A GYEREKFEJSZE NYELE

A júliusi koradélután áttetsző, fátyolszerű párával borítja Khiosz szigetét. Eltakarja a kopár hegyeket. Kékeszöldre festi, mintha dús növényzet borítaná a dombok köves, fátlan oldalait a város mögött. Nem is közelítjük meg túlságosan, hiszen térképünk sincs az öbölről. Óvatosan siklik a harmincezer tonnás hajó. Lassan kibontakoznak az épületek a kékes remegésből, s azt látjuk, hogy egy bárka indul el a partról. Horgonydobás után ránk is kötött, mert már várt minket, megrakva mindenféle készlettel, ami egy ilyen tengerjáróra kell, ha hosszabb útra indul. Azonnal beindult a bolondokháza:
– Állítsd be a darut! Hozzatok rakodóhálót! Keríts egy raklapot... Óvatosan emeld...!
Megkezdtük a vasanyagok, drót– és műanyagkötelek, új vödrök, lapátok, mosópor, szappan, konyharuhák, alkatrészek, szerszámok, tűzoltótömlők, zöldségek, húsok, sörös– és üdítős kartonok, meg minden egyéb holmi átrakását. A daru nyikorog, a motorja sivít, a fék hatalmasat csattan, s a teheremelő horog beleng a felfüggesztett teherrel együtt. Egy köteg lapátnyél lezuhan a fedélzetre. El is törött kettő azonnal.
– Na, ez is csak ócska, görög árú... – nézi dühösen a fedélzetmester a törött nyeleket.
– Persze, mert nem a nagyszékelyi Tóth bognár készítette – gondoltam magamban.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a bognárműhelybe járni. Szerencsére édesanyám gyakran elküldött hozzá. Ha valamilyen szerszámnyél eltörött, nála vettünk újat. Lehetett az lapátba való karcsú, hosszú nyél, vagy rövid, tenyérbeillő baltáé, a Tóth bognár mindet gyorsan, precízen, és nagy szakértelemmel készítette el.
Egyik novemberi délutánon leszaladtam hozzá, mert favágás közben eltörtem a nagy fejszénket. Édesanyám még az iskolában volt, így nem tudott az esetről.
– Tessék nézni, eltörtem, mert nagyon hosszú a nyele, és mindig mellécsapok a tuskónak... – mutattam a töröttnyelű szerszámot.
– Hát te vágod a fát otthon? – csodálkozott a nagydarab, mosolygós mester. Én csak bólintottam, és reménykedve néztem rá.
– És még nem is végeztem az esti tüzelővel... – magyaráztam, hogy nagyobb kedvet csináljak a tüstént munkához.
– Jól van, megvárhatod.
Megkönnyebbültem. Lesz fejszenyél, lesz vágott fa a konyhai tűzhelybe, lesz vacsora is, és meleg szoba...
Leültem egy nagy halom deszkára. Teli tüdővel szívtam be a száradó fa illatát. Az ujjammal a bársonyosan finom, puha fűrészporba rajzoltam. És bámészkodtam. Megcsodáltam a magasban száradó akácot, gyertyánt – ezeket én is ismertem –, meg csak a mester tudja miféle fákat. Elbámészkodtam a kész, kocsikhoz, szekerekhez való fa alkatrészeken. Elgondolkodtam, hogy lehet olyan ügyes egy bognár, hogy még kereket is tud készíteni? Tisztes távolságból szemügyre vettem a szerszámokat. A gyalukat, simítókat, vésőket, a sokféle kalapácsot, satut, szorítókat, és a ki tudja még miféle titokzatos célra használható eszközöket. Tudtam, hogy legtöbbjéhez nem szabad hozzányúlnom, mert borotvaélesek.
Arra nagyon vágytam, hogy a körfűrészt láthassam munka közben. Néha olyankor jöttem a műhelybe, amikor a bognár kék kötényében a hatalmas gerendákat tolta a körfűrész tükörsima lapján. A fűrészlap magas hangon sivítva mart a fába. Ilyenkor csendben voltam, s csak bámultam, hogy a nevetősarcú Tóth bognár – fején az elmaradhatatlan barna micisapkával –, milyen ügyes kézzel vezette a feldolgozásra kerülő farönköt. Figyeltem, ahogy a gerenda – fűrészport vérezve –, vékony deszkákra válik. Minden egyes vágással vékonyabb lett, amíg el nem fogyott.
– Na István – riasztott fel a műhelynézésből – elkészült ez a híres..., ez a híres... – kereste a megfelelő szót, és felderült az arca, amikor megtalálta – ez a híres gyerekfejsze! – A kezembe adta az immár nyeles szerszámot. – Nosza, próbáld ki hátul az udvaron – bíztatott. – Vigyázz, meg is éleztem! – szólt még utánam.
Nahát, ezzel a fejszével igen finoman lehetett dolgozni. Rövidebb volt a nyele a szokásosnál, nem tévesztettem el az irányzékot. Örültem is neki, de nagyon! Boldogan mentem vissza, a pajtába berendezett, jó faillatú műhelybe. Csak egy apró bökkenő volt. Le is lassítottam, nem mertem benyitni, megálltam az istálló falánál. Merthogy a zsebemben egy fillér se csörgött, és hiába voltam még csak tizenegy éves, azt tudtam, ha dolgoztatok, fizetnem kell. Most mi lesz?
Hát az lett, hogy nyílt az ajtó, kijött a bognár, és azt mondta:
– Na most aztán siess haza! Az árát majd elhozod a legközelebbi daráltatáskor!
– Köszönöm! Csókolom! – szaladtam haza boldogan a gyerekfejszémmel.
Hamarosan újra hozzá indultam. A vállamon tízkilós zsákkal bandukoltam le a templomdombról, végig a téeszudvar előtt, majd úgy kanyarodtam, mintha csak játszani mennék a Macskavölgybe. De Földesiék háza mellett – tőlük hordtam esténként a frissen fejt tejet – befordultam a sarkon, és már láttam is a házát.
– Tessék megdarálni ezt a kukoricát... – tettem a nehéz zsákot a daráló mellé. Ha nem volt szerencsém, akkor csak kinyitotta a dupla ládát, egyeik felébe beleöntötte a kukoricát, és a másik rekeszből megtöltötte a zsákot az előre ledarált tengerivel. De ha üresen kongott, akkor a darálóba öntötte, a zsákot az aljára kötötte és beindította a masinát. Miért szerettem – máig se tudom! Hiszen ahogy lisztté zúzta a tiltakozó szemeket, fület sértő zajt csapott. Én meg néztem, hogy fújja fel a zsákot a lisztet szállító levegő. Leguggoltam, tenyerem a zsákhoz tettem, és éreztem meddig ér benne a forró kukoricadara.
Közben járt a szemem. Mindig volt valami új, még fel nem fedezett érdekesség! Az egyik ilyen daráltatáskor még a darálót is odahagytam, hogy az udvaron nézzem, mit dolgozik a bognár?
Egy szekeret állított össze! Minden darabját maga készítette. Frissen abroncsolt kerekek tartották a még új, használatlan járművet, mely szép sárga volt, s a kovácsolt vasalkatrészek feketélltek csak rajta. A szekér rúdja mintha eszterga kése alól került volna ki... A végén még a járom is ott volt, szépen hajlított íve várta az ökrök, a tehenek nyakát... De szívesen felültem volna a bakjára! Ostort kaptam volna a kezembe, és:
– Neee, te Riska! Gyí, te! – kiáltásokkal, és ostorpattintgatásokkal parádéztam volna!
Megszólalt a kis bárka dudája. Már eltávolodott mellőlünk. Mi is előreindulunk, hogy felhúzzuk a horgonyt. A fedélzetmester még most is a törött lapátnyélen kesereg.
– Láttad? Tele van a nyél görccsel meg csomóval! Hát ki használ ilyen fát minőségi munkához?

Én ehhez nem értek. De egyet tudok: a Tóth bognár biztosan nem...