2012. január 19., csütörtök

Aranka piros autója



Állok az épület előtt, és várok. Kicsit furcsán érzem magam. Nem mindennapi kirándulásra megyek. Illetve ez nem is kirándulás, csak elvállaltam Arankát. A szüleinek fontos dolga akadt, nekem meg időből van a legtöbb, így megbeszéltük, hogy délutánra átvedlek, divatos szóval élve, bébiszitterré. Igaz, Aranka már nagylány. Az ő mértékével mérve biztosan az, bár pontosan nem tudom, hogy milyen az a világ, amiben ő él. Milyen mértékeket használ, neki a piros mennyire piros, és rózsaszín mennyire kellemes árnyalat.

Csak azt tudom, hogy ezek a kedvenc színei. Születésnapjára rózsaszín keretes napszemüveget kért, és Melinda, a házbeli barátnője is rózsaszínű hajráffal ajándékozta meg.

Aranka azonnal feltette, a homlokán elsimította, felpróbálta a szemüveget, és megkérdezte:

– Csinos vagyok?

– Persze –, mondtam én is, és a szülei is. – Nagyon jól áll.

– Egyforma színűek? – kérdezte a kislány, és úgy futtatta végig az ujjait a színes szalagon, mintha ezzel igazolhatná igazmondásunkat.

Aranka boldogan ült le, és bekapcsolta a magnóját. Úgy figyelte a zenét, hogy láttuk, teljesen átadja magát a dallamoknak, keskeny szája mintha mosolyra húzódna. Nem vette észre, amikor magára hagytuk, vagy talán csak úgy tett, hogy nem hallotta meg a majdnem nesztelen lépteket.

Ez a jelenet jutott eszembe, amíg vártam a kocsi mellett.

Hamarosan megjelent a szüleivel. Határozott léptekkel jött a járdaszigethez. Lehajoltam, megpusziltam. Kedvesen átölelte a nyakam, és alig hallhatóan súgta fülembe a kérdést:

– Krisztián bácsi, csinos vagyok?

Halkan, mintha nagy titkot közölnék vele, válaszoltam:

– Nagyon jól áll a piros sapka a szőke hajadhoz. És a szandálod is olyan színű.

– Anyu válogatta össze, de én mondtam meg, hogy úgy válassza ki, hogy menjen a szemüvegemhez.

– Igazán, de komolyan mondom, valóban csinos vagy. Pár év, és az összes fiú utánad fordul majd az utcán.

Aranka boldogan felkacagott, és megfogta a kezem. Nem engedte el, amíg beszélgettem az édesanyjával és a papájával. Amikor beültünk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett.

– Merre megyünk? – kérdezte, miközben bekötötte magát.

– Hát, nem is tudom –, mondtam. – Majd útközben kitalálom. Beszélgessünk, jó? – kérdeztem, és elindultam a belvárosba vivő úton. – Hogy megy a tanulás? – tettem fel a rettentő suta kérdést, de egyszerűen nem tudtam, hogy miről lehet Arankával beszélgetni. Igaz, hogy a barátom kislánya, de kettesben szinte sose voltunk, és beszélgetéseink mindig csak pár mondat erejéig tartottak. De szerencsém volt, mert a kislány azonnal csicseregni kezdett.

– Ma délelőtt megdicsért Vali néni földrajz órán.

Kapóra jött, mert hajdanán, iskolás koromban a földrajz kedvenc tárgyaim közé tartozott.

– Miről tanultok? – kérdeztem.

– A Dunáról! – jött a válasz, és Aranka elkezdett izegni-mozogni az ülésen. – Mindent tudok róla, azt, hogy Németországban ered, és egészen elmegy a Fekete-tengerig, igaz? – kérdezte, és felém fordította fejét. Nem várta meg, hogy válaszoljak. – A Duna a legnagyobb európai folyó, fő hajózási útvonal. A hajók lemennek egészen a Fekete-tengerig. És az egyik oldalán van Buda, a másikon Pest. Elmondjam a hidak nevét? – kérdezte, de nem várta meg, hogy válaszoljak, mert fékcsikorgásra kapta fel a fejét. – Jaj! – sikkantott aprót – mi történt?

– Egy személyautó fékezett a piros lámpánál.

– Most merre járunk?

– A belvárosban.

– Szeretem a belvárost. Olyan nagy a nyüzsgés. Szeretem az autókat, meg a villamosokat. A papám mesélte, hogy régen, amikor a kanyarban mentek, furcsán csikorogtak.

– Ma már modernek, és a vágányok is biztosan mások – mondtam, mert nem tudtam más magyarázatot adni, de egyszeriben feltámadt bennem a nosztalgia, és előttem volt az ötvenes évek Budapestje, és hallottam az éles kanyarba forduló külvárosi villamosok kerekének jellegzetes nyikorgását. Kár, hogy Aranka már nem ismerheti meg… – Tudod, mit? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Itt van nem messze a Duna, odamegyünk, és leülünk a kövekre, jó?

Aranka boldogan tapsolt.

– Tudod, hogy még nem voltam a Dunánál?

Ezt egy kicsit furcsállottam, még akkor is, ha a külvárosi lakótelep messze van, és a szülei sehova se engedhetik el egyedül.

Aranka nyugtalan volt, percenként kérdezte, messze van még? Mennyit kell még menni? Hány percet autózunk, amíg odaérünk? Ezt megfigyeltem: Aranka a távolságokat időben mérte.

– Majd elmondom Vali néninek, hogy milyen a Duna! – mondta minden átmenet nélkül, és éreztem, valami hallatlan jót teszek most vele, hogy elviszem oda. Állandóan a folyóról kérdezgetett, és közbe-közbe kottyantotta azokat az ismereteket, amit a földrajz órán hallott.

Az alsó rakparton nem volt nehéz megállni. A délutáni nap erősen tűzött, meleg volt. Kinyitottam az ajtót, mint egy igazi hölgy előtt, kisegítettem a kocsiból, és kézen fogva mentünk le a köveken a vízig.

– Megérkeztünk. – mondtam, és elengedtem a kezét.

– Itt vagyunk a Dunánál? – kérdezte, és valami izgalomfélét láttam átsuhanni az arcán. – Hol van? – kérdezte kissé türelmetlenül.

– Hát, itt… – válaszoltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam: - guggolj le, és dugd bele a kezed!

Meghökkent. Nagyon lassan, óvatosan guggolt le, látszott rajta a bizonytalanság. Tenyerét maga előtt tartotta, szétterpesztett ujjai óvatosan tapogatták, markolászták a levegőt. Nem nézett a folyóra, arcát egy kicsit felemelte, mintha a nap melegétől várna bíztatást, szája széle remegett az izgatottságtól. Lassan egyre lejjebb guggolt, kissé remegő lábakkal, és kis tenyere egyre mélyebben kaszált vízszintesen, egyre türelmetlenebbül, nem létező tekintete mintha azt kérdezné: – hol van hát a Duna? – amíg ujja hegye meg nem érintette a parthoz csapódó hullámot. Ekkor hirtelen mozdulattal beledugta a kezét.

Aranka megmerevedett, haragos arccal állt fel. Az egész teste csalódottságot sugárzott.

– De hisz ez víz! – monda olyan szemrehányó hangon, hogy éreztem, egy világ omlott össze benne, és ennek én vagyok az oka. – Akkor hogyan hajózható… hogyan mennek rajta hajók? És egyáltalán, mi az a hajó? – motyogta kétségbeesett arccal, s láttam, kérdések tolulnak fel benne. Elvettem tőle valamit: az ő Dunáját, azt, amilyennek eddig képzelte, és csak holmi vizet adtam helyette, elvettem valami olyasmit, ami eddig az ő valóságában létezett, valamit, amiről nekem fogalmam sincs, és nem is lehet, és ezt neki már senki nem adhatja vissza.

– Krisztián bácsi, de a kocsid ugye piros? Azt mondtam az osztálytársaimnak, hogy piros kocsival megyünk autózni! – kérdezte, szinte sírós hangon.

– Persze, piros… – mondtam, és kinyitottam a kék Suzuki ajtaját, mert nem tudhatom, hogy neki a piros vajon mit is jelent, és nem akartam egy másik, egy piros világot lerombolni Arankában.

2 megjegyzés:

  1. Meghatóan kedves történet, köszönöm, hogy megosztottad :)

    VálaszTörlés
  2. Időnként, sokszor, nagyon nehéz felnőni a gyerekekhez.
    Tetszett, nagyon.

    VálaszTörlés