Jaminaország törvényei

Jaminaország egy békés világ nyugodt sarkában terül el. Édesanyám nyaralni és telelni is idehozott sokszor, s én ilyenkor a világ legboldogabbjának éreztem magam. Ezt egy jó országnak tartottam. Törvényes rend uralkodott itt, általában a keresztény erkölcs volt az irányadó, de két különleges rendelkezés is életben volt. Ezekről bizonyosan nem tudott a békéscsabai tanács, de tulajdonképpen ez nem is tartozott rájuk. Ez a két utóbbi rendelet Málja néni, a nagynéném, és a köztem levő viszonyra terjedt ki.

Nos, az első ilyen különleges paragrafus talán a jaminai alkotmányban volt, mert kétharmados szavazattöbbséggel hozták meg. Bandi bácsi és Mária néni mellette voksolt, Julika meg tartózkodott, bár azt hiszem, ilyen komoly, parlamentáris ügyekben nem rendelkezett szavazati joggal. Ez pedig a Rákosi Mátyásról szóló törvény volt!

Ehhez tudni kell, amikor nem Jaminában tartózkodtam akkor egyszerű, hétköznapi pestlőrinci polgárként nevelkedtem a Brassó utcában. Valószínűleg augusztus 20-i légi parádék homályos emlékét őrzöm ebből az időből. Arra emlékszem, hogy hatalmas tömegben vagyok a rekkenő hőségben, Sándor bácsi – egyik fogadott nagypapám – nyakában ülök, és az égre bámulok, ahol repülőgépek kunsztoltak a magasban. Úgy gondolom, a ferihegyi reptéren lehetett, mert nem laktunk nagyon messze onnan. Hogy a két– hároméves gyerek fejében hogyan kapcsolódott össze a repülő képe, és Rákosi Mátyás neve, ki tudja. Talán a parádén is éltette a tömeg Rákosi ”apánkat”... Valahogy így történhetett.

Én tehát Jaminaországban nyaraltam, s nyári délelőtt lévén, kis gatyában játszadoztam az udvaron. Egyszer csak motorzúgást hallottam a magasból, s fent, a kéklő égbolton fehér gépmadarat láttam repülni. Ennek igen megörültem, és csapot-papot hagyva, lelkesen elkezdtem kiabálni:

– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kántáltam, és karomat kitárva a repülőt utánoztam, időnként megbillentettem, s szaladtam körbe-körbe az udvaron.

– Éljen Lákosi, éljen lepülő! – kiabáltam újra. Ekkor kijött Mária néni a konyhából, és megállított:

– Mit kiabálsz, Istvánka?

Én erre elébe álltam, s jó hangosan, hogy mindenki hallja, elrikkantottam magam:

– Éljen Lákosi, éljen lepülő!

– Jaj, te nem tudod, hogy ezt itt nem szabad mondani?

– Nem? – kérdeztem kikerekedett szemmel, s valószínűleg riadalommal szívemben, hogy valami rosszat cselekedtem.

– Persze – mondta a nagynéném. S valószínűleg értetlen képet vághattam, ezért érthető magyarázatul hozzátette: – Ezt csakis Pesten szabad mondani.

Ha ő mondta, akkor biztosan úgy is volt, és ettől a perctől fogva, soha nem kiabáltam az ominózus mondatot, mert Jaminaországban ezt nem lehetett, s én szófogadó fiúcska voltam. Hát így esett meg, hogy 1951-ben Rákosi Mátyás éljenzését kitiltották Jaminából.

A másik különleges, csak itt élő rendelet, a Gyomai Államvasutak és Jaminaország között létrejött megállapodás volt. Hogy ilyen rendelkezés van, azt a legnagyobb bajomban tudtam csak meg, négy és fél évesen, 1953 januárjában. Az a nagy baj pedig megint fogfájásban jelentkezett. Azt tudni kell, hogy én nem emlékszem arra, hogy a tejfogaim kihullottak volna, mindegyikkel megkínlódtam, doktor húzta ki őket legnagyobb rémületemre. Csoda-e, hogy a fogorvos emlegetésétől a hideg is kirázott?

Tehát ezen a havas januári télben a lehető legrosszabbkor kezdett el fájni az egyik fogam. És utazás előtt! Hunyára indultunk volna, disznóölésre. Pedig hogy készültem erre a férfias mulatságra! Mert tudtam, ott engem már férfiszámba vesznek, s elvárják a hatalmas hízó levágásánál a segítségemet. Bandi bácsi és Mária néni már napok óta emlegették, hogy nekem kell a kétmázsás disznó farkát fognom, és kukorica csutkát dugni a fenekébe, hogy össze ne csinálja magát, ha leszúrják. Szóval tudtam, hogy számítanak rám, és a munkámra.

És ekkor jött a fogfájás! Az a rettenetes kín! Borzasztóan fájt, de a legjobban attól féltem, hogy elszalasztom a disznóölést. Természetesen az a megoldás, hogy a téglagyár melletti fogorvoshoz elmenjek, szóba sem jöhetett. Mária néni napokon keresztül kérdezgette, ugyan mi bajom van, míg aztán nem tudtam visszatartani a könnyeimet, sírva bevallottam, hogy nekem most nagyon fáj a fogam! És ilyen kegyetlen az élet. Nekem is ilyenkor kellett megtudnom, hogy létezik egy törvény, miszerint a gyomai, de csakis a gyomai vonatról a fogfájós gyerekeket leszállítja a kalauz! Egy világ omlott össze bennem! Talán még Panni nénit, Bandi bácsi nővérét is szidtam mert Hunyán laknak, s így én most hogyan megyek disznóvágásra?

A történészek feljegyezték, hogy két napi vívódás után odaálltam a nagynéném elé, s közöltem:

– Menjünk el a doktor bácsihoz!

Ez a megoldás mindhárom jaminaországi állampolgár egyetértését kiváltotta. Julika esetében gyanítom annak is örült, hogy nem őt viszik a vágóhídra. Oda én önként mentem, de előbb egy határozott kikötést tettem:

– De injekciót nem szúrhatnak a számba! – mondtam, mert a hátsó fogak kihúzásánál már megszenvedtem az injekció borzalmait is. Így aztán azonnal el is indultunk, én elől mehettem Julikával, mint a nap hőse, utánunk jött Bandi bácsi. Azt gondolom, ő a hazavivő utat zárta el.

A jaminai Könyves utca nem két lépés hosszú. Akkoriban meg szinte végtelennek tűnt, de a fogorvoshoz menni rajta... Villámgyorsan megérkeztünk. Nem tudom már, hányadikok voltunk, de sajnos, hamar bejutottunk. Hogyne lettem volna megrémülve, még most is remegve ülök a fogorvos elébe, hát még akkor! A két kísérőm közrefogott, és beültettek a székbe. A doktorra nem emlékszem, de arra igen, hogy igyekezett kedves lenni. Párnát tett a felnőttekre méretezett fogorvosi székbe, és megnyugtató hangon beszélt hozzám. Elmagyarázta, hogy ezt a rossz fogat bizony ki kell húzni. Sírós hangon beleegyeztem, csak arra kértem, ha istent ismer, ne adjon injekciót. Hát erre nem szívesen adta szavát a doktor úr.

Most úgy mondanám, hogy feltűnően magas IQ-m révén nem lehetett átejteni, de akkor csak úgy gondoltam, hogy bizony résen kell lennem! Sajnos a doki is. Arra utasította a nagybátyámat, hogy fogjon le. Ő meg is ragadott jobbról, a karomat és a lábamat tartotta, Julika meg balról csimpaszkodott a kezembe.

Ez rettenetesen gyanússá tette a dolgokat, és kétkedést ültetett szívemben a doki szavahihetőségét illetően! Hátrafordultam, és döbbenten láttam, hogy az üvegszekrény előtt áll, és éppen az injekciós tűt spricceli ki.

Hát ennyire lehet a felnőttekben megbízni! És ehhez Bandi bácsi és Julika segédkezett volna! Megrendült a hitem a világban! Hirtelen felhúztam a lábam, nagy erővel rúgtam egyet, leráztam fogdmegeimet, és uzsgyi...! Kirohantam a rendelőből, ahol a hirtelen rohamra nem készültek fel, és így akcióm teljes sikerrel járt! Sőt még egérutat is sikerült nyernem, oly annyira – ahogy később elmondták –, hogy mire felocsúdtak, és utánam eredtek az üldözőim, én már eltűntem, mint a kámfor!

Bandi bácsi és Julika zavarodottan keresgéltek, nem tudhatták, hogy én célirányosan rohantam haza, mint a szélvész. Nem is találtak meg! Így a keresést feladták, elnézést kértek a fogorvostól, és elindultak haza. Mire hazaértek, addigra már rég otthon voltam, és hatalmas vigyorral közöltem Mária nénivel:

– Már nem fáj a fogam!

– Kihúzták?

– Nem, mert már nem fáj!

Azt hiszem, nagynéném nem hitte a dolgot, és amikor a férje elmesélte a történteket, úgy nevetett, a könnye is potyogott.

– Jól van Istvánka! Elmegyünk a disznóölésre. De ha Hunyán elkezd a fogad fájni, nem lesz aki meggyógyítsa!

Én kötöttem az ebet a karóhoz, erősködtem de nagyon, hogy:

– Nem fáj a fogam! – és ebben nem hazudtam!

Ahogy később, felnőttként jó néhányszor megtapasztaltam, hogy a beteg fog csak a rendelőig fáj, akkor is igazam volt. Bizony nem fájt az a rusnya jó darabig. Túlélte a disznóölést, kijártam vele minden fájdalom nélkül az első osztályt is. Csak másodikos koromban szabadított meg tőle – nagy rémületemre – a Péterffy Sándor utcai kórházban a szájsebész, akihez az iskolafogorvos beutalt. Ugyanis ő se tudta kihúzni. Azon egyszerű oknál fogva, mert tőle is megszöktem...