ORSZÁGRA SZÓLÓ LAKOMÁK

Hatalmasat dörrent az ég, s alig tudtam a trópusi vihar elől valami tető alá húzódni. Az úttest porzott a szétcsapódó kövér esőcseppektől. A venezuelai kikötőben, Puerto Cabellóban, esőisten bőkezűen mérte az áldást. A kis lebujban elég sokan voltak. Dél-Amerika barna bőrű, kedves, és mosolygós két lakójával osztottam meg asztalomat. Nem kérdezték, leülhetnek-e, s nem is küldtem volna el őket...

Egy fiatal nő lett hívatlan asztaltársam. Nem lehetett több huszonöt-huszonnyolc évesnél, és a kisfia, egy négyévesforma, koromfekete hajú, majdnem fekete gyermek. Látszott rajta, idejét a szabadban múlatja, nem törődvén az égető napsugarakkal. Most is csak egy kis gatya volt rajta, egyébként semmi. Mezítlábas talpa apró vízpiskótákat rajzolt az étkezdének titulált dühöngő téglapadlójára.

Az asszonyt láthatólag nem zavarta a nagy zaj, és a tömeg. Szoknyájával dörzsölte, szárította a fiúcska göndör haját, közben valamit hadart, talán kérdezett is. A hangsúlyból, és a fiú bólintásából ez következett.

A fiatal nő ekkor harsány hangon a pultot támasztó Rafaelnek kiáltott. A tizenéves pincérfiú tálcát hozott, s kólát tett az asztalra, és egy tányér fekete babot. A kisfiú szeme felragyogott, s falni kezdte az ételt. Úgy mint aki a világ legfinomabb ínyencségét eszi.

Pontosan úgy, mint én ettem akkor, amikor az egész ország azt lakomázta, amit én kértem… Mert ilyen is megtörtént, mégpedig az ötvenes évek elején.

Természetesen ez csak Jaminaországban eshetett meg, ahol hárman laktak: Málja néni, Bandi bácsi és Lujika. Amikor édesanyám elvitt az álmok földjére – jutalmul, mert jól viselkedtem –, ennek az országnak a legjobb szakácsnője igyekezett kedvemben járni.

– Mit főzzek Istvánka? – kérdezte édesanyám nővére, és én ezt természetesnek éreztem, mert ez olyan ország volt, hogy mindig azt ettük, amit akartunk! Hol az én kedvemre főztek, hol az unokanővérem kedvenc étele került az asztalra. És ugyan mi mást is kívántam volna, mint paprikás krumplit? Hát van-e annál felségesebb étel? Ugye nincs! Főleg akkor, ha nokedlit is szaggatnak bele, mint az nyáron szokás volt! Mert a télen készültbe – akár hiszik, akár nem – füstölt kolbász került! És ha még savanyú uborka is jutott a tányér szélére, vagy lila levű céklás tálat húzhattam a tálkám mellé minden szép és jó volt! A felséges király se ehetett jobbat akkoriban! Így aztán természetes, hogy jó szívvel megfőzte Málja néni a kedvencemet, s lehetett hétköznap, vasárnap, de sátoros ünnep is, ha kértem, megkaptam! Persze ma már gyanítom, hogy a kérdés valójában így hangzott el:

– Főzzek-e paprikás krumplit, Istvánka?

S erre csakis egy lehetett a válasz:

– Igen! – mondtam, korgó gyomorral, de csillogó szemmel! Mert akkoriban mindig éhes voltam. A rengeteg szaladgálni való, rohangálás, és játék sok energiát fölemésztett, s azt minél hamarabb pótolni kellett. Tehát jöhetett a paprikás krumpli!

Ezeknek az ebédeknek volt egy igen érdekes tulajdonságuk! Mindig elkészültek délre. Érdekes, még akkor is, ha fél tizenkettőkor nyilvánítottam ki az óhajomat:

– Ma nem lehetne paprikás krumplit enni? – kérdeztem, ha a játék hevében beszaladtam egy pohár, jó hideg vízre.

– Azt ennél? Hát persze, hogy lehet! – mondta Mária néni, miközben a hasamra cseppent a kannafödőből kicsurgó víz. S én csak térültem fordultam az udvaron, vagy kiszaladtam a Könyves utcára, s már hallottam is a hívó szót:

– Julika! Gyertek ebédelni! Istvánka! Hol vagytok? Elhűl az ebéd!

S mi a kiáltásra beszaladtunk, rögvest. Hosszú parasztházban laktak Bandi bácsiék. Az utcai szoba után a konyha következett, majd onnan nyílt a hátsó szoba. A konyhába szaladtunk be a hosszú gangról. Sajnos a kézmosást nem lehetett elbliccelni, pedig ha majd kimegyek játszani, ugyanolyan koszos leszek! Ezt én tudtam, de a felnőttek úgy látszik, nem. Mire lemostam a fekete, majd szürke – végül egy kis jóindulattal fehérnek nevezhető – szappanhabot a kezemről, már a tányéromban párolgott, gőzölgött a kedvencem! Uzsgyi, fel a hokedlire, kézbe a villát, és nekiláttam szétnyomkodni a krumplit. Gondosan széttörtem valamennyit, majd elkevertem a levével, s csak ekkor láttam neki az evésnek. Ennek a műveletnek az a haszna is megvolt, hogy addigra ehetősre hűlt a tűzforró étel. Megvallom, a mai napig nem tudom másképpen enni!

A karéj kenyérbe nagyot harapni, egy falat a krumpliból, hozzá egy kis savanyúság, s máris szebb a világ!

S milyen finomságok kerültek még a tányéromra! Azt emberfia elképzelni se tudja! Volt, hogy Málja néni tojásos haluskát csinált, és salátát kaptunk hozzá. Máskor sztrapacskát szaggatott a zubogó, fövő vízbe, s megöntözte hagymás zsírral! Azt gondolom, hogy Jaminaországban tilos lehetett a túró a sztrapacskához, mert csak évek múlva tudtam meg, hogy úgy is kiváló étel. Kaptam én ott bablevest is, de milyen finomat! Ha édes tésztára vágytam, tarkedli került az asztalra. Ezek máig a kedvenceim közé tartoznak, meg is látszik rajtam. De a terített asztal fejedelme csakis a paprikás krumpli volt!

Az ebéd mindig szertartás volt: úgy ettem ki az ételt, hogy a tányér alján kedvem szerint lássam meg a képet! Mert a tányérkám nem akármilyen volt! Jancsi és Juliska volt az aljára festve! Hát ilyenből érdemes bármit kienni! Még ha csak egy zománcos pléhtányér is volt, nem volt nekem értékesebb akkor! Csak és kizárólag abból voltam hajlandó enni Jaminaországban!

Egyszer Juliskát szabadítottam ki a krumpli alól, máskor Jancsit, ha kedvem úgy kívánta. Volt úgy is, hogy versenyt ettünk Lujikával, kinek a festett képe bukkan elő hamarabb az étel alól. Mert neki is ilyen tányérja volt ám! Akkoriban ilyen királyi dolga volt a gyerekeknek! De úgy gyanítom, hogy csak Jaminaországban. Az ebéd mellé néha zenét is kaptunk. Volt a konyhában a falon, a hátsószoba bejárata mellett egy csudálatos doboz. Barna volt, az eleje is barna vászonnal fedve, s az oldalán két kopott, fekete gomb. Ha az egyiket Bandi bácsi megcsavarta, hamarosan felhangzott:

– Kossuth rádió Budapest. A pontos idő tizenkét óra – s ezzel a dobozban harangozni kezdtek. Utána Bandi bácsi megszólalt:

– Na, halljuk, mit hazudnak ma – mondta, s én ezen igen csak csodálkoztam. Hogy hazudnának a rádióban? Hisz ott mindenki felnőtt! Bácsik és nénik beszélnek az egész világ füle hallatára... Csak a gyerekek hazudnak olykor-olykor, s ezért a nagyok mindig megszidják őket. De ki rója meg a felnőtteket? Senki! Tehát nagyon valószínű, hogy a rádióban nem hazudnak... Ez volt az akkori okoskodásom, s ez teljesen logikusnak látszott, és kielégített. Így a hírekre nem is figyeltem. A tányérom tartalmára összpontosítottam. Az igazi a vasárnap volt, amikor zene is szólt az ebédhez! Akkor igencsak urasan éreztem magam...

A venezuelai égbolt ugyanolyan hamar kitisztult, amilyen villámgyorsan jött az eső. Összeszedelőzködtem, felálltam az asztaltól. A göndör hajú kisfiú, mint egy karámból szabadult kiscsikó rohangált az utca túloldalán lévő parkban. Talpa alatt nagyot fröccsentek a pocsolyák. A mamája aprópénzt guberált a táskájából. Nehezen, de kiszámolta az étel árát, s mielőtt elköszönt volna, kikaparta a tányéron maradt pár szem babot.

– Csao Marianella – hallottam, ahogy a pincér elköszönt a fiatalasszonytól.