Mint foncsorát vesztett tükör

Jó régen írtam...

Metsző, hideg szél fújt. A düledező kerítés melletti bodzabokrot rázta, mintha az őszről ott maradt utolsó, fekete bogyók dühítenék. Hogy nem sikerült leszaggatnia, mérgesen tovanyargalt, és egy üres konzervdobozt kezdett kergetni csörömpölve a kihalt úttesten. Edit összehúzta magán az ütött-kopott télikabátot. Körülnézett, hátha talál valamiféle menedéket. A buszmegálló üvege régen kitört, csak a rozsdás váz tartotta a rozoga hullámpala tetőt. A szél alákapott, megrázta, úgy próbálta ijesztgetni. A negyven körüli, véznácska asszony felpislantott. Legalább nem esik, gondolta. Homlokát kötött sapka védte a koratéli hideg ellen. Retikülje nem volt, helyette egy fonott szatyrot szorongatott. Újságpapírba burkolt csomag domborította az oldalát. Ujja vége kékeslila volt. Vissza kellett volna szaladni a kesztyűért, mérgelődött magában. Dühösen kémlelte a kanyart. Nem jött a busz.

– Nem tolsz ki velem! – gondolta, és feneketlennek tűnő zsebébe nyúlt. Gyűrött cigarettásdobozt húzott elő. Kivett egy szálat, megropogtatta, végét a nagyujja körméhez ütögette. Kellemes volt az olcsó öngyújtó melege. Mélyet slukkolt, kékes-vörös kézfejét megdörzsölte. – Ha igaz a babona, akkor nem szabad végigszívni… – reménykedett. Már a lába is fázott. Türelmetlenül topogott.

Végre feltűnt a busz. Idős asszony kászálódott le az első ajtón. Edit lesegítette.

– Ilyet is régen láttam… – mormolta a vezető, s becsukta az ajtót. Az asszony felhajtotta gallérját, lábához tette a szatyrot. Megcsörrent benne valami. Lehajolt, s megigazította a rövidnyelű szerszámokat.

– A temetőbe…? – kérdezte egy ötven körüli férfi, a szemközti ülésen.

– Honnan tudja?

– Ott szokott leszállni. Többször is láttam. – Rámutatott a táskára. – A sírt gondozza…

Edit nem tudta, hogy kérdés, vagy kijelentés volt-e. Bólintott. A kocsi kezdett egy kicsit bemelegedni. Lopva figyelte útitársát. Olyan ember, aki senkinek se tűnik fel. Jellegtelen. Kopott volt, és törődött. Arca borostás. Kissé szűk felöltőjének ujja rövid volt, s a kabát ráfeszült a testére. Ha a melóban szokott elfáradni, akkor szerencsés.

– Nyáron halt meg? Úgy emlékszem, hogy júniusban láttam először.

– Mi maga, hé? Hekus? Nincs jobb dolga, mint hogy másokat figyeljen? – Edit nem tudta, hogy miért beszél így a férfival, mert tulajdonképpen nem volt tolakodó. A hangja is kellemes, egy kicsit mély, az a tipikus amerikai, vagy reklámfilmekből ismert erőteljes hangszínű.

– Tudja, ott dolgozom. Lehet, hogy én ástam…

– Ja! – kapcsolt az asszony. Így mindjárt más, gondolta. Jó lehet ennek a sírásónak. Havonta egyszer, ha nem is százezrekkel, de pénzzel megy haza. Nem úgy, mint Jóska, a férje, aki élhetetlen fajta. Nem rossz ember, csak egy kicsit nyámnyila. Kirúgták, és nem tett semmit ellene. Csak fogta magát, és hazajött búslakodni. Még csak nem is hőzöngött. Bezzeg a nagypofájú Keszeg Lajos maradhatott, pedig az ő Jóskája sokkal jobban dolgozik.

Illetve, ezt már csak múlt időben lehet mondani. Azóta alig keres. Pedig a térre is kijár. Nagy szatyorban viszi a melósruhát, hátha kap valami alkalmi munkát. Azt szokta mondani, ha tiszta ruhába megy, akkor látják, hogy ad magára, talán jobban elviszik… Néha-néha beüt valami. Akkor jó, mert nemcsak az ő keresetére vannak utalva. De hát mi az, amit hazahoz? Semmi. Ahhoz sok, hogy éhen haljanak, arra kevés, hogy ötről a hatra jussanak. Négyen élnek a fizetéséből. Nagyot sóhajtott.

Elviharzott mellettük egy piros autó. Edit nem tudta, milyen gyártmányú, kisebb dolga is nagyobb annál. Bezzeg a kisfia, a Lacika! Kívülről fújja, melyik milyen. Ha úgy tanulna, ahogy az autókat ismeri, akkor semmi baj nem lenne. A kocsi vezetője egy hirtelen mozdulattal bevágott az autóbusz elé, így is alig tudta kikerülni az összeütközést a szembejövő teherautóval.

– Őrültek…! – mondta a férfi, és tűnődve a lassítás nélkül elszáguldó kocsi után bámult. – Lehetne egy külön parcellát nyitni nekik. Tudja maga, hány összeroncsolt hullát láttam már a tepsikben? Valahogy nem tudom igazán sajnálni őket. A halált megszoktam, de nehogy azt gondolja, hogy érzéketlen vagyok! Ha egy gyereknek ássuk a sírt, még meg is tudom könnyezni, pedig azt se tudom, ki fia borja? A gyerekhalál mindig borzalmas. Ám ezek csak a bajt keresik maguknak. Több a pénzük, mint az eszük! Mert mondja meg nekem, nem hibbant az a szülő, aki a gyerek feneke alá tesz egy milliókat érő kocsit? Hát meg tud becsülni majd valamit az életben? Azt se tudja, hogy mit vezet! Csak felbőgetik a motort, aztán hajrá… Annyit se tudnak, hogy a kocsi mire képes! Hogy a sok részeg, péntek és szombat este hozzánk kerülő kölökről ne is beszéljünk. Akiket a diszkó után hoznak, kiterítve…

A férfi halkan beszélt, Edit alig értette a szavát. Hát az biztos, hogy se Fecó, a nagyfiú, se Lacika nem ül abba az autóba, amit a szüleiktől kapnak. Ez a veszély nem fenyegeti őket. Ha legalább a lakást el tudnák cserélni…! Akkor egy picit fellélegezhetnének. Fecó miatt nagyon kellene. Szegény nagyfia… Könnybe lábadt a szeme, mint mindig, ha eszébe jutott a gyerek.

Biztosan most is ott ül az ablaknál, és sóvárogva bámulja az utcát…

Milyen nagy reményekkel fejezte be a szakközépiskolát! Álmodozott, hogy állása lesz, tisztességesen keres, és az első fizetéséből egy görkorit vesz az öccsének. Majd a szíve szakadt meg, amikor három hónapig böngészte a fiú a hirdetéseket, de mindenütt elküldték… Úgy zokogott a konyhaasztal mellett ülve, mint egy kisgyerek.

Az asszony talán mosolyogni akart, de furcsa grimasz kerekedett belőle. Eszébe jutott a nagy nap. Milyen boldog volt Fecó! Egy verőfényes hétfő délután azzal jött haza, hogy másnap már dolgozik. Igaz, nem szerelőként, mert egy építkezésen kapott alkalmi munkát, de ígéretet is, hogy ha elégedettek lesznek vele, akkor véglegesen ott maradhat. S egy hónap múlva megtörtént a baj. Lezuhant az állványról. Eltört a gerince. Majd eszét vesztette, amikor a kórházban meglátta a nyakig begipszelt fiút! S kiderült hamarosan az is, hogy feketén dolgoztatták, így egy fillért nem kapott. Azóta mindegy, hogy milyen kint az idő, a fia csak a lakásban ülhet. A tolókocsival nem tud lemenni az utcára. Az első emeleten laknak, de olyan, mintha a Himalája tetején trónolna. Tizennyolc, leküzdhetetlen lépcső! Pedig az semmiség, egy négy éves gyereknek is… Nem élet ez így! Ha el tudná cserélni! Ha találna valakit…

A sírásó csendben figyelte az asszony arcát. Ahogy a gondolatok kergették egymást, úgy változott Edit arckifejezése. Mint egy megkopott, foncsorát veszített tükör, gondolta a férfi. Megcsillan-e még benne egy kis napfény? Pedig valamikor csinos lány lehetett.

– Kertes ház kellene, de legalább egy földszinti lakás. mama! – mondta egyik nap a nagyfia. – Akkor kigurulnék egy metrólejáróhoz, és szórólapokat osztogathatnék… Azt könnyen megcsinálhatnám. Nem sok pénzt hozna a konyhára, de legalább nem élnék a nyakatokon. Nem akarok ingyenélő lenni! – sírta el magát.

Edit szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Lopva törölte le, azt remélve, hogy a sírásó nem veszi észre. A kopár, levelüket vesztett fák egymásba kapaszkodó ágai összeolvadtak a szeme előtt. Az elmaszatolt könnycsepp elmosódottá tette a látványt. Az elszáradt füvet kerékpárok taposták a földbe. Keskeny, piszkosbarna, a gumik által recézett sáv kísérte az utat. Kidobott heverőt, rozsdás lábasokat, egy kibelezett televíziót, színevesztett nylonzacskókat próbált benőni a nyáron az útszéli gaz. Az asszony elfordult az ablaktól, mintha attól tartott volna, hogy az egyik újságpapír a nyomorát takarja, s ha meglebbenti a szél, pőrére vetkőzteti…

Már nem fázott. Két megállón is átrobogott a busz, ki szállna fel ilyenkor a külvárosban?

– Sok a szemét… – mondta a férfi, mintha az asszony gondolataiban olvasna, s szaporán bólogatott hozzá. – Az emberek mindenfélét ide hordanak. A kidobni valót, a meguntat… Sokan áthajítják a temető kerítésén is. Oda senki se jár, aki összeszedné. Ott a sírok is ilyenek. Ha kevés a munka, elmegyünk és összetakarítunk. De ritkán kerül rá sor. Sokszor úgy érzem, hogy a népek manapság szinte kívánkoznak a temetőbe, olyan sok a kuncsaft… Már megbocsásson, de magunk között így hívjuk az elhunytakat. De nehogy azt higgye, hogy útban van valakinek is a sok szemét. Se itt, se ott… – intett fejével a temető elhanyagolt, omladozó vörös tégla falára. – Ott, a kerítés túloldalán kaparjuk el a hajléktalanokat, akiket a város kivetett magából… Senki se gondozza a sírokat, hiszen senkinek se hiányoznak. A magáé messze van? – kérdezte, minden érdeklődés nélkül a tekintetében.

Edit bólintott. – A kolombáriumokon túl.

– Az bizony messze van – értett egyet a sírásó. – Ha meghalok nem akarom, hogy elhamvasszanak. A sírban valahogy más lehet… Az…, olyan barátságos… Ha majd kiterítve fekszem, legalább akkor bánjanak velem emberhez méltóan… Elég volt a lakótelepből az életben. Nem akarok a másvilágon is egy betonkalickát. Habár, mindegy… – legyintett. – Az idén oda temetünk, ahol a magáé is fekszik. Képzelje el, egy régi sírt se váltottak meg újra! Kora tavasszal hozták rendbe a parcellát. Ha rendbe hozásnak lehet mondani azt, hogy a sírokat széttúrták, a sírköveket összeszedték, felszántották a lejárt területet. Sok urnát is kiforgatott az ekevas. Azokat se keresi már senki. Lehet, hogy nem is élnek a rokonok. Az is lehet, hogy elmentek, itt hagyták az országot. Nem igaz? Pár suhanc is dolgozott a parcella felszámolásán. Röhögve dobáltak egy szép, porcelán urnát. Kié lehetett, nem tudom. De valamikor itt élt, itt dolgozott. Akárki volt, közülünk ment el… A halott az csak halott. Rossz volt nézni, mit műveltek vele. Majdnem megvertek, amikor rájuk szóltam. Sok mindent látok ám! Na, megérkeztünk, leszáll ugye?

Edit felkászálódott. A férfi előre engedte.

– Ha virágot vesz, oda menjen – mutatott egy bódéra.

– Van nálam… – emelte meg a szatyrát az asszony. – Így olcsóbb… – szégyenkezett. Lehajtotta fejét, úgy sietett be a sírkertbe, mintha tilosban járna. Megszaporázta lépteit. A decemberi szél itt is a nyomában járt, s megpróbált egy-egy rakoncátlan, az ághoz csökönyösen ragaszkodó levelet leszakítani. Port kavart fel a halványsárga sóder alól, megcsipkedte az asszony nyakát is, aki fázósan húzta össze a kabátját. Ismerte a járást, havonta megtette. Pedig a mama halálos ágyán megtiltotta.

– Csak halottak napja előtt gyere, meg a születésnapomon. Akkor legalább olcsó a virág. Hamarosan meghalok, látod, a születésnapommal majdnem egybeesik. Egy kimenetelt megspórolok neked.

De Edit minden hónapban kiment hozzá a temetőbe. A halottnak úgyis mindegy, csakis az élőnek van rá szüksége. Hogy elmondhassa az örömét, a bánatát. A mamáknak mindent el lehet, és el is kell mondani. A mama mindig segített… Nem figyelte a sírokat. Szinte kívülről tudta a neveket. Az a díszes, fekete márvány várja még az új lakót. Arany betűkkel ott a név, a születési évszám, már csak az utolsó számokat kell a kőfaragónak belevésni. Vajon meddig kell várnia? A parcella szélén egy friss halom. Tele elszáradt koszorúkkal. Fiatalasszony pihen alatta. Fiatalabban halt meg, mint Edit. Nem vallotta be, de valami elégtételt érzett mindig, amikor ránézett. Az már lent van, ő még mindig itt… Hamarosan a betonkockához ért. Oda se nézett, úgy sietett el mellettük. Egyetértet a sírásóval. Ha porrá kell lennünk, ne egy betondobozva zárva… Vissza kell adni a földnek a testet. A parcella szélénél a vízcsap csöpögött. A betongyűrű majdnem fekete vízére szabályos köröket rajzolt. A víztartó mellett nagy halom szemét. Elszáradt virágokat, törött befőttes üvegeket, elrepedt, kifakult mosószeres flakonokat dobáltak nagy kupacba.

Vajon Rohonczy bácsi ma is kint lesz, kérdezte magától. Pedig azt se tudta, hogy az idős férfit valóban úgy hívják-e? Csak a sírról következtetett. Rohonczyné fekszik a vadonatúj műkő kereszt alatt. Az öreget eddig mindig látta. Csak köszönnek, és mindenki csinálja a dolgát. A bácsi mindig kihozza a napilapokat, és felolvas belőle. És állandóan zsörtölődik a cikkek miatt. Vagy fényképeket nézeget, és halkan beszél magában.

Virágok már nem virítottak, mint legutóbb. Akkor, Halottak Napján, volt virág bőven, s mintha ezer meg ezer szentjánosbogár telepedett volna meg a temetőben, gyertyák és mécsesek pislákoltak a sírköveken, a fejfák tövében, vagy díszes, üvegezett tartókban. Vajon a mamáé leégett, vagy elfújta a fel-feltámadó szél? Megérkezett. A fehér kaviccsal felszórt úton bement az egyszerű fejfához. A sír még nem süppedt meg, még nem omlott a mamára a kavicsos föld. Rohonczy bácsi indulóban volt, ódivatúan megemelte a kalapját, biccentett hozzá, és halkan köszönt.

Edit örült, hogy egyedül maradt a mamával. Letette szatyrát, és a szomszédos, sír előtti kis padra ült. Mereven nézte a fejfát, és a fekete betűket. Pihent egy sort, majd felállt, összekulcsolta kezét, és hangtalanul mozgó szájjal mondta az imát. Amíg nem imádkozott, sose látott neki, hogy rendbe tegye a sírt. Nem zavarta senki. Egyedül volt a parcellában. A szél a sírok között bujkált, meg-megmozgatta a közeli, gondozatlan síron a magasra nőtt gazt. Az asszony megdörzsölte a kezét, meg is lehelte, mielőtt előszedte a szerszámokat. A virágot gondosan elhelyezte a padon.

– Szervusz, mama – köszöntötte gondolatban. – Látod, megint itt vagyok, hiába is tiltottad meg. Szükségem van rád, hát eljöttem. Ugye, nem haragszol? Ha látnád, hogyan élünk, jobb nem beszélni róla! Sokkal jobb neked, hogy már itt vagy. Nem viselnéd el sírás nélkül, ahogy Fecókám csendben gubbaszt a székében. És mire lenne jó egy tehetetlen öregasszony siránkozása? Mert segíteni nem tudnál. De nehogy azt hidd, hogy panaszkodni jöttem. Nem, csak beszélni akarok veled. Lacika persze nem úgy tanul, ahogy szeretnénk. De mit tehetek? Három hete egy kenyérboltban vagyok eladó. Kora reggel elmegyek, hatkor nyitunk, ő még alszik. Délután van négy óra is, mire hazaérek, ő meg már nincs otthon. Tudod, hogy mindene a foci. Az edzés sok idejét elveszi. Amikor hazajön, hulla fáradt. A múltkor ki akartam kérdezni a leckét, hát elaludt közben. És különben is, annyi mindent tanulnak, hogy azt én már

nem értem. Másképpen tanulnak, más könyvből, mit tudom én, hogy jót mond-e nekem? A tanárok meg nem tanítják meg. Akkor minek jár az iskolába, nem? De viselkedésre se tanítják ám a suliban. A múltkor kanállal ette a rántott húst. A kést és villát eltolta a tányér mellől.

Az iskolában is így adják, mondta. Majdnem felpofoztam, hogy hazudik a büdös kölyke! Semmit se tanulnak a mai suliban, nekem elhiheted. A szülőin is csak panaszkodtak… Akkor mi végre van a tanár? Hát nem az a dolguk, hogy megtanítsák az én Lacikámat? Persze nem megy egyetemre, jó, ha nem bukik meg. Azt mondod, hogy a Jóska is foglalkozhatna vele? Mikor? Amikor melót keres? Minden van, csak az nem. Építkezéshez nem engedem, nem akarom, hogy úgy járjon mint Fecó. A múltkor már elmondtam, hogyan járt szegény. De a legnagyobb baj a lakás! Hogy nem tudom se elcserélni, se eladni! Ha jön is egy vevő, azonnal elszalad, amikor meglátja a szomszédokat. Ha egyáltalán feljön. Ha felhívok valakit, elég a címünket megmondanom, sokszor szó nélkül leteszik a kagylót! Erre a környékre senki se jön lakni… Lassan belebolondulok, mama! Minden percemet erre áldozom. Bújom a hirdetési újságokat, de semmi eredménye. És látom, hogy Fecó minden alkalommal mennyire reménykedik, hogy na, majd most! Most úgy megyek haza, hogy megvan a csere. A kertes ház! Hiába is álmodozik róla szegény, hiába is reménykedünk, mama, teljesen reménytelen! Ami kis pénzünk volt, elvitte a kórház. Az orvosok, az ápolónők tudod nagyon jól, hogy mibe kerülnek! De még a betegszállítóknak is adni kell, neked magyarázzam? Nem maradt semmink. Muszáj gürizni. Bele kell pusztulni, ha élni akarunk. És mit látok? Munkába menet puccos bankok előtt megyek el, ott bezzeg van pénz. Még akkor is, ha elherdálják a milliárdokat…, nekik jut… Ahányszor csak megbuknak… Őket kihúzza a kormány a bajból, de aki dolgozik, az dögöljön meg! Persze ígérgetni tudnak, eddig mást se kaptunk. Hiszem, ha látom!

Edit elsírta magát. Letérdelt, hogy kihúzkodja az elszáradt gazt és a nyáron ültetet virágok kóróját. Közben keze fejével letörölte a könnyeit, sárosra maszatolta az arcát. Tegnapelőtt kimentem egy házat megnézni, folytatta a hangtalan párbeszédet. Olyan aranyos kis ház volt, éppen megfelelt volna. Jó volt a környék is. Nem messze a metró végállomásától, hogy örült volna neki Fecó! És amikor megmondtam, hogy mit tudok adni cserébe, kinevettek! Érted, mama! Ki-ne-vet-tek… zokogta, és mérgesen, ököllel belecsapott a sírhalomba. Kézfejét felsértette egy kő. Sírva nyalogatta a sebet. Kinevettek…!, suttogta, kinevettek…! Pedig semmi mást nem szeretnék, csak a fiamon segíteni… Nincs remény, mama. Semmi, de semmi remény sincs! Ha valamire akarunk jutni, mehet a Jóskám betörni. Mindenki elköltözik lassan, a Vizyék is elmentek, és a Komáromiék is. Ők tudtak ráfizetést adni, csak mi maradunk…

Nyögve felkászálódott, és visszaült a padra. Meg akart nyugodni, mielőtt hazaindul. Pár perc múlva felállt, elrakta a szerszámait, és elmondott még egy imát. Lassú léptekkel elindult. A parcella széléről még visszanézett, nagyot sóhajtott.

Amikor hazaért, meglepve látta, hogy a szobában ég a villany. Ha lehetett nem használták. Spóroltak. A tévé elég fényt ad, Fecó állandóan azt nézi, mi mást is tehetne szegény a tolókocsiban? Először a fürdőszobába ment, hogy rendbe hozza magát. Megmosta az arcát, felfrissült a hideg víztől. A szobában Jóska egy idegennel beszélgetett. A fiatalember, aki az asztalnál ült nagyon elegáns volt. Edit a filmekben sok hozzá hasonló megjelenésű férfit látott, de erre… A környékre ilyenek csak tévedésből jönnek. Szinte félve ment az asztalhoz, és csak a szék sarkára ereszkedett le.

– Az úr a lakás miatt jött…  – mondta Jóska. – Téged vártunk, hogy elvigyen, és megnézzük a házat.

Edit megszédült. Hogyan? Ez igaz? Hiszen olyan helyen laknak, hogy… Nem, ez nem lehet valóság! Biztosan a bolondját járatja velük.

– De ez a környék… – mondta, és maga se hitte, hogy meg tud szólalni.

– Csak nem akar lebeszélni, asszonyom? – kérdezte a látogató megvillantva egészséges fogsorát, és valahogy nagyon furcsának tetszett a szájából az asszonyom megszólítás. Olyan…, olyan emberinek tűnt. – Éppen ezért, a környék miatt vagyok itt – folytatta. – Egy építési vállalkozónak dolgozom. Az embereinknek keresek szállást. Hamarosan a szomszéd utcában kezdünk munkába, és ez a lakás éppen ideális lenne szállásnak. Persze amit felajánlok, nem egy kacsalábon forgó palota. Eddig ott laktak a melósok. De ne féljen. Ha megegyezünk, és még ebben a hónapban le tudjuk bonyolítani a cserét, akkor a fiúk rendbe hozzák saját maguknak ezt a lakást, és azt is, amiben most tanyáznak. A bejáratot ki lehetne úgy alakítani, hogy ő is… – mondta halkan, és a tolókocsira nézett. Ha megfelel maguknak… Indulhatunk, hogy megnézzék?

Amikor kiléptek a lakásból, lekapcsolta a villanyt. Az asszony vérében volt a takarékoskodás. A villanykörte kihunyó fénye megcsillant a kisasztalon álló fényképen.

Mintha a mama hunyorított volna…