A TÖRÖKVERŐ ÜVEGGOLYÓI

Nagyszékelyben a pedagógusok mind az iskola környékén kaptak szolgálati lakást. A miénk a templomdomb szomszédságában, a felső iskola mögött volt. Így mindennapos vendég voltam az iskola udvarán akkor is, amikor az alsóban koptattam a padot, lévén még negyedikes kisdiák.

Azon az őszön, amikor odaköltöztünk, a felsősök minden szünetben az udvaron dolgoztak. Sőt, Bogár Vili bácsi, a tornatanár, vagy Farkas Karcsi bácsi a negyedikes tanítóm vezette őket, és délutánonként is bejártak munkálkodni. Volt is mit csinálni: nyáron felújították az iskolát, olyan tetszetősre sikeredett, mintha új lett volna. Így aztán az udvara tele lett hulladékkal, szeméttel, gödrökkel... De volt ott egy hatalmas lyuk is. Kötélkorlát vigyázta, nehogy beleessen egy vigyázatlan fiú, vagy egy szeleburdi, nagy copfos kislány. Szerencsére nem lehettek ott egész délután, és hiába zárta kulcsra a felügyelő tanár az udvart, én csak-csak szerét ejtettem, hogy bejussak, amikor senki sem volt a felsősök iskolájában. Odaosontam a titokzatos gödörhöz, és lenéztem a feketeségbe. Nem láttam semmit, csak a lyuk hűvös, dohos lehelete csapott meg.

Ahogy ott ültem a szélén, hirtelen hangokat hallottam lentről. Mintha fény is villant volna. Gondoltam egy merészet, s leereszkedtem. Egy nem túl magas alagútba jutottam, de nekem le se kellett hajtanom a fejemet, vitézül mehettem volna, ha a lábam nem reszket annyira. Nem voltam én gyáva, sőt kifejezetten merésznek tartom magam a hőstettem miatt, de sose lehet tudni, milyen szörnyek lakoznak odalent, és már azon tanakodtam, hogyan kéne feljutni a szabad ég alá. De ekkor...!

Egy csapat török jelent meg! Füstölgő fáklya fénye imbolygatta az árnyaikat a falon! Díszes ezüstkard csörgött az oldalukon, hegyes, lófarkas dárdájuk az alagút mennyezetét verte. A janicsárok fehér, lekonyuló tetejű süvegét azonnal megismertem, hisz az Egri csillagokat éppen akkoriban olvastam. Talán szpáhi lovasok voltak piros mellényben és kék bugyogóban? Erre már nem terjedt ki a török katonaságról innen-onnan felcsipegetett ismeretem. Mindenesetre egy gyönyörű szép gyaur lányt hurcoltak. Nyilván a szultán háremébe akarták vinni ekhós szekéren. Ez is tuti volt, mert egy filmet is láttam akkoriban, amiben az elhurcolásra szánt lányok, asszonyok ekhós szekérben ülnek. Akkor én előléptem, és egy nyisszantással levágtam az összes fránya török vitézt, és megmentettem a királykisasszonyt. Mert csak az lehetett...

De az is elképzelhető, hogy egy hatalmas tűzokádó sárkánnyal találkoztam, már nem tudom egészen pontosan. A sárkány hatalmas hordó aranyat őrzött, meg mindenféle kincset, és mind a hét feje kénköves tüzet okádott az olyan gyanútlan vitéz felé, mint én voltam akkoriban.

Szóval ilyen és ehhez hasonló igaz történeteket pergettem végig magamban, míg a lyuk előtt üldögéltem. Lemászni persze nem volt merszem. Ha már sötétedett, és a hátborzongató történeteimtől már az én hajam is az égnek állt, akkor inkább csak arra gondoltam, amit a felsős fiúk meséltek régebben:

– Ez egy török-kori alagút – hitették el velem szakszerűen –, több ágra szakad a földalatti járat, s egy kivételével járhatatlan. Annak az egynek a kijárata a kisszékelyi erdőben van. Ezen keresztül menekült a lakosság a portyázó törökök elől. Ez így van, mert végigjártuk – mondták. – A saját szemünkkel láttuk! – És igazukat megerősítendő bizonygatták, hogy néhányan török pénzeket őriznek a sváb kékre pingált ládafiában! Sőt, egyvalaki még egy görbe szablyát is talált. Ezeket a tárgyi bizonyítékokat nem sikerült kinyomoznom, mert mindig másnál látták, mint akinél érdeklődtem. Nyilvánvalóan még nem voltam járatos a nyomozás művészetében.

Sajnos igen hamar megszűnt ez a szívet-lelket izgató gödör, és a titokzatos alagút. Az udvart szorgos kezek elegyengették, és betömték a járatot. Később még megsüppedt, mintha súlyos titkokat őrző sír lenne. De eltűnt, és vele együtt megszűntek az én képzeletbeli harcaim is...

Na, nem kellett engem félteni, hogy jóféle mulatság nélkül maradtam. Hiszen csak a nagy közbe kellett lemennem a templomdombról a református pap háza mellett, és máris egy dzsungelben voltam. Mint Pestről származott gyereknek, mindent meg kellett tanulnom, néha még a saját káromon is. De az ilyen felfedezések minden pénzt megértek, sőt, könnyedén elviseltem az oly gyakori csaláncsípéseket, és nadrágszakadásokat is. De az ugye érthető, hogy a patakpartra le kellett mennem. Ki kellett tanulmányoznom, mi is van a rozoga fahíd alatt? És hogy néha elmerültem az iszapban, a vízben? Sebaj, ott a hatalmas levelű útilapu, le lehetett törölni az árulkodó nyomokat... A patak túlsó partjára felmászva máris tilosban voltam. Az igazgató néni kertjében néztem valami ehető csemege után. Az, hogy bemenjek és kérjek, fel se merült bennem. Ugyanis biztosan kaptam volna sötétkék szilvát, vagy nagy szemű meggyet, esetleg üdítő, piros paradicsomot, de úgy igazán nem volt érdekes!

Ezen az úton jutottam el naponta az alsó iskolához, ahol négy osztály tanulói okosodtak óráról-órára tanítóink nagy-nagy gyönyörűségére. Merthogy nekünk inkább a szünetek voltak kedvünkre valók, mint az órák.

Az óraközi szüneteket nagyon szerettem! Ugyanis akkoriban hallatlanul érdekes játék volt divatban. Az az év az üveggolyóké volt! Néhányan nyerészkedtek: vonalra gurítottak, és egymás színes üvegcsodáit, vagy csapágygolyóit igyekeztek sorban eltalálni a sajátjukkal, s a győztes csörgő zsebbel vonulhatott a következő órára. Én nem ilyen játékot játszottam.

Az iskolaudvar végében volt egy kis hohstel. Nem tudom, hogyan kell írni ezt a sváb szót, ami leszakadt löszfalat jelent. A falu a Tolnai-dombság hét völgyében húzódik meg, s a völgyi utcák minden udvara ilyen sárga, löszös falban végződik, s igen jól faragható, alakítható. Ezt számtalan pince és földbe vágott nyári konyha tanúsítja.

Nos, én a kis iskola udvarának végében lévő falat faragtam többedmagammal. Bicskával vágtam, kanállal kapartam, vagy csak egy darab fával szép, kacskaringós utakat, vájatokat csináltam. Ezeket függőleges csatornákkal és lyukakkal összekapcsoltam. Sok éles kanyart is készítettem, meg enyhe futású lejtőt, és amikor kész volt, akkor a legfölső részénél elengedtem egy üveggolyót. Feszülten figyeltem hogyan szalad le az egyenes szakaszokon, azután hogyan esik le az alatta futó vájatba, majd egy éles kanyar után lelassul a majdnem egyenes csatornavágatban.

Vendégfutamokra neveztünk be. Megengedtük a másiknak, hogy golyót tegyen a mi pályánkra. Irigykedtünk, ha gyorsabb volt a szomszéd golyója, és boldog voltam, ha az enyém futott le leghamarabb. Állandóan alakítgattuk, faragtuk, tökéletesítettük a golyók útját. Csak egy ellensége volt a játékunknak: az eső. Elverte, elmosta a legjobb kanyarokat. Eltömítette a nagy gonddal készített ejtőlyukakat, és leomlott az első gurításnál a művészien vékonyra faragott pálya fala...

Évek múlva, már gimnazistaként vágtam a házunk udvarában levő hohstel falába pályát, és szereztem pár üveggolyót. Elgurítottam egyet, néztem ahogy leszaladt. Feltettem a következőt, csilingelt ahogy az előzőt megkoccantotta a legalsó kis gödröcskében. Kivettem a két golyót, zsebre vágtam őket, és megráztam a fejemet... Komoly fiatalemberként nem értettem, hogy tudtam egy teljes éven keresztül, minden szünetben ezzel a gyerekséggel foglalkozni...

Jaminaországtól az Óperenciáig - A gazdaasszony

A GAZDAASSZONY

Amikor leszálltunk a teherautóról senki se hitte volna róla, hogy egy-két év múltán ő lesz az a faluszerte híres gazdasszony, akihez aprójószágot nézni és csodálni járnak a szomszédok, akinek a kertjében óriási, piros húsú paradicsomot látni, s aki az ismert és kedvelt böllért újfajta finomságok készítésére tanítja. Az ősrégi Csepel teherautó reggel óta rázott minket a dunántúli ócska utakon, s kora délután már jólesett kiszállni a vezető mellől.

– Na Istvánka, ezentúl itt fogunk lakni! – mondta édesanyám, amikor a kétéves húgom kezét fogva körbenéztem az udvaron.

Két szolgálati lakás volt a hosszú épületben. A miénk lesz a bal oldali, amelyik eddig üresen állt. A felújítással a nyári szünetben végeztek, nagyon várta a falu az új pedagógust! Az udvar tele volt még építési hulladékkal, és a ház körül hatalmas zsindelyhalom, mert akkor, 1957 nyarán cserélték ki a tetőt cserépre. A szomszéd udvarát az istálló takarta, a vályogfalakról lekopott, lehullott a mész, s én Nekeresd ország kacskaringós térképét láttam a kopott, mállott falakra rajzolva. Az utcai fronton a hatalmas, dróthálós kertkapu nyitva állt, s néhány merészebb, kíváncsi gyerek kukucskált be az udvarba: vajon milyen az új tanár néni? Hamarosan megtudták, mert már szeptember közepe volt, hétköznap, s másnap iskolába mentünk.

Az istállóval szemközti kerítés egy konyhakertet különített el, akkor még nem tudtam, hogy a következő kikeletkor ott tanulom az ásás derékszaggató munkáját, mert mi műveljük, gondozzuk az elkövetkező években.

Nem emlékszem a költözködés utolsó fázisára, hogyan kerültek be a bútorok a lakásba. De ez ugye, érthető? Pestről költöztünk az Isten háta mögötti kis faluba – Nagyszékelybe –, s azonnal fel kellett fedeznem a környéket. Tettem egy kört az udvarban, elténferegtem a ház mögé, s mire visszaértem, láttam, hogy markos legények cipelik a bútorokat. Kimentem a ház elé, bekukkantottam a szemben lévő iskola udvarára, mely azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy fel volt túrva, s közepén egy hatalmas gödör tátongott. Odaóvatoskodtam. Egy idősebb fiú kerülgetett távolról, majd összeszedte minden bátorságát és hirtelen hozzámlépett:

– Ez egy török-kori alagút – magyarázta, s mutatta a hatalmas lyukat. Szaladtam haza, hogy elújságoljam mit láttam. De nem tudtam beszámolni fontos felfedezésemről, mert édesanyámat asszonyok állták körül.

– Hoztam egy kis krumplit – mondta az egyik.

– Tegye el ezt a kis zöldséget a tanár néni – adta meg a szokásos falusi tiszteletet a hatvan körüli asszony a harminchét éves tanítónőnek.

– Én vagyok a szomszédasszonya, itt lakom, az istálló mögött még egy kiskapu is vezet hozzánk – mondta Pásztor néni, s egy vaslábasban csirkepörkölt került az egyik hokedlire.

– A gyerekeknek hoztam egy kis frissen fejt tejet – szerénykedett egy sváb néni. Kezében jó tejszagú, fehér mázas, kékkel pingált gyönyörű sváb mintás cserépköcsög.

Este fáradtan zuhantam ágyba. Élvezettel szívtam magamba a frissen töltött szalmazsákból áradó ismeretlen, de kellemes illatot, mely orromban a meszelt falak szagával keveredett, s figyeltem édesanyámat amint boldogan rendezkedik, takarít, rámol. Elalvás előtt odajött, leült az ágyam szélére, és hangosan álmodozott, mint oly sokszor életében:

– Ezentúl itt lakunk, kisfiam. Majd meglátod, milyen jó dolgod lesz. Itt az iskola a szomszédban. – Szegény nem tudta, hogy a jó dolgomat én nem feltétlenül ebben láttam megtestesülni. Még szerencse, hogy a negyedik osztályt az alsó iskolában kellett járnom, és odáig jó huszonöt percig tartott az út. Na jó, volt úgy hogy nem bandukoltam, akkor tíz perc, és öt csak akkor volt, ha siettem, és futva is kellett legalább három-négy! – Majd gazdálkodunk – folytatta édesanyám. – Lesznek tyúkjaink, kacsáink, libáink, a kertben minden megterem! Kaptunk egy szép darab szőlőt, még présház is van rajta, illetmény kukorica is jár a falusi tanároknak és télen disznót is vágunk majd!

A baromfiak emlegetése nem tudta megmelengetni igazán gyermeki szívemet, és a kukorica se volt valami eget rengető nagy dolog a számomra. A présház az már valami. Abban már van valami férfias... Ott a szőlőben, s a présház környékén minden valószínűség szerint jól lehet játszani. De a disznóölés valóban jelentős eseménynek tűnt számomra is! Az aztán hozzám illő móka lesz!

A sors úgy hozta, hogy először az legutolsó ígéret teljesedett be. Mert Pásztor bácsi, a költözködés után nem sokkal, egy este átjött: 

– Tanár néni, nem akar egy hízót a télre? – kérdezte, miközben a konyhában letelepedett. – Nem kell vele dolgoznia semmit! Nekem van több hízóm is, eladhatok egyet, csak a vágás reggelén kellene áthozni. Még jó böllért is tudok keríteni, és minden szükséges szerszámot kölcsönzök. Hát milyen lenne a karácsony egy kis házi hurka és friss hús nélkül?

– Meg kolbászra is feltétlen szükségünk lenne... – gondoltam magamban, mert számomra ez volt az elérhetetlen étel, pesti gyerekkoromban, persze csak akkor, ha azt a pár centi lókolbászt nem vesszük figyelembe, ami néha-néha az asztalra került. Ettől kezdve a szomszéd bácsit a szívembe zártam.

Így esett, hogy egy téleleji reggelen sötétben keltünk és egy százötven kilós mangalicát hoztak át szekérderékban Pásztoréktól. Szép, erős, kunkori szőrű állat volt, rengett rajta a háj, így aztán a sorsát nem kerülhette el. A férfiak szilvapálinkával koccintottak és hamarosan felvisított a kolbásznak való jószág. A frissen sült vérből fejedelmi reggelit csaptunk. Mire végeztünk az evéssel, a böllér már a belsőséget tette az abáló üstbe főni.

A kora reggeli étkezés után léptem én csatasorba...

Az történt ugyanis, hogy az öreg Tippel Gyurka, a disznóvágás karmestere a gazdasszonyhoz fordult:

– Látom, jól előkészített mindent a tanár néni! – és nevetett, hogy csakúgy rázkódott a teste! – Ennyi rizs tíz disznónak is elegendő lesz –, mutatott a tizenöt kilónyi főtt rizsre, amit a májas és véres hurkához készítettek elő. – És hagyma van-e?

– Jaj, nincs több csak ez a néhány fej! – pironkodott édesanyám s mutatta a kosár alján szerénykedő pár darabot, és máris futhattam hagymát szerezni valamelyik jó ismerőstől.

Azután a kisboltba szaladtam pirospaprikát venni, mert édesanyám arra se gondolt. És olyan komolyan végeztem anyagbeszerzői tisztemet, hogy nem álltam meg a nagyköz hídján figyelni, hogyan csobog meg-megcsillogva a patak vize a sima, gömbölyű kövek között, hogyan bukik át egy keresztben fekvő, korhadó, zöld deszkán, ami pedig kedves mulatságom volt, például iskolába menet, amikor az embernek nem túl sietős a dolga. Később borsot is kellett vásárolnom, mert nem volt otthon, majd majoránnát, hogy a májas hurka se legyen íztelen. Szerencsére sóban nem szenvedtünk hiányt. A kolbászhúsba való fokhagymáért megint csak én indultam a szomszédba.

Így aztán a disznóölést csak részletekben láttam. Nem mulasztottam el megfigyelni, hogyan húzzák ki a disznót, és hogyan döntik fel az erős férfikarok. Kikerekedett szemmel néztem édesanyám majd könyökig véres kezét, ahogy a vájdlingban elkavarta a vért a sóval, hogy meg ne alvadjon addig, amíg a véres hurkába bele nem keveri a böllér. Azt is igen nagyon élveztem, amikor a forrázó teknőben forgatták a disznót két vastag lánc segítségével. A szőre marokszám jött le a bőréről. Még én is segíthettem később a kaparásnál, amikor már kikerült a teknőből. Hanem az igazi mulatság nélkülem zajlott! A pörzsölésről lemaradtam a hagymaszerzési akció miatt, pedig azt nagyon néztem volna. Hiszen előző este saját kezűleg vágtam a fát megfelelően vékonyra, hogy beleférjen a tekerős pörzsölőbe. Sajátkezűleg méregettem a gyújtóst az ajtajához, s milyen büszke voltam, amikor Pásztor bácsi megdicsért!

– Nézd csak, te gyerek! Hát te vágtad ezt a fát ilyen szépen...?

– Ő a férfi a háznál... – legyezgette édesanyám a hiúságomat. S a vége az lett, hogy nem láttam, amikor gyorsan lángra kapott, harsogva fújta a lángot, s alaposan lepörzsölte a maradék szőrt a disznóról, s piros-barnára sütötte a bőrét...

Amikor a rénfára húzták a hatalmas testet, már otthon voltam, s csak meresztgettem a szememet. Hiszen erről a Dunántúlon használatos készségről még édesanyám se hallott, nemhogy egy kilencéves gyerek!

És estére minden elkészült: a kolbász, a sonka, a szalonnák a füstölőben lógtak már a szomszédban, a véres– és májas hurkák szépen glédába rakva hűltek az abálós főzőüst melletti nagy asztalon, s várták mikor aggatják őket is a füstre. Már meguntam a csemegézést a ropogós-pirosra sült friss tepertőből is. A spájzba hordtam éppen a frissen lesütött húst – amit ötliteres üvegekbe rakott édesanyám, és leöntötte zsírral, úgy hosszú ideig eltarthatta, ugyanis az elektromos frizsidert akkor még nem ismertük –, amikor az első vendégek megérkeztek. Nagy disznótort csaptunk, s közben jó nagyokat nevettek az asztal körül ülők, amikor a pirospozsgás böllér jó humorral, kedvesen elősorolta édesanyám disznóvágási baklövéseit. Nem gondolta, hogy a következő télen ő ámul majd, amikor édesanyám a könyvekből tanult fortélyokra megtanítja, s rajta csattan a tréfa a toros káposzta és a sült hurka közötti borozgatás közben.