2011. december 29., csütörtök

A postás


A POSTÁS


A postást szerették a kertvárosban. Hozzá tartozott az utcaképhez. Mindenkit ismert, már messziről tisztelgett, két ujját emelve a sapkájához, ha ismerőssel találkozott. Még a régi nemzedékhez tartozott. Aki szerette, ha behívják, és elbeszélgethet a háziakkal, na nem hosszan, de egy szusszanásnyira. Néha leült, felhajtotta a kupica pálinkát, vagy elszopogatta a pohár házi bort.
Most nem volt valami vidám. Gondterhelt arccal csöngetett. Hallotta, hogy felberreg az elektromos ajtózár, belökte a kaput. Sose kérdezték, ki az, felismerték, és kérdés nélkül engedték be. Végigbattyogott a betonkockákkal kirakott járdán, a cipője orrát bámulta, azt figyelte, hogy suhannak el a fűvel benőtt sávok, amelyek a cementlapokat elválasztották.
Nem vette észre, amikor a vastag fa mellett elment, hogy valaki felemeli a kezét.
Nem látta, amint a kéz lesújtott.
Nem tudta, hogy kalapácsot tart a kéz.
Valójában semmit se érzett. Az ütés, ami nem is volt igazán nagy, a kisagyat érte, az idős férfi azonnal elájult s orra bukott. A második kalapácsütés már halálos lehetett. De ha nem ebbe, akkor a harmadikba halt bele. Azt már nem is érezte, amikor a gyilkos lesújtott a lapáttal. A nagy fa törzséhez támasztott lapát nehéz lehetett, mert lassan emelkedett, de aztán meglehetősen nagyot ütött. Ebbe a szerszám súlya is belejátszott. Ezután lassan megemelkedett, és újra lezuhant. A sáros lapát elcsúszott a véres fejbőrön. Fel is szakította, s amikor újra meg újra lesújtott, akkor már a fehér csontot repesztette. A gyilkos nem hagyta abba… felemelte, és megint ütött. Lehet, hogy nehéznek találta, de lehet, hogy megelégelte az egészet, mert eldobta a lapátot, és ráugrott a postásra. Pontosan a nyakára. Aztán újra. A hátára, s végig a testén, ugrált rajta, jó nagyokat rúgott bele.
Elfáradt.
Le akart ülni, nem volt hova, hát a postás hátára telepedett. Óvatosan a fejéhez hajolt, s kíváncsian szemlélte a cafatokban lefoszlott fejbőrt. Megcsapta a vér illata… Elfintorodott. Óvatosan, két ujjal megfogta a fülét, s próbálta elfordítani a fejet. Az áldozat arcára volt kíváncsi. De a fül kicsúszott ujjai közül, így abbahagyta a próbálkozást.
Felállt.
Kíváncsian nézte a hullát. Aztán megrántotta a vállát, hátat fordított s elment.

*

Anya dühös volt. Éreztem én, pontosan tudtam, mert azt azonnal megérzem, ha valami baj van. Meg se kell szidnia, tudom, hogy nem tetszik, amit tettem. Most nem velem volt baja, és ezt is tudtam. Nem kérdeztem, mert ha a dolgozójában rossz dolga volt, akkor sokszor velem kiabált. Ugyanúgy, mint Sapa. Apát csak én hívom Sapának. Néha elmeséli anyának, hogy mi történt a munkahelyén, és olyankor én is hallom. Ha ilyenkor szólok, akkor mindig elzavarnak, hát inkább hallgatok. Nekem sose mesélnek, és nem is beszélnek velem. Mindig tévézni küldenek. Sapa nem szereti, amit dolgozik. Nem tudom, hogy miért nem hagyja ott… A felnőttek nagyon sok mindent csinálnak, amit nem értek.
Az a baj, hogy ők nem azt csinálják, amit a gyerekek szeretnének, de nekünk mindig azt kell tennünk, amit Sapa vagy anya akar. Nem szoktak nagyon szidni, mert tudják, hogy szófogadó kisfiú vagyok. De néha akkor is veszekszenek velem, amikor nem adok rá okot. Legtöbbször azt mondják:
- Menj tévézni… -, s én megyek. Leülök a szőnyegre, az asztal lábához támasztom a hátam, s úgy figyelem a műsort.
Olyan jó lenne, ha nemcsak tévézni küldenének!
Akkor, amikor az állatkertben voltunk, nagyon szép nap volt…
Oviba azért szeretek járni, mert az óvó néni sokat mesél. Az a legjobb, amikor odahív maga mellé. Olyankor leülök a kicsi székre, vagy padra, és óvatosan, hogy ne vegye észre, hozzábújok. Magamba szívom az illatát. Azt nagyon szeretem. Olyan, mint a virágé. És az óvó néni szép, és fiatal, és nagyon jó, amikor megsimogatja a fejem. Ezért szoktam hozzábújni, amikor leül mesélni. Van, hogy átkarol, s a vállamra teszi a kezét.
A keze nem olyan ráncos, mint anyáé…
És anya sokszor olyan szagú, mint a konyha. Néha nem szeretem. Ja, anyát szeretem, de nem a szagát. De az jó, ha este lefekvés előtt hozzábújhatok, akkor szeretem az illatát, mert a zuhanyozás után az övé is jó…
Az óvó néni okos. Sokat mesél. És ha kérdezünk tőle, akkor nem azt mondja, hogy fáradt, meg menjünk tévézni, hanem elmondja, amit akarok.
Meg szoktuk beszélni a filmeket is.
Én a rajzfilmeket szeretem.
Ha otthon vagyok, mindig azt nézem.
Azt szeretem, amikor a Tom és a Jerry kergetik egymást. Láttam olyat is, hogy a postást megverték, és lapáttal verték, és a postás lapos lett, de aztán felkelt és elszaladt.
Ma megkérdem az óvó nénitől, hogy az a postás, akit én vertem meg, az miért nem szaladt utána haza…

Cool Text: Logo and Graphics Generator

6 megjegyzés:

  1. Na, ez katarktikus élmény volt, elgondolkodtató, hova vezet az, ha gyermekünk kevés figyelmet, szeretetet, ölelést kap. Fontos a mese is, főleg ha a szülőtől hallja egy gyermek :) Életre szól!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig nem is mostanában írtam! De azt hiszem, nem kellene a gyerekeket felnőtt filmek elé ültetni. Még a Tom és Jerry és a hasonlók is a felnőtteknek szólnak...

      Törlés
  2. Hátborzongtató.
    Megrázó.
    Elgondolkodtató.
    Egyéves a kislányom, ötéves a kisfiam. TV-t ugyan csak velünk közösen néz, nagyon megszűrten, de éri így is elég sok 'külső hatás'.

    Még, még, még, nagyon tetszenek az írásaid!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neked is azt mondom, mint Vicuskának!

      Törlés
  3. Nem jelezte a rendszer a válaszodat, jó hogy újra benéztem :) A gyerekeimnek inkább könyvet adtam a kezébe, nagyon keveset TV-ztek, rengeteget hasaltam velük a szőnyegen és miután elaludtak, éjfélig mostam, főztem, takarítottam és hajnalban keltem, mert 7-re rohantam a munkahelyemre. Ma sok szülő a TV-t babysitterként khasználja :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mintha az asszonykámat hallanám... És ami fontos: sose tudtak úgy kérdezni, hogy el lettek volna zavarva azzal, hoyg ne zavarj, nem érek rá!

      Törlés