2012. január 29., vasárnap

A vizsga

Hogy legyen egy kis sci-fi is, bár ennek én azt a műfaji meghatározást adtam, hogy fricska.

A grafika a SOLARIA internetes sci-fi magazinban jelent megAz óriási terem közepén egy fehér terítővel letakart asztal állt. Mindkét végén egy-egy hatalmas, tarka virágcsokor várta az elnökség tagjait. Öt üveg ásványvizet és kristálypoharat helyeztek el az asztalon egyenlő távolságra a szigorú vizsgáztatók számára. Az asztal mögött három, még homályos, képernyő volt. A képernyők a térhatású komputerhez voltak kapcsolva. Az iskola számítógépén már elindították a vizsgaprogramot. A vizsgázók előtt egy-egy terminál volt.
     Három fiatal ücsörgött szorongva, ünneplő ruhában a kényelmesnek nem igazán mondható székeken. Az egyik lopva a könyvében lapozott. A középső a kézzel írott jegyzetében böngészett. A harmadik magabiztosan ült, lábát keresztbe vetette, és előzékenyen mosolygott az öt, egyforma egyenruhába öltözött vizsgáztatóra, akik éppen akkor léptek az emelvényhez. Úgy tűnt, hogy az öt férfiú a semmiből került elő. A kozmikus sötétből egyszer csak ott teremtek, libasorban felsétáltak ez emelvényre, s helyet foglaltak a hosszú asztal mögött.
     Az egyik mellét kerek medál díszítette. Ő volt az iskola igazgatója. Elfoglalta a fő helyet az asztal közepénél, le se ült, hanem érces hangon megszólalt.
     – Az előttünk megjelent ifjak intézetünk jeles tanulói, akik a mai napon a számítástechnikai ismeretek terén bizonyítják tudásukat. A tételeket már megkapták, és az írásbeli vizsgán átestek. Mindhárman elérték a megfelelő szintet, és most a gyakorlatban mutatják be, hogy kiérdemlik-e, hogy felsőbb évfolyamba lépjenek. Az írásbeli vizsgán megkapott egyenletek alapján a megadott időn belül programot készítettek, melyet most a vizsgabizottságnak bemutatnak. Kérem a jelölteket, hogy kezdjék meg a programok futtatását. – A férfi leült, egy pohár vizet töltött, és a jobb oldalánál ülő vizsgabizottsági taghoz fordult. Suttogva kérdezte.
     – Milyen eredményre számít, tanár úr?
     A megszólított férfi önkéntelen mozdulattal megigazította dús sörényét, és köhintett egyet.
     – A bal szélső fiatalember biztos befutó lesz, exellenciás uram. A jobb szélső is igen erős a számítástechnikában. A középsőre vagyok igazán kíváncsi. Nagy reményekre jogosító fiatalember, de még nem bizonyított. Megmondom őszintén, hogy bízom benne, de indulatos lévén, bármi megeshet…
     A tanár felállt, és a vizsgázók mögé ment. Nézte a terminálok halványan világító képernyőjét. A tehetséges diákja egy több oldalas matematikai formulát vitt be a gépbe. A kinyomtatott listája igen hosszú volt, és buzgón verte a billentyűket. A tanár belepislantott a listába, és mintha véletlenül tenné, rábökött az egyik sorra. A fiatalember hálásan fordult hátra, és kijavított egy hibát az egyik hosszú, és bonyolult matematikai formulában.
     A középső diák képernyőjén még alig volt valami.
     – Igyekezzen, fiam… – mondta tanár, és megcsóválta a fejét.
     A harmadik vizsgázó, hasonlóan az elsőhöz, jól haladt. A tanár futólag ránézett a képernyőre, és már továbblépett volna, amikor valamit észrevett. Közelebb hajolt, alaposan megfigyelte azt a sort, amin a diák éppen dolgozott. Összeráncolta a szemöldökét, és magában elismerően dünnyögte:
     – Frappáns, igazán, nagyon elmés megoldás…
     A verejtékező diák nagyot sóhajtott, és megnyugodva gépelt tovább.
     A vizsgáztató visszatért a középsőhöz. Az még csak a kezdeti lépésekkel bajmolódott.
     – Nem készül el, ha így szöszmötöl! – figyelmeztette. A szőke fiatalember dünnyögött valamit, aztán egy hirtelen mozdulattal kitörölte a képernyőt, és újra kezdte írni a programot. A tanár először meghökkent. Aztán elkezdett vörösödni a tarkója, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.
     – Úgy gondolja a jelölt úr, hogy ez működik majd?
     A vizsgázó hátrafordult, és durcás arccal válaszolt.
     – Igen. Működik…
     – Szeretném is látni… – mondta a tanár, és mérgesen mutatott a képernyőre. – Ez, fiam, egy nagy semmi…
     A fiatalember megrázta a fejét. – Tanár úr kérem, ez majd kitágul!
     – Na, ne szórakozzon velem! Nézze, itt ez a sor. Ez bizonyítja, hogy ebből nem lesz semmi!
     A diák megrántotta vállát. A tanár visszament az asztalhoz. Mérges volt. Az igazgató felállt, és megadta a jelet a vizsgaprogramok indítására. Az eminens diák laza mozdulattal nyomta meg a billentyűt. A képernyője először sötét volt, majd halvány, opálos ragyogó köd töltötte be. A köd rózsaszínűvé vált, s méltóságteljes lassúsággal megmozdult. Forogni kezdett a saját tengelye körül. Impozáns látvány volt. Kis idő elteltével a köd szemcsékre bomlott, most ragyogó, apró pontok halmaza lett, amelyek fonatokba tömörültek, s a középpontot körberagyogták. Egy óriási kerék íves küllőire hasonlított.
     A diák a billentyűkön zongorázott, a kép hirtelen tágulni kezdett, a kerék középpontja szédítő sebességgel közeledett. Hirtelen megállapodott, és a képernyő közepét egy ellipszis formájú gázhalmaz töltötte ki. Ez is forgó mozgást végzett, s egyre kisebb lett. A vizsgabizottság elégedetten bólogatott. Az elnök már meg is adta gondolatban a jelest.
     A másik szélen levő képernyő is kivilágosodott. Ezüstös anyag töltötte meg a teret, mozdulatlan volt, majd hirtelen darabokra bomlott, és mindegyik zsugorodni kezdett. Ellipszisek alakultak ki, amelyek rotációs mozgást végeztek, majd ezek is küllőkké szakadtak. A kép közelíteni kezdett a középponthoz, amelyik először csak fényes, vakító gömb volt, majd apró pontokra szakadt, s a képernyőt csillagok milliárdjai töltötték ki. A vizsgáztatók most is elismerően bólogattak.
     A középső képernyőn semmi se történt.
     – Na, mi lesz, jelölt úr, nem indította még el a programját?
     A fiatalember morcosan nézett fel. – De, már régen működik… – mondta.
     – Igen? – kérdezte az elnök. – Akkor lenne szíves megmagyarázni, hogy mit látunk?
     – A semmit…
     – Hát, ez is valami… – humorizált az egyik tanár.
     Ebben a pillanatban a képernyő közepén megjelent egy apró pont. A vizsgáztatók érdeklődéssel várták, hogy mi történik. Óriási robbanás kíséretében a képernyő kifehéredett. A vizsgáztatók hátrahőköltek, mintha attól tartanának, hogy a robbanás iszonyatos ereje elsodorja őket. A kép elkezdett távolodni, s irtózatos anyagtömeg szóródott a tér minden irányába. A vizsgabizottság tagjai hümmögtek, és kérdően néztek a diákra. Az megvonta a vállát.
     – Látják, működik… – mondta.
     – Azt látjuk, fiatalember, de mi sül ki ebből?
     – Hát… – válaszolta vontatottan a diák – még nem tudom biztosan.
     – Én pedig egészen biztosan tudom, hogy semmi jó! – mondta a tanár, aki a feladok gépre vitelét ellenőrizte. – Megmondtam, hogy nem lesz jó! Nézze… – mutatott a jobb oldali képernyőre. – Ott már kifejlődött négy civilizáció, a másikon már egy bolygóközi birodalom alapjait vetik meg, magánál meg semmi.
     – Majd csak lesz…
     – De mikor, kérem? Mikor? Nem vagyunk időmilliomosok! A vizsgát egyszer le kell zárni! Már eltelt a vizsgára szánt idő fele, és magánál még mindig semmi!
     A diák birizgált a billentyűkön, és a képen megjelent egy bolygó.
     – Tanár úr kérem, ott már van élet…
     – Na, szépen vagyunk, mondhatom! Nézze meg a szomszédját! Két galaktikus birodalom is felépült már, egymástól teljesen függetlenül! A másik képernyőn már egy intergalaktikus társadalom kezd kibontakozni. Magánál meg mi történik?
     – Most éppen piramisokat építenek…
     – Ez igen! Mindössze egyetlen bolygón! És mi célból, ha szabad kérdeznem?
     – Hogy a harcokban dicsőséget szerzett fáraónak síremléket állítsanak.
     – Hát ez szép, mondhatom. Mondja, maga mit csinált? Nem arról volt szó a feladatban, hogy civilizációt kell létrehoznia?
     – De… – hajtotta le a fejét a diák.
     – Nézze meg, azon az egy nyavalyás bolygón most is háborúznak! Ki az az őrült, aki egy egész kontinenst akar meghódítani?
     – Bonaparte a neve, ha jól látom…
     – Sajnos jól látja. Ez magának civilizáció? Ahol egy Hitler az emberek millióit irthatja ki? Mert ha nem csalódom most is háború folyik…
     – Ez már a második világháború… – mondta a diák, és érezte, hogy ez a vizsga nem az ő diadalmenete lesz…
     – Mondja, tudja maga egyáltalán, hogy mi az a civilizáció? – kérdezte dühösen a vizsgabiztos. – Hogyan lehet egy tudatilag primitív társadalomban megengedni az atombomba létrehozását? Nézze, hogyan szennyezik a világukat. Már hidrogénbombát is robbantanak… Mit akarnak ezek? Elpusztítani saját magukat? És mindenek tetejében számítógépet ad a barbárok kezébe, mi?
     – Azt nem is én… – védekezett a diák. – Nem az én világomból valók… – a jobb oldali szomszédjára mutatott. – Az ő dimenziójából jött át az Einstein és a Naumann… Én igazán nem tehetek róla… – magyarázkodott zavartan, és úgy, hogy a tanár ne láthassa, megfenyegette az eminens diákot, aki vigyorogva nézte a kínlódását.
     Ebben a pillanatban több vakító fény lobbant fel a bolygó felszínén. A diák felszisszent.
     – A nemjóját, ez már atomháború… – gondolta szomorúan, s már indult is a székéhez.
     – Na, majd én is mutatok magának valamit, amiről tehet. Kérem az indexét. Nézzük csak, hogy is hívják magát?
     A diák halkan rebegte: – Tanár úr kérem, én készültem…
     Ám a vizsgabiztost nem hatotta meg, körmölni kezdett, és félhangosan mondta:
     – Jehova,… teremtésből elégtelen…
Saint Wandrille (Franciaország), 1998. 11. 29.

2012. január 19., csütörtök

Aranka piros autója



Állok az épület előtt, és várok. Kicsit furcsán érzem magam. Nem mindennapi kirándulásra megyek. Illetve ez nem is kirándulás, csak elvállaltam Arankát. A szüleinek fontos dolga akadt, nekem meg időből van a legtöbb, így megbeszéltük, hogy délutánra átvedlek, divatos szóval élve, bébiszitterré. Igaz, Aranka már nagylány. Az ő mértékével mérve biztosan az, bár pontosan nem tudom, hogy milyen az a világ, amiben ő él. Milyen mértékeket használ, neki a piros mennyire piros, és rózsaszín mennyire kellemes árnyalat.

Csak azt tudom, hogy ezek a kedvenc színei. Születésnapjára rózsaszín keretes napszemüveget kért, és Melinda, a házbeli barátnője is rózsaszínű hajráffal ajándékozta meg.

Aranka azonnal feltette, a homlokán elsimította, felpróbálta a szemüveget, és megkérdezte:

– Csinos vagyok?

– Persze –, mondtam én is, és a szülei is. – Nagyon jól áll.

– Egyforma színűek? – kérdezte a kislány, és úgy futtatta végig az ujjait a színes szalagon, mintha ezzel igazolhatná igazmondásunkat.

Aranka boldogan ült le, és bekapcsolta a magnóját. Úgy figyelte a zenét, hogy láttuk, teljesen átadja magát a dallamoknak, keskeny szája mintha mosolyra húzódna. Nem vette észre, amikor magára hagytuk, vagy talán csak úgy tett, hogy nem hallotta meg a majdnem nesztelen lépteket.

Ez a jelenet jutott eszembe, amíg vártam a kocsi mellett.

Hamarosan megjelent a szüleivel. Határozott léptekkel jött a járdaszigethez. Lehajoltam, megpusziltam. Kedvesen átölelte a nyakam, és alig hallhatóan súgta fülembe a kérdést:

– Krisztián bácsi, csinos vagyok?

Halkan, mintha nagy titkot közölnék vele, válaszoltam:

– Nagyon jól áll a piros sapka a szőke hajadhoz. És a szandálod is olyan színű.

– Anyu válogatta össze, de én mondtam meg, hogy úgy válassza ki, hogy menjen a szemüvegemhez.

– Igazán, de komolyan mondom, valóban csinos vagy. Pár év, és az összes fiú utánad fordul majd az utcán.

Aranka boldogan felkacagott, és megfogta a kezem. Nem engedte el, amíg beszélgettem az édesanyjával és a papájával. Amikor beültünk a kocsiba, kényelmesen elhelyezkedett.

– Merre megyünk? – kérdezte, miközben bekötötte magát.

– Hát, nem is tudom –, mondtam. – Majd útközben kitalálom. Beszélgessünk, jó? – kérdeztem, és elindultam a belvárosba vivő úton. – Hogy megy a tanulás? – tettem fel a rettentő suta kérdést, de egyszerűen nem tudtam, hogy miről lehet Arankával beszélgetni. Igaz, hogy a barátom kislánya, de kettesben szinte sose voltunk, és beszélgetéseink mindig csak pár mondat erejéig tartottak. De szerencsém volt, mert a kislány azonnal csicseregni kezdett.

– Ma délelőtt megdicsért Vali néni földrajz órán.

Kapóra jött, mert hajdanán, iskolás koromban a földrajz kedvenc tárgyaim közé tartozott.

– Miről tanultok? – kérdeztem.

– A Dunáról! – jött a válasz, és Aranka elkezdett izegni-mozogni az ülésen. – Mindent tudok róla, azt, hogy Németországban ered, és egészen elmegy a Fekete-tengerig, igaz? – kérdezte, és felém fordította fejét. Nem várta meg, hogy válaszoljak. – A Duna a legnagyobb európai folyó, fő hajózási útvonal. A hajók lemennek egészen a Fekete-tengerig. És az egyik oldalán van Buda, a másikon Pest. Elmondjam a hidak nevét? – kérdezte, de nem várta meg, hogy válaszoljak, mert fékcsikorgásra kapta fel a fejét. – Jaj! – sikkantott aprót – mi történt?

– Egy személyautó fékezett a piros lámpánál.

– Most merre járunk?

– A belvárosban.

– Szeretem a belvárost. Olyan nagy a nyüzsgés. Szeretem az autókat, meg a villamosokat. A papám mesélte, hogy régen, amikor a kanyarban mentek, furcsán csikorogtak.

– Ma már modernek, és a vágányok is biztosan mások – mondtam, mert nem tudtam más magyarázatot adni, de egyszeriben feltámadt bennem a nosztalgia, és előttem volt az ötvenes évek Budapestje, és hallottam az éles kanyarba forduló külvárosi villamosok kerekének jellegzetes nyikorgását. Kár, hogy Aranka már nem ismerheti meg… – Tudod, mit? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Itt van nem messze a Duna, odamegyünk, és leülünk a kövekre, jó?

Aranka boldogan tapsolt.

– Tudod, hogy még nem voltam a Dunánál?

Ezt egy kicsit furcsállottam, még akkor is, ha a külvárosi lakótelep messze van, és a szülei sehova se engedhetik el egyedül.

Aranka nyugtalan volt, percenként kérdezte, messze van még? Mennyit kell még menni? Hány percet autózunk, amíg odaérünk? Ezt megfigyeltem: Aranka a távolságokat időben mérte.

– Majd elmondom Vali néninek, hogy milyen a Duna! – mondta minden átmenet nélkül, és éreztem, valami hallatlan jót teszek most vele, hogy elviszem oda. Állandóan a folyóról kérdezgetett, és közbe-közbe kottyantotta azokat az ismereteket, amit a földrajz órán hallott.

Az alsó rakparton nem volt nehéz megállni. A délutáni nap erősen tűzött, meleg volt. Kinyitottam az ajtót, mint egy igazi hölgy előtt, kisegítettem a kocsiból, és kézen fogva mentünk le a köveken a vízig.

– Megérkeztünk. – mondtam, és elengedtem a kezét.

– Itt vagyunk a Dunánál? – kérdezte, és valami izgalomfélét láttam átsuhanni az arcán. – Hol van? – kérdezte kissé türelmetlenül.

– Hát, itt… – válaszoltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam: - guggolj le, és dugd bele a kezed!

Meghökkent. Nagyon lassan, óvatosan guggolt le, látszott rajta a bizonytalanság. Tenyerét maga előtt tartotta, szétterpesztett ujjai óvatosan tapogatták, markolászták a levegőt. Nem nézett a folyóra, arcát egy kicsit felemelte, mintha a nap melegétől várna bíztatást, szája széle remegett az izgatottságtól. Lassan egyre lejjebb guggolt, kissé remegő lábakkal, és kis tenyere egyre mélyebben kaszált vízszintesen, egyre türelmetlenebbül, nem létező tekintete mintha azt kérdezné: – hol van hát a Duna? – amíg ujja hegye meg nem érintette a parthoz csapódó hullámot. Ekkor hirtelen mozdulattal beledugta a kezét.

Aranka megmerevedett, haragos arccal állt fel. Az egész teste csalódottságot sugárzott.

– De hisz ez víz! – monda olyan szemrehányó hangon, hogy éreztem, egy világ omlott össze benne, és ennek én vagyok az oka. – Akkor hogyan hajózható… hogyan mennek rajta hajók? És egyáltalán, mi az a hajó? – motyogta kétségbeesett arccal, s láttam, kérdések tolulnak fel benne. Elvettem tőle valamit: az ő Dunáját, azt, amilyennek eddig képzelte, és csak holmi vizet adtam helyette, elvettem valami olyasmit, ami eddig az ő valóságában létezett, valamit, amiről nekem fogalmam sincs, és nem is lehet, és ezt neki már senki nem adhatja vissza.

– Krisztián bácsi, de a kocsid ugye piros? Azt mondtam az osztálytársaimnak, hogy piros kocsival megyünk autózni! – kérdezte, szinte sírós hangon.

– Persze, piros… – mondtam, és kinyitottam a kék Suzuki ajtaját, mert nem tudhatom, hogy neki a piros vajon mit is jelent, és nem akartam egy másik, egy piros világot lerombolni Arankában.

2012. január 9., hétfő

Na, gyere ide, édes fiam... - hívtam a fiam


Ha nem olvastad a Na, gyere ide, édes fiam... - hívott a papa című írást, előbb azt olvasd el!




– Na, gyere ide, édes fiam! – foglaltam helyet kedvenc karosszékemben, és rágyújtottam egy kellemes cigarettára. Tudom, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget, de egy dolgot elfelejtenek: megnyugtat. És az ilyen helyzetekben nagy szüksége van az embernek a nyugalomra.
Ugyanis ez a büdös kölyök megint egyest hozott az iskolából. Persze, ettől nem dől össze a világ, de az én vállamon nyugszik a felelősség terhe a jövőjét illetően. Egy Bánáti Oszkár jövője elevenbe vágó kérdés. Tehát most beszélnem kell a fejével. Fiam leomlott a heverőre, mint egy csúcstechnikával lerobbantott amerikai toronyház, és kérdően nézett rám. Nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a kérdést:
– Meséld el nekem szépen, hogyan is... Azért az mégse normális dolog... akkor ilyen jegyeket…! Mi akarsz te lenni…? Mert mi... álmokat…, hogy egy jóravaló... belőled… De ahogyan látom... – Ilyen, és ehhez hasonló érveket sorakoztattam fel, és kíváncsian vártam, hogy mit is tud ezekre válaszolni? Mert álmodozni, azt aztán tud! De hogy valamit tegyen is az álmai megvalósításáért? Azt már nem! Bezzeg az én időmben! Nem tudom, hogy ezek a mai gyerekek hogyan képzelik el a jövőjüket? Ámbátor, ha tárgyilagosan nézzük a dolgokat, akkor a saját jövőjük nem a gyermekeink kezében van. A kormány, a politikusok, és nem utolsó sorban az iskola felelőssége, hogy jóravaló állampolgárokat neveljenek! Természetesen az én fiamból is! Mert mit tehet az én gyermekem arról, hogy a tananyagot mindig csak emelik? Ezt mondanák meg a nagyokosok odafenn, de azok csak folyton hőbörögnek ottan! Itt van például a biológia, amiből bezúgatta a Pufi, mert pikkel rá. Négy jegye van már, és mégis őt feleltette, és nem a Klébert. Na, persze, a Kléber Dóri papája. Brókercége van, és a Pufi egészen véletlenül náluk kamatoztatja a pénzét. Mindig tuti tippeket kap a részvények árfolyamáról, és a várható folyamatokról. És ennek a levét az én fiamnak kell meginnia! Ezer százalék, hogy abból vette a Pufi az új kocsiját. Mert ezt a Gál papája mondta, aki a Pufiékhoz közel lakik, és ugyanahhoz a zöldségeshez járnak, és tőle hallotta. Ilyen korruptak ezek a tanárok, dögre keresik magukat, és még nekik áll feljebb! Hogy jön egy ilyen, semmi ember ahhoz, hogy az én szép, okos, tisztelettudó és becsülettel tanuló, jóravaló fiamnak egyest adjon? Mi?
Az előbb említett szép és okos gyermek, mintha nem figyelne teljes odaadással.
– Mondd, figyelsz egyáltalán? – kapta fel fejét gyermekem az atyai dörgedelmemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. . folytattam. A fiam természetesen figyelt, mert amint rám nézett, mintha valami halovány érdeklődés csillant volna meg a szemében.
– Hol is tartottam? – kutattam a félbehagyott gondolatok között. Ja, a Pufi, akinek volt mersze bezúgatni ezt a szép, okos... stb. gyermeket. Persze nem áll egyedül, mert ott van a Gyök, aki a matekot tanítja. Illetve az a baj, hogy nem tanítja. Mert kérem, a mai iskoláktól mindent el lehet várni, csak azt nem, hogy megtanítsák a szép, okos… stb. ifjúságot. Felállnak a katedrára, és előadnak, mintha legalábbis egyetemen volnának, vagy egy politikai gyűlésen, ahol ez természetesen elég, de nem egy gimnáziumban! Éppen hogy leadják az anyagot, és máris rohannak tovább, mintha a kultuszminiszter hajtaná őket! Semmi gyakorlás, pedig az fontos! Mert kérem én is jártam gimibe, és akkor természetesen minden másképp volt. Ez meg is látszott a bizonyítványomon. (Igazán sajnálatos, hogy nem tudom momentán a gyermek elé tárni, ugyanis úgy eldugtam, a múltkori fejmosás után, hogy nem találom.) Most pedig! Az utolsó fogadóórán a Gyök majdnem kihozott a sodromból. Azt mondja, hogy az én szép, okos... stb. fiam keveset gyakorolja otthon a matekot! Hát úgy méregbe gurultam, hogy majdnem megkérdeztem:
– Ugyan mondja, kedves tanár úr, maga mi a jó fenét csinál az órán? Nem az a dolga, hogy az ifjúságnak átadja a tudását? Nem vakarózni kellene az órák alatt, hanem oktatni! – És e helyett minden tanár át akarja hárítani a felelősséget a szülőkre. Mert mindig csak ezt tudják! „A gyermek alszik az óra alatt” írta be a múltkor is az ellenőrzőbe, de azt már figyelmen kívül hagyja, hogy ő is ott ült a tévé előtt, és nagy bambán bámulta a Bajnokok Ligája döntőjét. Ki tehet róla, hogy éjfél körül lett vége? Mi? Irigyelnek ezek mindent az ifjúságtól. Teljesen hülyének nézik a szülőt. Még hogy keveset gyakorol az én… stb. hiszen, annyi dolga van! Az első ugye a tanulás, ez az, amit sose lehet elbliccelni, és ezt az édesanyjával mindig betartatjuk. Már majdnem elmondtam a Gyöknek az én szép... stb. fiam iskola utáni napirendjét. Mire hazajön az iskolából, már van vagy fél öt. Mert minden nap van valami délutáni elfoglaltság. Az iskolában kosarazik, hárfázni tanul Celesztina nyanyánál, de ez egyre nagyobb akadályokba ütközik, mert egy hárfát nem lehet hazahordani, s így sok időt venne el, ha elküldenénk naponta gyakorolni. A kerületi művházban színjátszó körbe jár, mert olyan Isten áldotta tehetsége van a színészethez, hogy azt egy Pufi, vagy pláne egy Gyök sose tudná felfogni! Aztán hetente jár a könyvtárba . bár fogalmam sincsen, hogy mi a jó fenét tud ott annyi ideig vacakolni. Na, hazajön, és akkor ennyi kimerítő és agyat fárasztó – legyen bármennyire is tehetséges – tevékenység után, kénytelen némi energia – utánpótlásra. Majdnem belezavarodom a megfogalmazásba. Szóval megvacsorázik az én szép… stb. fiam. Természetesen maga készíti el. Na, ehhez mit szólsz, Pufi? Persze, te akkor döglesz le, amikor akarsz, csak a gyereknek kell állandóan tanulni! Vacsora végeztével egy kicsit leengedem sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, s csak utána áll neki a tanulásnak. Nyolctól kilencig gőzerővel tanul, aztán zavarom feküdni. Jelzem, nekem elég volt napi fél óra kemény tanulás, ebből is látszik, hogy szigorúan fogom a kölyköt. És aminek nekiül, azt meg is tanulja az én szép… okos, stb. fiam. Különben honnan tudna akkora marhaságokat, mint az endocitózis és amőboid vándorsejtek? Erre persze nincs mit mondanod, Pufi, te... te... te pedagógus! Teljesen kiszáradt a szám, így kénytelen vagyok egy hosszúlépést magamhoz venni.
– Szóval, hallgatsz? – néztem a fiamra a pohár mögül. – Nem tudsz mit mondani, büdös kölyök (sajog atyai szívem, hogy így kell szólítnom az én szép… stb. fiamat)? Tudod, én csak… ha igazam van. Hamarosan itt az év vége... Elsorolnád... Meglesz egyáltalán..? És… majdan az egyetemi felvételi. és bemutatni a siralmas. Nem törődsz a saját… és ez igen elszomorít... mondtam, bár teljesen biztos voltam benne, hogy az egyetemi felvétellel nem lesz baj. Ugyanis a gimnáziumi osztálytársam, a Koleszics nagyon magas polcra került, s az egyetem és a minisztérium között ingázik, attól függően, hogy éppen melyik párt kormányoz. Majd intézkedik, a régi barátságra való tekintettel. De ezt ugyancsak nem tudhatja az én szép… stb. fiam. Nagyon kemény munkát várok el tőle, sajnálom, de amit a tanárai nem hajlandók megtanítani, azt itthon kell pótolnia. Mert első a jövője. Bevallom nagyon sok gondot okoz ez a fontos kérdés. Nem tudom eldönteni, hogy hova adjam? Hivatást válasszak-e neki, vagy pénzt keressen? Ez a nagy kérdés! Azt már sikeresen kivertem a fejéből, hogy tanárnak menjen. Újságírónak vagy politikusnak én nem engedem – ugyanis azt nem tudnám elviselni, hogy egy fél ország állandóan lehülyézze –, maradna a jogi vagy pénzügyi pálya, ha meg akar élni. Ugyanis ez az egyes, amit az alávaló Pufitól beszedett, egyáltalán nem számít, ha normális foglalkozást választ magának. Azt hiszem, be kellene mennem a Pufihoz, és jól beolvasni neki:
– Na, idefigyelj, te elfuserált hájpacni! Hogy mertél az én… – Nem, nem jó! Ezt így nem lehet, elvégre kultúrlény vagyok, és meg kell mutatnom ennek az intellektuális trágyadombnak, hogy szellemileg nem ér fel hozzám. Különben is lehet, hogy hormonzavarban szenved, vagy bulémiás, és a testi hibákkal élcelődni nem vall emelkedett intelligenciára.
– Kedves Alagi tanár úr! – kezdem majd, bármennyire is nehezemre esik türtőztetnem magam. És finoman fogalmazva, jól beolvasok neki, feltéve, ha ért a magyar szóból és a jól irányzott, rejtett célzásokból. Egyébként, ha minket tanított volna az általánosban, a Csőrös biztosan Valaginak nevezte volna el. Azt hiszem, mégse megyek be, nehogy elvágja egy életre a fiamat. Ezek bosszúállók, mint az olajmaffia, és a gyerek issza meg a levét. Különben is, kit érdekel a jogi karon, hogy hány szeme van a póknak? Nem igaz? Néha emlegeti a gyerek, hogy a színjátszóban a Joli néni arra akarja rávenni, hogy menjen a Színművészetire, de ez hamvába holt ötlet, mert ott senkit se ismerek.
A fiam mintha mondani akarna valamit. Na, végre, úgy látszik, mégis van foganatja annak, hogy a lelkére beszélek. Mindig tudtam, hogy az én szép fiam egy pozitív szellemi alkat, akinél nem használ az erőszak, de az észérvekre mindig is vevő. Meg kell beszélnünk a problémákat, egymás szemébe nézve, mint férfi a férfival.
– Akarsz valamit mondani, fiam? – néztem rá.
– Nem, illetve, igen.
– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?
– Izé. Piszkos a köldököm. – mondta ez a büdös kölök.
– Ez jellemzőőő! – hördültem fel, mert azt már mégse tűrhetem, hogy ne figyeljen az intelmeimre, amikor kiteszem a lelkem, hogy észérvekkel meggyőzzem a tanulás fontosságáról. Hogyan képzeli ez az ebadta, hogy amíg én frappánsan érvelek, addig ő a köldökében turkál? Ez már túlmegy minden határon! Ahelyett, hogy éjt nappallá téve tanulna, ilyen baromságok kötik le, hogy piszkos a köldöke! Menjen és fürödjön meg. De most a tanulás fontosságáról beszélünk. Mert legyen az egy olyan mellékes tantárgy – és a mellékest itt a továbbtanulás szempontjából értem –, mint a biológia, fontos ismereteket ad. Azt mindenki tudja, menjen bár humán vonalon tovább az érettségi után, vagy mérnöki pályát is választhat, hogy a biológia fontos, mint az általános műveltség körébe tartozó tantárgy. Hiszen erre a mindennapi életben olyan szükség van, mint egy falat sörre a meccsen! Hogy úgy mondjam, a biológia mindennapi tudomány. És ebből az alaptantárgyból zúgott be ez a semmirekellő. Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak?
Azt hiszem, egy kissé keményebb hangra kellene váltanom, bár tudom, hogy vannak szituációk, amikor nem a legcélszerűbb, ha az ember az elsőszülöttjének a gazemberségét, lelkiismeretlenségét, semmirekellőségét és tiszteletlenségét emeli ki. Főleg olyankor, amikor enyhén szólva, ezek a tulajdonságok abszolúte hiányoznak az ifjúból, aki véletlenül éppen az én fiam, mondhatni mindössze gyerek, és ezért talán egy kissé hanyagabb, mint én voltam hasonló koromban. Azt azért tudomásul vehetné, hogy némi igazság van abban, hogy ha néha belenézne abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetne belőle. De hát én nem vagyok egy kimondott Cejzel, s a pszichológia nem a kenyerem. Így csak néhány megszívlelendő kérdést teszek fel, amin remélem, hogy elgondolkodik: „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni...”, meg „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat”. Az mindenesetre bíztató, hogy amíg beszélek vele, lehorgasztott fejjel mélyed magába, és azon jár az agya, hogyan is javítsa ki ezt a valóban csúnya jegyet. Mert egy szónak is száz a vége, ki kell küszöbölni az egyest, s lám az én szép... stb. fiam most azon töpreng, hogyan tegye jóvá mulasztását. Ez biztató. Van remény, hogy nem falra hányt borsó a szavam. Mert a felnőtt véleménye mérvadó, a gyermek ezt megszíveli, ettől halad a világ, épül – szépül az ország.
– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdezte váratlanul. Hát ez meg mi? Én kiteszem a lelkem, és ő. Legyintettem.
– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!

2012. január 3., kedd

Na, gyere ide, édes fiam! – hívott a papa...


– Na, gyere ide, édes fiam! – terpeszkedett el papám kedvenc karosszékben, és rágyújtott egy förtelmesen büdös cigire. Szegény, nem tudja, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az ön, és kedves családja egészségét.

 Meséld el nekem szépen, hogyan is gondolod a jövődet? Azért az mégse normális dolog, hogy valaki olyan álmokat dédelget, mint te, és akkor ilyen jegyeket hord haza az iskolából! Mi akarsz te lenni? Most mondd meg, időben. Mert mi az édesanyáddal olyan álmokat dédelgetünk, hogy egy jóravaló, tanult embert nevelünk belőled. De ahogy látom, te mindent megteszel azért, hogy ez teljes mértékben dugába dőljön! Ha úgy gondolod, akkor kiveszünk a gimiből; csak azt mondd meg, hogy milyen iskolában vagy hajlandó tisztességesen tanulni!
Na, ehhez mit szólsz, édes fiam? Ugye, szóhoz se tudsz jutni? Én pontosan tudom, hogy erre a felelőtlen hozzáállásra nincs is magyarázat, de hogy szó ne érhesse a ház elejét, megadom a lehetőséget, hogy kifejtsed az érveidet. Nos, hallgatlak! Tessék, szedd össze gondolataidat, és magyarázd meg! Most miért hallgatsz? Most miért nincs olyan nagy szád? Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve?
– Most mit mondjak? – gondoltam. Nem válaszoltam, mert egy Bánáti Oszkár nem pofátlan, és semmi esetre se akartam, hogy hőn szeretett szüleim beledőljenek a dugájukba. De még az álmaikba se... Apucimókus, azt hiszed, hogy én örülök ennek az egyesnek? – (Ha majd nagy ember leszek, és kiadom az emlékirataimat, esetleg a naplómat, akkor még el kell gondolkoznom azon, hogy nyilvánosságra hozzam-e, hogy hőn szeretett édesatyámat magamban Apucimókusnak hívom? Amikor még csak a kiságyban töltöttem napjaimat, mindig így hívott: – Na, gyere ide Apucihoz, Mókuska!.. Hát ebből csak az Apucimókus maradt meg. Mert amúgy csak papának szólítom, mert az Apucimókusért kitérne a béketűrésből és a hitéből. Most pedig egyáltalán nincs itt az ideje, hogy eme kérdésben kikérjem a véleményét.)
– Mondd, figyelsz te egyáltalán? – riadtam fel az atyai dörgedelemre. – Úgy bámulsz rám, mintha most jöttem volna az őserdőből. – folytatta.
– Igen, papa, figyelek – mondtam, s megszívtam az orromat. Ezt két okból is tettem: pro primo, nincs nálam papír zsebkendő, mert azzal ebéd után a lekváros bukta nyomait igyekeztem eltüntetni nadrágomról a klotyóban, másodszor pedig, ha eléggé kulturáltan csinálom, akkor szipogásnak tűnhet, s talán megkajolja. Bár Ő nem az én drága mamám, akinél ez mindig tuti. Amíg a távolban dörgött és villámlott, mint egy szobazeusz, addig én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hátha az érvek síkjára téved az egyoldalú beszélgetés. Mit kell ennek olyan nagy feneket keríteni? Tehetek én arról, hogy a Pufi váratlanul kihívott felelni? Hiszen már négy jegyem van biológiából. Ez egyszerűen övön aluli ütés volt. Persze velem könnyű, de próbálná ezt a Kokóval! A Kuncsek Norbinak csak egy jegye van, a Kléber Dórinak meg kettő. Az embernek terveznie kell a feleletet, ám a Pufinak úgy látszik semmi se szent. Na, ja, ha meggondolom, hogy a Kléber a libling, akkor egy kiesik, de akkor is.
– Persze, ha most ezt kifejtem, akkor felkapod a vizet, és elmagyarázod, hogy nap, mint nap fel kell készülni, és akkor nem érhet váratlanul a felelet. Igenis, én nap, mint nap készülök, te is láthatod, hogy ott görnyedek a könyv felett, és tömöm a fejemet azzal a sok marhasággal. Tehetek róla, hogy közben meg kellett hallgatnom a két Ganajtúró kazettát, amit a Verébtől kölcsönkaptam, és másnapra vissza kellett vinnem? Mindig azt papolod, hogy az ember legyen mindig megbízható. Hát, tessék, az vagyok, te is láthatod, mert a kazettákat visszavittem már másnap. Ám ez most kit érdekel, emiatt a hülye elégtelen miatt? Vedd tudomásul, hogy lelkiismeretesen készülök, de szigorúan tudományos alapon, szelektálva a tárgyakat. Tegnapra a magyart és a kémiát ütemeztem be. Azt hiszem, ezt most nem vezetem elő neked, mert a kémia dolgozattól kitérnél a hitedből.
– Most mit nézel olyan szigorúan? Egy egyes biológiából nem a világ. Tulajdonképpen elmagyarázhatnám, hogy mennyi fontos dolgom volt. Például, felhívtam a Sóst, hogy mondja meg a matekleckét, de ti ebből mit láttatok, mi? Csak annyit, hogy felröhögtem, amikor a tízedik viccet mondta, mert a Sós annyi viccet tud, mint senki más. Utána a Zebegényivel beszéltem egy félórácskát, mert felolvastam a dalszöveget, amit az új számunkhoz írtam, ő meg eljátszotta a gitárján, aztán ötletet adott a szöveghez, én meg a zenéhez, hát mi ez, ha nem egy a fontos, kreatív, és személyiségfejlesztő dolgok közül? Aztán direkt azért, hogy óvjam a mamát, elkészítettem a vacsorámat, ám semmi meghatottság, csak azt kaptam, hogy már megint a rádiót hallgatom a konyhában. Az bezzeg senkit se érdekelt, hogy magasröptű eszmefuttatás volt a modern zenei irányzatokról. Gondoltam, legalább ezt tudjam, ha már énekből se lesz meg a négyesem. Szóval nem mondtam semmit, mert akkor megindult volna a lavina, hogy: bezzeg az én időmben!.. Tudod mit, Apucimókus? A mi időnkben a biológia sokkal komolyabb diszciplína, mint az őskorban volt, amikor te koptattad az iskolapadot. Mert amikor te jártál gimnáziumba, ha megtanultad a százlábú hatvan lábát, akkor már megvolt a négyes. Minket meg olyanokkal fárasztanak, hogy endocitózis és amőboid vándorsejtek. Ehhez mit szólsz, mi? Ezt tedd ki az ablakba, a lótetűd, a százlábúd, vagy a bogaraid mellé. Egészen véletlenül tudom a nagyitól, hogy a biológia nem volt valami erősséged. Mit kell egy tudományos melléfogásból ekkora ügyet csinálni? Ha nem tudnád, hamarosan beadom az év végi házi dolgozatomat, és akkor kijavítom ezt a semmiséget. Különben se érdekel se a biológia, se a kémia, és Isten megbocsássa szegény, megtéved gyermeki lelkemnek, fizikus se lesz a te zseni fiadból. Humán beállítottságú vagyok! A zsenit persze nem tagadom, hiszen mindig azzal szoktál dicsekedni, hogy a te fiad vagyok.
– Szóval, hallgatsz? – bugyborékolt Apucimókus egy pohár hosszúlépés mögött. – Nem tudsz mit mondani erre, igaz, te büdös kölyök? Tudod, én csak akkor szólok, ha igazam van. Hamarosan itt az év vége, s hányas leszel? Elsorolnád a jegyeidet? Meglesz egyáltalán ebből a fontos tárgyból a hármasod? És hogyan gondolod majdan az egyetemi felvételi bizottság elé állni, s bemutatni a siralmas bizonyítványodat? Nem törődsz a saját jövőddel, fiam, és ez igen elszomorít.
Momentán nem tudtam szomorkodni a jövőm felett. Ugyanis azon filozofálgattam, hogy miért hívják a hosszúlépést hosszúlépésnek? Ha meggondoljuk, ez egy marhaság. Mert itt senki se lép, hanem vedel. Igaz, aki ezt issza, az kevés bort, de annál több szódát vesz magához.
– Apucimókus, nem akarsz orvoshoz fordulni? Hol van még az egyetemi felvétel? – fűztem tovább gondolataimat, és bűnbánó tekintettel lehajtottam fejem, mert ez mindig bejön. Ha látja, hogy magamba mélyedek, és elgondolkozom azon, hogy minő borzalom, amit én itten tettem, akkor legtöbbször megenyhül. De lehet, hogy mostan egy kissé hosszabb lesz, amíg kidumálom magam. Az egyetemmel meg minek jön? Addig még kemény három évem van, és nem hiszem, hogy valakit is érdekelne, hogy mit produkáltam hajdanán Pufinak bioszból?
– Jó, azt én is tudom, hogy a jövőm, az igen fontos dolog. És ha hiszed, ha nem, teszek is érte. Mert ha nem tudnád, én tervszerűen építem a majdani imázsomat. Magyarból igenis jó vagyok. Járok színjátszóra, és kiselőadást tartottam a reformkor magyar irodalmáról is. Kíváncsi lennék, hogy mit tudsz te egyáltalán Vörösmartyról? Jó, tudom, hogy a Balcsira menet, amikor a Velencei tó mellett döngetünk, mindig elmondod, hogy ott fent, a domboldalban van a Vörösmarty présház, de ez még nem lenne teljesen elég a jeles érettségihez. És kíváncsi lennék, hogy Balassi hány verséből tudnál idézni? Nagyi szerint irodalomból... Na, inkább nem fejtem ki, hogy mit mondott Nagyi. Ugyanis az édesanyád nekem mindent elmondott rólad. Engem érdekel a gyerekkorod, legalább annyira, mint téged az én eljövendő felnőttkorom, és nagyokat szoktunk a nagyival vigyorogni.
– Akarsz valamit mondani, fiam?
– Nem, illetve, igen.
– Na, ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy ezek után mi mondanivalód van számomra?
– Izé. Piszkos a köldököm. – mondtam, mert közben észrevettem, hogy valami fekete trutyi van a horpadásban. A Tari Zsuzsi szerint igen szép a köldököm. A doki hajdanán ügyesen nyiszálta el az édes jó anyámhoz fűző utolsó, közvetlen fizikai kapcsot. Nem dudorodik ki, mint egyeseknek. Azt marhára tudom utálni, amikor olyan, mintha egy serclit dugott volna oda. Az enyém jó mély, és ha beledugom az ujjam, majd kipöckölöm, akkor cuppantani is tudok vele. Lehet, hogy a Zsuzsinak egyszer megmutatom. Ha megfelelően intim lesz a szituáció. Talán még azt is megengedem, hogy ő is cuppantson.
– Ez jellemző! – hördült fel az ősöm.
– Nyilván igazad van – pofáztam vissza, de csak magamban, mert tudom az illemet, és legfőképpen azt, hogy Apucimókus mire ugrik. Hát arra mindenképp, ha nem értek vele egyet, a gazemberségemet, lelkiismeretlenségemet, semmirekellőségemet és tiszteletlenségemet illetően. Ezért most, kuss van, és ha eljő az alkalmas pillanat, akkor majd jöhetnek az észérvek, s győzzön a jobb! De egyelőre nem mutathatom ki szellemi fölényemet, főleg azért, mert van némi igazság abban, hogy ha néha belenéznék abba rohadt biológiába, akkor jobb lehetnék belőle. Ám ahogyan a papámat ismerem, ma már nem lesz tanulás, mert eléggé hosszadalmas egy ilyen gyermekmeggyőzési akció nála. Még csak ott tartunk, hogy „döntsd el, hogyan akarsz leérettségizni”. Még hátra van a „nekem nincs pénzem arra, hogy kacsalábon forgó palotát vegyek”, és a „nem vagyok milliomos, nem örökölsz majdan egy autógyárat” kezdetű. Megjegyzem, nem értem ezt az autógyár dolgot. Miért nem emleget sose kenyérgyárat, lovaglóiskolát vagy, teszem azt, szoftvercéget? Mindig autógyárral jön. Jó lenne egyszer egy Shopping Centert nem örökölni, bár a Jóisten látja a lelkem, akar a franc egyelőre bármit is örökölni Apucimókustól. Még egy félreprivatizált húsüzemet se emleget sose, bár az azért se lenne jó, mert az elmaradt béreket nem tudnám kifizetni a zsebpénzemből. Arra keresztet vethetnek a melósok, mert már jó előre be van táblázva. Venni kéne egy Ganajtúró kazettát, az osztályban nem veszik emberszámba azt, akinek nincs Ganajtúró CD-je vagy kazettája. Aztán meg kell venni a mamának a három vizespoharat, amit a múlt héten eltörtem. Állítólag tartozom a családi költségvetésnek egy farmerral és egy edzőcipővel is, mert ki győz engemet ruházni, ha minden holmimat szétrúgom?
Szóval most az a kérdés itten, hogy mit örököljek? Ezen el kell töprengeni, mert a kérdés fel van dobva a papa által. Meg kell beszélnünk, ez igaz, de a vágóhíd szóba se jöhet! Egyszerűen nem bírom a vér látványát. Nagyi szerint a papa is rosszul volt, ha tyúkot vágott, tehát nem értem, mit erősködik ezzel a vágóhíd dologgal? Az a sok szegény jószág, amint a vérpadra hajtják őket, és nem tudják, hogy utolsó órájukat élik, ez állati (azaz embertelen)! Nem vagyok egy kimondott állatvédő, de azt el nem tudnám képzelni, hogy a vágóhídon dolgozzam. Még akkor se, ha azt örökölnék is.
– Papa, ugye te se bírod a vér szagát? – kérdeztem, mert láttam, hogy kérdően néz rám a fotel mélyéről.
– Hogy jön ide a vér, mi? Megmondanád, hogy min jár az eszed, amikor a jövődről van szó? Reménytelen eset vagy, édes fiam!

Cool Text: Logo and Graphics Generator