulcsra a felügyelő tanár az udvart, én csak-csak szerét ejtettem, hogy bejussak, amikor senki sem volt a felsősök iskolájában. Odaosontam a titokzatos gödörhöz, és lenéztem a feketeségbe. Nem láttam semmit, csak a lyuk hűvös, dohos lehelete csapott meg.
Ahogy ott ültem a szélén, hirtelen hangokat hallottam lentről. Mintha fény is villant volna. Gondoltam egy merészet, s leereszkedtem. Egy nem túl magas alagútba jutottam, de nekem le se kellett hajtanom a fejemet, vitézül mehettem volna, ha a lábam nem reszket annyira. Nem voltam én gyáva, sőt kifejezetten merésznek tartom magam a hőstettem miatt, de sose lehet tudni, milyen szörnyek lakoznak odalent, és már azon tanakodtam, hogyan kéne feljutni a szabad ég alá. De ekkor...!
Egy csapat török jelent meg! Füstölgő fáklya fénye imbolygatta az árnyaikat a falon! Díszes ezüstkard csörgött az oldalukon, hegyes, lófarkas dárdájuk az alagút mennyezetét verte. A janicsárok fehér, lekonyuló tetejű süvegét azonnal megismertem, hisz az Egri csillagokat éppen akkoriban olvastam. Talán szpáhi lovasok voltak piros mellényben és kék bugyogóban? Erre már nem terjedt ki a török katonaságról innen-onnan felcsipegetett ismeretem. Mindenesetre egy gyönyörű szép gyaur lányt hurcoltak. Nyilván a szultán háremébe akarták vinni ekhós szekéren. Ez is tuti volt, mert egy filmet is láttam akkoriban, amiben az elhurcolásra szánt lányok, asszonyok ekhós szekérben ülnek. Akkor én előléptem, és egy nyisszantással levágtam az összes fránya török vitézt, és megmentettem a királykisasszonyt. Mert csak az lehetett...
De az is elképzelhető, hogy egy hatalmas tűzokádó sárkánnyal találkoztam, már nem tudom egészen pontosan. A sárkány hatalmas hordó aranyat őrzött, meg mindenféle kincset, és mind a hét feje kénköves tüzet okádott az olyan gyanútlan vitéz felé, mint én voltam akkoriban.
Szóval ilyen és ehhez hasonló igaz történeteket pergettem végig magamban, míg a lyuk előtt üldögéltem. Lemászni persze nem volt merszem. Ha már sötétedett, és a hátborzongató történeteimtől már az én hajam is az égnek állt, akkor inkább csak arra gondoltam, amit a felsős fiúk meséltek régebben:
– Ez egy török-kori alagút – hitették el velem szakszerűen –, több ágra szakad a földalatti járat, s egy kivételével járhatatlan. Annak az egynek a kijárata a kisszékelyi erdőben van. Ezen keresztül menekült a lakosság a portyázó törökök elől. Ez így van, mert végigjártuk – mondták. – A saját szemünkkel láttuk! – És igazukat megerősítendő bizonygatták, hogy néhányan török pénzeket őriznek a sváb kékre pingált ládafiában! Sőt, egyvalaki még egy görbe szablyát is talált. Ezeket a tárgyi bizonyítékokat nem sikerült kinyomoznom, mert mindig másnál látták, mint akinél érdeklődtem. Nyilvánvalóan még nem voltam járatos a nyomozás művészetében.
Sajnos igen hamar megszűnt ez a szívet-lelket izgató gödör, és a titokzatos alagút. Az udvart szorgos kezek elegyengették, és betömték a járatot. Később még megsüppedt, mintha súlyos titkokat őrző sír lenne. De eltűnt, és vele együtt megszűntek az én képzeletbeli harcaim is...
Na, nem kellett engem félteni, hogy jóféle mulatság nélkül maradtam. Hiszen csak a nagy közbe kellett lemennem a templomdombról a református pap háza mellett, és máris egy dzsungelben voltam. Mint Pestről származott gyereknek, mindent meg kellett tanulnom, néha még a saját káromon is. De az ilyen felfedezések minden pénzt megértek, sőt, könnyedén elviseltem az oly gyakori csaláncsípéseket, és nadrágszakadásokat is. De az ugye érthető, hogy a patakpartra le kellett mennem. Ki kellett tanulmányoznom, mi is van a rozoga fahíd alatt? És hogy néha elmerültem az iszapban, a vízben? Sebaj, ott a hatalmas levelű útilapu, le lehetett törölni az árulkodó nyomokat... A patak túlsó partjára felmászva máris tilosban voltam. Az igazgató néni kertjében néztem valami ehető csemege után. Az, hogy bemenjek és kérjek, fel se merült bennem. Ugyanis biztosan kaptam volna sötétkék szilvát, vagy nagy szemű meggyet, esetleg üdítő, piros paradicsomot, de úgy igazán nem volt érdekes!
Ezen az úton jutottam el naponta az alsó iskolához, ahol négy osztály tanulói okosodtak óráról-órára tanítóink nagy-nagy gyönyörűségére. Merthogy nekünk inkább a szünetek voltak kedvünkre valók, mint az órák.
Az óraközi szüneteket nagyon szerettem! Ugyanis akkoriban hallatlanul érdekes játék volt divatban. Az az év az üveggolyóké volt! Néhányan nyerészkedtek: vonalra gurítottak, és egymás színes üvegcsodáit, vagy csapágygolyóit igyekeztek sorban eltalálni a sajátjukkal, s a győztes csörgő zsebbel vonulhatott a következő órára. Én nem ilyen játékot játszottam.
Az iskolaudvar végében volt egy kis hohstel. Nem tudom, hogyan kell írni ezt a sváb szót, ami leszakadt löszfalat jelent. A falu a Tolnai-dombság hét völgyében húzódik meg, s a völgyi utcák minden udvara ilyen sárga, löszös falban végződik, s igen jól faragható, alakítható. Ezt számtalan pince és földbe vágott nyári konyha tanúsítja.
Nos, én a kis iskola udvarának végében lévő falat faragtam többedmagammal. Bicskával vágtam, kanállal kapartam, vagy csak egy darab fával szép, kacskaringós utakat, vájatokat csináltam. Ezeket függőleges csatornákkal és lyukakkal összekapcsoltam. Sok éles kanyart is készítettem, meg enyhe futású lejtőt, és amikor kész volt, akkor a legfölső részénél elengedtem egy üveggolyót. Feszülten figyeltem hogyan szalad le az egyenes szakaszokon, azután hogyan esik le az alatta futó vájatba, majd egy éles kanyar után lelassul a majdnem egyenes csatornavágatban.
Vendégfutamokra neveztünk be. Megengedtük a másiknak, hogy golyót tegyen a mi pályánkra. Irigykedtünk, ha gyorsabb volt a szomszéd golyója, és boldog voltam, ha az enyém futott le leghamarabb. Állandóan alakítgattuk, faragtuk, tökéletesítettük a golyók útját. Csak egy ellensége volt a játékunknak: az eső. Elverte, elmosta a legjobb kanyarokat. Eltömítette a nagy gonddal készített ejtőlyukakat, és leomlott az első gurításnál a művészien vékonyra faragott pálya fala...
Évek múlva, már gimnazistaként vágtam a házunk udvarában levő hohstel falába pályát, és szereztem pár üveggolyót. Elgurítottam egyet, néztem ahogy leszaladt. Feltettem a következőt, csilingelt ahogy az előzőt megkoccantotta a legalsó kis gödröcskében. Kivettem a két golyót, zsebre vágtam őket, és megráztam a fejemet... Komoly fiatalemberként nem értettem, hogy tudtam egy teljes éven keresztül, minden szünetben ezzel a gyerekséggel foglalkozni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése